Még csak tíz perce fekszem az ágyban, amikor valaki kopogtat a bejárati ajtón. Nem vettem be altatót, de a bor épp eléggé lenyugtatott ahhoz, hogy egy pillanatra eltűnődjem rajta, nem történt-e meg mégis valamiképpen, hogy átcsúsztam az egyik világból a másikba. Felkattintom a lámpát, és mindent teljesen ugyanúgy találok, mint amikor lehunytam a szememet. A szobában semmi nyoma Freddie cuccainak, még mindig innen vagyunk az éjfélen, és valaki határozottan dörömböl odalent az ajtómon. Belém nyilall a pánik. Elle? Történt valami a kisbabával? Anya? Zihálok, rohanvást indulok az ajtó felé, és rettegek tőle, hogy ki kell nyitnom. Még ha közben kikiabálok is annak a valakinek, hogy várjon, nyitom. Istenem, kérlek, csak ne a baba legyen. Ne a nővérem. Alig fogom fel, hogy hangosan kimondom ezeke
