ÉbrenMájus 27., vasárnap
A konyhapadlón ülök, izzadt hátamat a konyhaszekrénynek nyomom, a még mindig reszkető kezemben a gyógyszeres fiolát szorongatom. Véletlenül levertem a konyhapultról pár perce, és utána úgy kúsztam végig a padlón, mint egy narkós, hogy összekapkodjam őket, mielőtt belegurultak volna a repedésekbe. Most érzem csak, hogy valami szilánk fájdalmasan belefúródott a mutatóujjamba. Ez alatt a pár rettenetes másodperc alatt annyira pánikba estem, hogy semmi más nem számított, csak az, hogy a megmaradt tabletták veszteség nélkül visszakerüljenek a helyükre.
Hat napon keresztül folyamatosan meglátogattam Freddie-t, és most kifejezetten kimerült vagyok, mintha maratont futottam volna álmomban. Tompán elismerem magamban, hogy ez nem mehet így tovább. Nemcsak a fizikai követke
