– Helló – köszöntöm Freddie-t. A szemem már le is csukódik, a szám sarkába félmosoly ül ki. – Megint itt vagyok.
A múlt éjjel történteknek hála ma nem kell küszködnöm, hogy felidézzem Freddie arcát, ahogy az máskor már előfordult. Az ujjai összefonódnak az enyéimmel, összekötnek minket, melegek és erősek. Vigyorog, és így szól:
– Máris újra? Te aztán szorgalmas vagy.
Halkan fújok egyet.
– El sem tudom mondani, milyen jó volt újra látni téged. – A hangom nem több suttogásnál. – Nagyon-nagyon hiányoztál.
Kinyújtja felém a kezét, és az ujjai hátoldalával végigsimítja az arcomat.
– Te is nekem – mondja, és egypár percig egy szót sem szólunk. Csak nézem, ő meg néz vissza rám, lelassulva, tűnődő arccal, ilyen együttlétre sosem tudtunk volna időt szakítani, amíg még itt volt.
– És mi újság
