Lydia Bird két élete

Ébren-1

ÉbrenMájus 12., szombat

– Egész éjjel Freddie-ről álmodtam – mondom, miközben a tenyeremmel körbefogom a kávésbögrémet, inkább a kényelem, mint a meleg miatt. Elle rám néz az asztal túloldaláról, és lassan bólogat.

– Időnként velem is előfordul. – Kevergeti a cukrot a kávéjában. – Hogy őszinte legyek, inkább az lepett volna meg, ha nem álmodsz róla.

– Tényleg? – Éles pillantást vetek rá, szinte kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, és a teljes figyelmét nekem szentelje, mert fontos a mondandóm. – Velem még nem történt ilyen korábban. – Csalódottságot érzek. Ami velem történt, túlságosan bensőséges élménynek tűnt ahhoz, hogy hétköznapi értelemben fogjuk fel.

Elle a konyhai órára néz.

– Indulhatunk?

Anyához megyünk reggelizni; az utóbbi időben a legtöbb szombat reggelt ezzel kezdjük, mielőtt kilátogatnék Freddie sírjához. Anya szerintem ezzel próbál valamiféle rendszert vinni a hétvégéimbe. Elle egyetlen megjegyzést sem tesz a kócos hajamra, sem arra, hogy ugyanez a póló volt rajtam tegnap is. Freddie-é. A frizurám is miatta volt ilyen; hosszú hajjal tetszettem neki, ezért évek óta alig vágattam belőle, csak időnként meg-megigazíttattam a végét. Annyira persze nem hosszú, hogy ráülhetnék, vagy hasonló, de az idők során egyik meghatározó tulajdonságommá vált: Lydia, Freddie barátnője, az a szőke hosszú hajú csaj.

Múlt héten ilyenkor csak felkaptam volna a farmerdzsekimet, egy gumival, amúgy kócosan hátrafogom a hajamat, és kijelentem, hogy indulásra kész vagyok. De ezen a héten nem. A Freddie-vel történt legutóbbi találkozásom rámutatott, hogy élek, és azoktól az emberektől, akik élnek, a legkevesebb, ami elvárható, hogy tisztálkodnak. Még Freddie is letusolt, pedig ő gyakorlatilag nem is él.

– Adsz még tíz percet? – és Elle-re vetem a világ legüresebb mosolyát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kicsit kifessem magamat. – A temetés óta hozzá sem értem a sminkszereimhez.

Furcsálló pillantást vet rám; nem lehet nem észrevenni, mennyire meglepődött.

– Hát, eddig nem akartam mondani, de tényleg elég szarul néztél ki mostanában – igyekszik, hogy a hangja könnyed maradjon.

A tréfálkozása hallatán elszorul a szívem, mert mindig olyan közel álltunk egymáshoz, mint, nem is tudom, mint két egymáshoz nagyon közel álló dolog. Borsószemek a héjukban? Ez nem teljesen fedi az igazságot, mert ránézésre nem vagyunk ennyire egyformák. Ha azt mondanám, annyira közel, amennyire csak két testvér lehet, szintén nem igaz, mert például léteznek olyan nővérek is, mint Julia a munkahelyemről, meg Marie, a húga, akivel kapcsolatban Julia kijelentette, hogy még a génállományában sincs semmi közös azzal a buta tehénnel. Vagy olyanok, mint Alice és Ellen, az ikerlányok az iskolából, akik egyforma ruhát hordtak, és mindig befejezték egymás mondatait, ám ha arról volt szó, hogy melyikük legyen a kézilabdacsapat kapitánya, simán a busz alá lökték volna egymást. Mi, Elle-lel… Monica és Rachel vagyunk. Carrie és Miranda. Mindig egymás leghangosabb szurkolói voltunk, és a másik számára mindig az első számú váll, amelyre a választás esett, ha kisírni való bánatunk akadt. Nekem csak ebben a pillanatban villan be, mennyire eltávolítottam magamat a nővéremtől az elmúlt időben. Tudom, hogy egy másodpercig sem haragszik érte, és nem is vádol emiatt, de biztosan nagyon nehéz lehetett számára ez az időszak; Freddie-vel együtt bizonyos szempontból engem is elveszített. Agyam egy szegletében feljegyzem, hogy ha egyszer jobban leszek, meg fogom mondani neki, hogy a legsötétebb napokon ő volt az egyetlen fénysugár, amit magam előtt láttam.

– Nem fog soká tartani – ígérem, és hatalmas csikordulás kíséretében hátra is lököm a székemet.

– Készítek magamnak még egy kávét várakozás közben – mondja Elle.

Elle ott marad a konyhánkban, és engem megnyugtat a hang, ahogy vizet enged a csapból meg az edényekkel csörömpöl. A nővérem mindig is gyakori, és kifejezetten nagy örömmel fogadott vendég volt ebben a házban. Habár messze nem látogatott meg minket olyan sokszor, mint Jonah Jones, aki nagyjából ugyanannyi időt töltött itt Freddie-vel, mint én, és legtöbbször a kanapénkra rogyva bámult valami sorozatot, amiről senki más soha nem is hallott, vagy dobozból ette a pizzát, mert egyikük sem volt épp Jamie Oliver a konyhában. Sohasem árultam el Freddie-nek, de néha olyan érzésem volt, mintha Jonah utálta volna a gondolatot, hogy a legjobb barátját átengedje nekem. Azt hiszem, a három mindig is páratlan szám marad.

– David nem jön ma?

Anya a hátunk mögé néz, amikor belépünk. Néha mintha jobban szeretné Davidet, mint minket. Ugyanígy viszonyult Freddie-hez is; imádja afféle anya-fia módra körbeugrálni a férfiakat.

– Ma csak mi jöttünk, sajnálom. – Elle egyáltalán nem sajnálja.

Anya színpadiasan felsóhajt.

– Veletek is beérem. Bár arra készültem, hogy megkérem Davidet, cserélje ki a biztosítékot a hajszárítóban, mert megint rendetlenkedik.

Elle elkapja a tekintetemet anya háta mögött, és pontosan tudom, mire gondol. David kész katasztrófa a műszaki dolgok területén. Náluk egyértelműen mindig Elle-nek jut a feladat, ha egy polcot kell felszerelni, vagy egy szobát kifesteni, sőt ami azt illeti, ha egy biztosítékot kell kicserélni; ám anyánk ragaszkodik ahhoz az idejétmúlt elképzeléshez, hogy David, a férfi a családban, el fogja végezni az összes férfias feladatot. Anya maga is tökéletesen ki tudná cserélni azt a biztosítékot: segítség nélkül, egyedül nevelt fel bennünket, mégsem haltunk meg, pontosan tudja tapasztalatból, hol van a földelés. Úgy tűnik, mintha azzal akarná valamiféle plusz értelemmel felruházni David létezését, hogy ilyen apró-cseprő, ház körüli munkákkal bízza meg. Ezekre reagálva David rendszerint pánikot sugárzó, segítségért könyörgő tekintetet vet ránk. Egy létrára is alig tud felmászni anélkül, hogy ne szakadjon róla a víz a rémülettől; pár évvel ezelőtt egyszer az én feladatom volt, hogy a konyhában eltereljem anyánk figyelmét, míg ő a létrát tartotta Elle-nek, aki kitisztította az ereszcsatornát. Ez olyan közös játék, amiben valamennyien részt veszünk. A család ezermestere Freddie volt, és az ő hiányában most David kénytelen szembesülni azzal, hogy előléptették.

– Sajtos-hagymás omlettet csinálok – közli anyánk, miközben a folyosón baktatunk utána. – Kipróbálom az új edényemet.

És meglenget az orrunk előtt egy rikító rózsaszín serpenyőt.

– Netán a teleshopból? – Elle a konyhaasztalra teszi a táskáját.

Anya vállat von.

– Véletlenül bukkantam rá. Tudjátok, hogy nem gyakran vásárolok a tévécsatornán, de Kathrin Magyar nagyon le volt nyűgözve tőle. Ráadásul épp akkor esett le a régiről a nyél, szóval úgy éreztem, csakis a sors keze lehet ebben.

Elfojtok egy mosolyt, Elle pedig elnéz a vállam felett valahová. Mindketten jól tudjuk, hogy anyánk konyhaszekrényeit dugig töltik a szükségtelenül összevásárolt tárgyak, csak mert Kathrin Magyar, a sztárműsorvezető meggyőzte róla, hogy forradalmasítani fogják az életét.

– Felaprítsam a hagymát? – kérdezem.

Anya a fejét rázza.

– Már kész. A miniaprítóban várja sorát.

Bólintok. Már látom is a szerkezetet a konyhapulton. Nem kérdezem meg, hogy ez is a teleshopból van-e, mert természetesen igen, azzal az elektromos sajtreszelővel együtt, amit a cheddarhoz használt.

Inkább készítek egy kávét, boldogan, hogy ehhez nem áll rendelkezésre új eszköz.

– Kipróbáltad a gyógyszert? – kérdi anyánk, miközben feltöri a tojásokat egy tál fölött.

Bólintok, és a lélegzetem is majd eláll, mert újra eszembe jut Freddie.

Anya addig matat a korsóban, amiben a konyhai eszközöket tárolja, míg meg nem találja a habverőt.

– És?

– Használt – vonom meg a vállamat. – Átaludtam az éjszakát.

– Az ágyban?

Sóhajtok, Elle pedig vet rám egy óvatos mosolyt.

– Igen, az ágyban.

Anya homlokán elsimulnak a ráncok. Elkezdi felverni a tojást.

– Akkor jó. Most már semmi kanapén alvás, rendben? Nem tesz jót az embernek.

– Nem lesz, ígérem.

Elle megteríti az asztalt három főre. A családunk korábban ötfősre duzzadt, ami immár négyre csökkent, de igazából mindig is hárman voltunk: anyánk, Elle és én. Az apánkat alig ismerjük. Öt nappal az első születésnapom előtt sétált ki az életünkből, és anyánk sohasem bocsátott meg neki igazán. Elle eleven hároméves kislány volt, engem is nehéz lehetett kordában tartani, apa pedig úgy találta, hogy nem az ő világa három nővel összezárva élni, ezért inkább Cornwallba költözött, hogy a szörfözésnek szentelje életét. Ez jól jellemzi a személyiségét. Pár évente hírt ad magáról, mi van vele, merre jár-kel épp a világban, sőt egyszer-kétszer még a küszöbünkön is felbukkant bejelentés nélkül, amikor még iskolába jártunk. Nem rossz ember, de igencsak könnyedén veszi az életet. Jó tudni, hogy létezik valahol, de sohasem volt igazán szükségem rá, hogy része legyen az életemnek.

– Azon gondolkodtam, hogy kellene vennem egy új konyhaasztalt – közli anyánk, miközben leteszi elénk a tányérokat, aztán helyet foglal.

Elle-lel mindketten rámeredünk.

– Azt nem teheted – mondom.

– Nincs az az isten – kontrázik Elle.

Anyánk az égre emeli a tekintetét; nyilvánvalóan számított rá, hogy a terve ellenállásba ütközik majd.

– De lányok, ez már tényleg az összerogyás határán áll.

Egész életünkben ezt az ütött-kopott, összekaristolt faasztalt ültük körül, ki-ki mindig a saját helyén. Tanúja volt azoknak a reggeleinknek, amikor iskolába indultunk, látta a kedvenc hétvégi angolszalonnás-céklás szendvicseinket és a családi veszekedéseinket. Anyánk alapvetően a szokásai rabja; az otthona nem sokat változott a hosszú évek során, és Elle-lel úgy képzeljük, hogy nagyjából mindig ugyanilyen is marad. Sőt, ha már itt tartunk, ugyanez igaz anyánkra is – például a homokszőke bubifizurára, amilyet azóta viselt, amióta csak az eszemet tudom. Elle-lel tőle örököltük szív alakú arcunkat, és ugyanolyan mély gödröcskék keletkeznek az arcunkon, ha nevetünk, mint neki. Mintha valaki két oldalról egy-egy csavart fúrt volna az arcunkba. Anyánk az életünkben a biztonsági háló, és a háza szentély.

– Ennél ülve írtuk a házi feladatunkat. – Elle óvón az asztalra teszi a kezét.

– Életem minden egyes karácsonyi vacsoráját ennél ülve ettem meg – teszem hozzá.

– De össze van firkálva – próbálkozik anyánk.

– Igen – hagyja helyben Elle. – A nevünkkel, abból az időből, amikor ötéves voltam.

Nem sokkal azután, hogy megtanulta a betűket, mindhármunk nevét belevéste a felületbe egy kék golyóstollal. Állítólag rettentően büszke volt magára, és alig várta, hogy megmutassa anyánknak a művét; ami még most is ott díszlik. Gyerekes nyomtatott nagybetűk a tányéralátéteink alatt. Gwen. Elle. Lydia. És egy-egy ványadt madár minden név mellett.

– Szeretnéd elvinni magadhoz? – Anya Elle-re néz, akinek patyolattiszta, rendezett otthonában minden mindenhez illik, vagy ha nem, hát gondosan kitalált komplementerként funkcionál. És egyetlen kopottas vagy összekaristolt darab sincs köztük.

– Ennek itt a helye – feleli Elle ellentmondást nem tűrőn.

Anyánk rám néz.

– Lydia?

– Te is tudod, hogy nálam nincs hely – felelem. – De kérlek, maradjon. Hiszen családtag.

Felsóhajt. Szemlátomást eltöpreng. Látom rajta, hogy szerinte is igazam van. Nem hiszem, hogy igazán meg akarna tőle szabadulni.

– Talán.

– Finom az omlett – próbálkozik Elle.

Nekem hirtelen bevillan valami.

– Talán Kathrin Magyar rábeszélt egy új asztalra?

Anya a kávéjáért nyúl, és úgy paskolja meg az asztal lapját, mintha egy régi barát válla volna.

– Lemondom a megrendelést.

Lehet, hogy Kathrin Magyar óriási a szakmájában, még ő sem versenyezhet a Bird család egységével.

Freddie sírján egy celofánnal borított rózsacsokrot találok, amit a sírkő tövéhez fektettek. Ízléstelenül elüt az immár kissé sáros margaréta-vadvirág kompozíciótól, amit múlt héten én tettem oda. Valaki más is járt itt azóta. Egy kolléga, vagy talán Maggie, Freddie anyja, habár ő nem jön gyakran – azt mondja, túlságosan lehangolja. Freddie volt az egyetlen, hőn imádott gyereke, olyannyira, hogy kemény harcot kellett vívnia magával, hogy képes legyen engem is bevonni a szeretet körébe. Nem viselkedett barátságtalanul velem, inkább csak arról volt szó, hogy ő akkor lett volna a legboldogabb, ha a fiát saját magának tarthatja meg. Találkoztunk néhányszor Freddie halála óta, de nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikünknek is javára szolgált egy-egy ilyen alkalom. Az övé másféle veszteség, mint az enyém, nem tudok vele azonosulni.

Engem is meglepett, hogy nem találom érzelgősnek, ha kijárok ide; de igazából örülök, hogy van egy hely, ahová eljöhetek, hogy beszéljek Freddie-vel. A tekintetem újra rávillan a rózsákra, miközben kibontom a frissen hozott csokrot, amit idefelé a virágosnál vettem. Törökszegfű, frézia meg valami érdekes, ezüstzöld lomblevél, díszítésként. Sohasem vennék olyan közhelyes virágot, mint a rózsa. A rózsa Valentin-napra való, a fantáziaszegény szerelmesek hasraütésszerű és banális választása. Dobd meg még egy plüssmackóval, és már el is van intézve. A mi szerelmünket Freddie-vel egy világ választotta el a képeslapkliséktől és a héliumos léggömböktől. Nagy volt, és valódi, és most félembernek érzem magamat. Mintha a rajzoló megfordította volna a ceruzáját, és a radírral engem is félig eltüntetett volna.

– Ki járt nálad, Freddie? – kérdezem, miközben letelepedem a fűre, és a táskámat a lábamhoz teszem. Van valami szörnyen lehangoló abban, ha valaki a kocsija csomagtartójában tart egy szatyrot, benne a temetői munkához szükséges eszközökkel, nem? Egy üres palack, amit meg lehet tölteni a csapnál, kerti olló a virágok szárának levágásához, tisztítókendő és társaik.

Eleinte, amikor elkezdtem ide kijárni, mindig igyekeztem előre felkészülni, mit is mondok majd. Nem működött. Így hát most csak ülök csendben, lehunyom a szememet, és elképzelem, hogy valahol egészen másutt vagyok. Elővarázsoltam már jó néhány helyet magunknak az emlékezetemből. Voltam otthon a kanapén, fejem Freddie ölében. Feküdtem mellette egy napozóágyon Törökországban, ahová egy melléfogást jelentő üdülési csomag keretében jutottunk el egyszer. Rettenetes volt a hotel, valószínűleg csak a megszámlálhatatlan pohár ingyen raki elfogyasztásának hála sikerült túlélnünk. Meg ültünk egymással szemben Sheila apró, fülledt kávézójában, a házunktól egysaroknyira. Mindig oda jártunk kiadós angol reggelikért, másnaposságűzőnek, a durvább éjszakák után, nekem céklával, amit Sheila csakis az én kedvemért rendelt rendszeresen. Ezúttal nem telik többe pár másodpercnél, hogy eldöntsem, hol legyen a beszélgetésünk helyszíne. A nagy, meleg Savoy-ágyunkban heverünk, a párnákon fekve egymást nézzük, a paplan a vállunkra húzva.