Szenzációs szerető

PROLÓGUSJude Anyám a halálos ágyán azt mondta, hogy magányos vadász a szív. – Jude, a szervek olyanok, mint az emberek. Társaságra van szükségük, valami biztos háttérre, amire számíthatnak. Ezért van két tüdőnk, két vesénk, két mandulánk, két kezünk, tíz kézujjunk, tíz lábujjunk, két szemünk, két orrlyukunk, fogaink és alsó, felső ajkunk. Csak a szív működik egyedül. Mint Atlas a Földet, úgy viszi létünk súlyát a vállán, csendben; csak akkor lázad, ha a szerelem megzavarja. Azt mondta, hogy egy magányos szívnek – mint például az én magányos szívemnek –, nem szabad szerelembe esnie. Eddig igaza volt. Talán ezért történt, ami ma éjjel megesett. Talán ezért nem próbálkoztam tovább. Selymes lepedők tekeredtek a lábamra, mintha gyökereim nőttek volna; óvatosan felkeltem a hatalmas ágyból az elegáns hotelszobában, ahová hosszú órákkal ezelőtt léptem be. Felálltam a vastag matrac mellett, háttal az idegen férfinak, akit aznap, késő délután ismertem meg. Ha csak egyetlen pillantást vetettem volna rá, közbeszólt volna a lelkiismeretem, és nem lettem volna képes megtenni. A pénzét választottam a tisztességem helyett. Mert készpénzre nagy szükségem volt. Mert készpénzzel fizethetem ki a villanyszámlámat és apa felírt havi gyógyszeradagját. Lábujjhegyen mentem a padlón heverő nadrágjához. Üresnek éreztem magamat mindenhol, ahol az elmúlt néhány órában betöltött. Ez volt az első alkalom, hogy loptam; a helyzet megmásíthatatlanságától hányingerem lett. Nem vagyok tolvaj. Mégis rosszat készülök tenni ezzel az emberrel, aki teljesen idegen nekem. Az egyéjszakás kaland dolgot pedig említeni sem akarom, mert attól félek, felrobban a fejem, és szétloccsan a süppedő szőnyegen. Nem vagyok egyéjszakás típus. Ezen az éjszakán azonban nem voltam önmagam. Ma reggel arra ébredtem, hogy a postaládám leszakadt a beletömött levelek és számlák súlya alatt. Aztán olyan szánalmasan elszúrtam egy állásinterjút, hogy a felvételiztetőim gyorsan véget vetettek a beszélgetésnek azzal az ürüggyel, hogy meg akarják nézni a Yankees-meccset. (Amikor megjegyeztem, hogy nincs is meccsnap – mert igen, annyira el voltam keseredve –, közölték, hogy ismétlésben nézik.) Mélységes csalódottsággal botorkáltam Manhattan kegyetlen utcáin. Hangosan kopogott, locsogott a kora tavaszi eső. Úgy gondoltam, a legjobb, amit tehetek, az, hogy elmegyek a barátom, Milton lakására megszárítkozni. Volt kulcsom. Ő valószínűleg dolgozik, az emigránsok egészségügyi ellátásáról szóló cikkét írja. New York egyik legtekintélyesebb magazinja, a Thinking Man belső munkatársa. Az, hogy büszke voltam rá, nem kifejezés. A délután hátralévő órái úgy teltek, mint valami rossz film, amiben sablonok váltogatják egymást, és a történet csupa szerencsétlenségről szól. Kinyitottam Milton lakásának ajtaját; a blézeremről, a hajamból csöpögött a víz. Először mély torokhangokat hallottam. A félreérthetetlen látvány a következő pillanatban tárult a szemem elé. Milton szerkesztője, Elise, akivel korábban egyszer találkoztam és akinek a társaságban megittunk egy italt, szóval Elise hajolt annak a kanapénak a karfájára, amit együtt választottunk, Milton meg én, a kedvenc bolhapiacomon. Az én barátom fáradhatatlanul nyomult a hölgy hátsó felébe. Bang. Bang. Bang. Bang. „Magányos vadász a szív.” Úgy éreztem, az enyém éppen mérgezett nyilat lő egyenesen Milton izzadtságtól csillogó mellkasába. Mintha hallottam volna, ahogy meghasad, és kettétörik a nagy dobogásban. Öt éve voltunk együtt. A Columbia Egyetemen ismerkedtünk meg. Az apja korábban az NBC bemondója volt. Én teljes ösztöndíjas voltam. Csak azért nem éltünk együtt, mert apa beteg, és nem akartam teljesen magára hagyni. Ez azonban nem volt akadály nekünk, Milton és én ugyanolyan színű és mintázatú terveket szövögettünk, álmonként, célonként kötöttük össze az életünket. Afrikába menni. Közel-keleti tudósítóként dolgozni. A naplementét nézni Key Westről. Tökéletes macaron süteményt enni Párizsban. A kívánságlistánkat egy noteszben vezettük, amit nagy lelkesedéssel Kiplingnek neveztem el; ez a notesz most valósággal lyukat égetett a táskámba. Nem akartam elhányni magamat Milton küszöbén, de nem volt nagy meglepetés, tekintve, hogy milyen jelenet tárult elém. Az a rohadék megcsúszott a reggelimen, mégis futott utánam a folyosón. Benyomtam a tűzlépcsőhöz vezető ajtót, kettesével vettem a fokokat, úgy rohantam lefelé. Milton anyaszült meztelen volt, félárbócra eresztett farkán még ott fityegett az óvszer. Egy bizonyos ponton úgy döntött, mégsem lenne jó terv születési öltönyében az utcára lépni. Addig futottam, míg szinte égni kezdett a tüdőm. A Converse Chucks cipőm teljesen átázott, csupa sár lett. A szakadó esőben vállakba, esernyőkbe, utcai árusokba ütköztem. Dühös voltam, elkeseredett és döbbent… mégsem éreztem azt, hogy összeomlott volna a világom. A szívem megrepedt, de nem szakadt meg. „Magányos vadász a szív, Jude.” Felejtenem kellett… Elfelejteni Miltont, a rengeteg kifizetetlen számlát és azt, hogy sajnálatos módon az utóbbi néhány hónapban munka nélkül vagyok. Az kellett, hogy alkoholmámorba merüljek, meleg emberi bőrhöz simulhassak. Az öltönyös idegen pontosan ezt adta meg nekem, most pedig valami olyasmit fog adni, amiben soha nem egyeztünk meg. A helyből ítélve nem okozhat neki nagy gondot, hogy kifizesse a reptéri taxit. Ívelt lépcső vezetett fel az emeletre, a kovácsoltvas korlát többe kerülhetett, mint az egész lakásom. A jakuzzi akkora volt, mint a szobám. Vörös bojtos bársonypárnák hívogattak. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon át szegény szemmel nézhettem a dúsgazdag Manhattant. A kristálycsillár ondósejthez hasonlított. Ahhoz, hogy kihúzd valahogy a jövő hetet, Judith Penelope Humphry, az kell, hogy ne gondolj semmiféle spermiumra, és tartsd magadat a tervhez. Benyúltam a Tom Ford márkájú elegáns öltönynadrágjának a hátsó zsebébe, ahová a tárcáját csúsztatta nem sokkal azután, hogy kivett belőle egy kotont. Remegő kézzel tartottam, néztem a tárcát. Bottega Veneta, bőr, fekete, teljesen sima. Feszengve nyeldekeltem, képtelen voltam lenyugodni. Kinyitottam a tárcát, kivettem a köteg készpénzt. Kiderült, hogy ennek az idegen férfinak nem csak a felálló alkatrésze vastag. Sietve megszámoltam a bankjegyeket. Alig hittem a szememnek. Száz…. kétszáz… három… hat… nyolc… Ezerötszáz. Köszönöm, édes Jézus! Szinte hallottam, ahogy Jézus korhol: – Ne köszönd nekem! Egészen biztos, hogy a „ne lopj” parancsolat szerepel a tiltólistámon. A válltáskámból gyorsan elővettem a telefonomat, rákerestem a kezemben tartott pénztárca márkájára. Láttam, hogy egyetlen darab közel hétszáz dollárba kerül. Az én rendetlenül működő, de nehéz szívem igen hevesen vert, ahogy elkezdtem kirakni belőle a műanyag kártyákat. Egy pillantást sem vetettem rájuk. Mint kiderült, a pénztárca eladható, ahogy az erkölcseim is. Gyomrom összerándult a szégyentől, és éreztem, arcom annyira kipirult, hogy már forró. Ha felébred, gyűlölni fog engem. Megbánja a pillanatot, amikor megszólított abban a bárban. Nem kéne ezzel törődnöm. Reggel elutazik New Yorkból, soha többé nem találkozunk. Amint a pénztárcája kiürült, minden bankkártyáját és igazolványát szépen az éjjeliszekrényre tettem, felvettem neonrózsaszín – csupa sár – Converse Chucks cipőmet, és még egyszer rápillantottam. Teljesen meztelen volt, ágyékát itt-ott lepedő takarta. Kockás hasa minden lélegzetvételénél megfeszült. Álmában sem tűnt gyengének, sebezhetőnek. Olyan volt, mint egy görög isten. Minden gyanún felül álló. A hozzá hasonló férfiakkal nem jó ujjat húzni. Örülök, hogy hamarosan egy óceán választ el minket. Kinyitottam az ajtót, az ajtókeretet öleltem. – Nagyon sajnálom – súgtam, majd megcsókoltam ujjaim begyét, és felé integettem. Vártam, amíg kiérek a szállodából. Csak odakint fakadtam sírva. Öt órával korábban Botladozva léptem be a bárba, két csuklás és sok szipogás között sikerült whiskyt rendelnem. Kiráztam a vizet hosszú, piszkosszőke hajamból. Fekete ruhám gallérját húzogattam, és belemordultam a pohárba, amit a pultos elém tolt. Aznap alacsony szárú, rózsaszín Converse Chucks cipő mellett döntöttem, amikor ostoba módon optimista hangulatban hagytam el a házat; cipőm a levegőben lengett, alig százhatvan centis testemet a bárszékre emelve nem ért le a lábam. Fülemben volt a fülhallgató, de nem akartam zenét hallgatni, kár lett volna beszennyezni az én tökéletes zenelistámat a mai nap nagyon rossz hangulatával. Ha most olyan dalt hallgatnék, amit szeretek, örökre ahhoz társítanám, hogy végre kiderült: Milton szereti a kutyapózt, csak nem velem. Próbáltam felvidítani magamat, beszélgetést folytattam belső énemmel, és közben úgy vedeltem az én pénztárcámhoz túl drága whiskyt, mint a csapvizet. Az állásinterjúm szörnyen rosszul sikerült, de amúgy sem szívesen dolgoztam volna egy gluténmentességet hirdető, keresztény diétamagazinnak. Milton megcsalt, ez tény. Mindig is voltak kételyeim vele kapcsolatban. Mosolya mindig túl gyorsan eltűnt, miután eljöttünk apámtól vagy találkoztunk valakivel az utcán. Jobb szemöldöke mindig felívelt, amikor valaki nem értett vele egyet. Ami az egyre növekvő orvosi számlákat illeti… valahogy megbirkóztam volna a kifizetésükkel. A brooklyni lakás, amiben apa és én laktunk, a saját tulajdonunk. Legrosszabb esetben eladtuk és visszabéreltük volna. Ráadásul nincs szükségem mindkét vesémre. Nyöszörögve kortyoltam italomat, amikor egyszer csak szantálfa, zsálya és fenyegető közelségben levő emberi bőr illatát éreztem. Akkor sem néztem fel, amikor az illatok hordozója azt mondta: – Félig részeg, eléggé szép női személy: a ragadozók vágyálma. Erős francia akcentusa volt. Gördülékeny és érdes. Az én tekintetem azonban a poharamban örvénylő mély borostyánsárga folyadékon maradt. Nem volt kedvem társalogni. Általában olyan vagyok, hogy egy tuskóval is jó barátságba tudok kerülni. Ekkor azonban képes lettem volna leszúrni bárkit, akinek herék lógnak a lába között, pusztán azért is, mert felém szuszog, illetve bármilyen más irányba. – Vagy a kanos pasik rémálma – feleltem. – Ez pedig konkrétan azt jelenti, hogy nem érdekel. – Ez hazugság. Én pedig nem szeretem a hazudozókat – mondta, és szemem sarkából láttam, hogy fogai között koktélkeverő pálcikát forgatva, kaján mosollyal néz rám. – De magával kivételt teszek. – Pimasz és öntelt? – Gondolatban pofon vágtam magamat, amiért egyáltalán válaszoltam neki. Hiszen a fülemben volt a fülhallgató. Egyáltalán miért szólt hozzám? Ez a nemzetközi hagyj-a-búsba-békén-nem-érdekelsz egyezményes jel. Az nem számít, hogy éppen nem hallgattam semmit, csak el akartam riasztani az esetleges társalogni akarókat. – Még jó, hogy nem azt mondta, nemi betegségeket akar terjeszteni, és ehhez üzekedési üzemmódba helyezi magát. – Ha jól sejtem, akut megrázkódtatás érte enyhén szólva nem kifinomult férfiak részéről. Szabad érdeklődnöm, hogy tízes skálán mennyire volt borzasztó a napja? Már semmi távolság nem volt közöttünk. Mérték után készült öltönye alól sugárzott testének melege. Úgy éreztem, ha megfordulok és ránézek – ha igazán megnézem magamnak –, eláll a lélegzetem. A nap történései megviselték dühös, sebzett szívemet, tompán dobogott mellkasomban. Nincs szükségünk betolakodókra, Jude! Magas Francia Jóképű egy százdolláros bankjegyet csúsztatott a pultosnak előttem. Tekintetével simogatott, miközben előrehajolt és azt kérdezte: – Mennyit ivott a hölgy? – Ez a második, sir – felelte a pultos, kurtán bólintva. Nedves törlőkendőt húzott végig a pult felületén előtte. – Hozzon neki egy szendvicset, kérem. – Nem kérek szendvicset. Kirántottam a fülhallgatót a fülemből, a pultra csaptam, és hirtelen mozdulattal felé fordultam. Ránéztem. Óriási hiba volt. Az első néhány pillanatban fel sem fogtam, mit látok. Olyan szinten volt káprázatosan gyönyörű férfi, hogy az ilyen látvány feldolgozására az emberek többsége egyszerűen nincs programozva. Chris Pine-tökéletes, Chris Hemsworth-kolosszális és Chris Pratt-elbűvölő. Tripla csúcskategóriás férfi, én pedig egy bebaszott nő. B.E.B.A.SZ.O.T.T. – Pedig ennie kell. Rám sem nézett. A pultra lökte telefonját, ami eszeveszett sebességgel villogott, percenként tucatnyi e-mail jött. – Miért? – Azért, mert méltóságon alulinak tartom, hogy részeg lányt dugjak meg. Magát pedig nagyon nagy élvezettel dugnám meg ma éjjel – mondta teljes nyugalommal, és ezt a laza közlést olyan megbabonázó mosollyal tette, hogy úgy éreztem, menten elolvadok. Próbáltam pislogással leplezni megdöbbenésemet. Csak bámultam, arcát megjegyeztem emlékeim katalógusába. Mélykék szem… tigriscsíkos írisz, sötét, sötét, sötét, mint az óceán medre. Összeborzolt földbarna haj, olyan éles arcél, hogy szinte papírt lehetne vágni vele, ajka mintha arra lenne teremtve, hogy szex közben mocskos szavakat mondjon. Ilyen férfipéldánnyal még sosem találkoztam. Egész életemben New Yorkban éltem, sok külföldit láttam, ez a férfi azonban olyan volt, mintha egy férfimodell és egy cégvezető hihetetlen elegye lenne. Tengerészkék öltönye komolynak mutatta. Arcának ívei, élei könyörtelenségre utaltak. A kegyetlennek tűnő arcél és a szögletes áll közötti teret komor száj és egyenes orr töltötte ki. Kezére pillantottam, jegygyűrűt kerestem. Tiszta a terep. – Tessék?! Kihúztam magamat. Attól, hogy úgy néz ki, mint egy isten, nem kell úgy is viselkednie. A pultos tányért tett elém. Marhasült, majonéz, paradicsom, cheddar sajt puha paniniben. Nagyon szerettem volna dacos és következetes maradni, ugyanakkor azt nem akartam, hogy egy óra múlva tiszta whiskyt hányjak. A Nagyon Jó Külföldi Pasi a bárpultnak dőlt. (Milyen magas lehet? Száznyolcvan centi? Százkilencven?) Fejét oldalra hajtva nézett engem. – Egyen! – Ez egy szabad ország! – vágtam vissza. – Mégsem tud szabadulni attól a rögeszmétől, hogy egy külföldivel dugni valahogy nem helyes – jegyezte meg. – Elnézést, nem értettem a nevét, Mr. Nem Érti A Célzást – ásítottam. – Will Power. Indián nevem Akarat Erő. Örülök, hogy megismerhettem. Nézze, maga úgy néz ki, mint akinek nagyon rossz napja volt. Nekem pedig van egy szabad éjszakám. Holnap reggel hazarepülök, de addig… – Megmozdította a karját, a mozdulattól felcsúszott zakóujja, ahogy az antik Rolex órájára pillantott. – Gondoskodom arról, hogy akármi is jár a fejében, ma éjjel elfelejtse, Miss…? Basszus! Olyan jóképű volt, hogy nulla a valószínűsége, hogy még egyszer az életben ilyen férfivel találkozom. Mindenért Miltont hibáztathatom. És az orvosi számlákat. És a whiskyt. Amilyen napom volt, egész New York államot hibáztathatnám. – Spears – feleltem, és hunyorogva a szendvicsbe haraptam. Ó, a francba! Megfordítottam a tányér mellé tett szalvétát, megnéztem a hely nevét: Le Coq Tail. Megjegyeztem magamban, hogy jöjjek vissza ide úgy húsz év múlva, amikor végre kifizettem apám orvosi számláit és már nem zacskós levesen kell élnem. – Mint Britney Spears? Hitetlenkedve vonta össze szemöldökét.