Köhögés tört rám, a kín keserű gombóca fojtogatott, nem mertem felzokogni. Istenem! A húga, Camille. Megállt. Én is. Emberek siettek el mellettünk, válogatott szitkokkal mordultak, a fények és arcok felismerhetetlenné mosódtak. Csak őt láttam.
– Veszekedtünk.
– Min veszekedtetek?
Minden egyes kimondott szó mintha fegyver lenne, bármikor elsülhet. Nem szoktam ilyen lenni Céliannel, de nem féltem tőle. Rettegtem tőle. Nem tudtam, hogy ennyi fájdalmat hordoz.
Továbbmentünk a következő lámpáig. Hatalmas kezét bámulta.
– Camille a kishúgom volt. Pokolian tehetséges volt, és átkozottul szép kívül-belül. Rá emlékeztetsz abban, hogy olyan szenvedéllyel viszed a sztorikat. Ő a divattal volt így.
Erre elmosolyodtam. Hittem neki. Célian istennek látszott a férfiak között. Semmi okom nem volt az
