Szenzációs szerető

Első fejezet-2

Amerikai akcentusa volt. Nem francia! Amerikai! Könnyed. Gördülékeny. Ismerős. Teljesen hétköznapi. Fénysebességgel lőtte a mondatokat. Hallottam, amit mondott, de képtelen voltam hallgatni. Egész testemet sokk rántotta görcsbe, ahogy a kirakós darabjai kezdtek összeállni. A mocskos egyéjszakás férfi a főnököm. Az én hazug, amerikai főnököm. És most együtt kell élnem ezzel… mégpedig remélhetően nagyon hosszú ideig, mert nagyon nagy szükségem van erre az állásra.

Valaki csettintett az ujjaival, a hang irányába fordultam, tekintetem Célianről rögtön Graysonra siklott.

Homloka feszes ráncba rándult.

– Úgy nézel ki, mint aki a sírással küszködik és vesztésre áll, vagy nagyon intenzív orgazmusa van. A te érdekedben remélem, hogy az utóbbiról van szó, és valami fura-de-nagyon-jó állapot jött rád. Jól vagy?

Bólintottam, sőt, sikerült valami mosolyfélét is magamra vennem.

– Elnézést. Ez alatt a ruha alatt nulla az orgazmus esélye. Csak egy pillanatra elkalandozott a figyelmem.

Hazugság és hazugság. Kis híján elélveztem a puszta gondolattól, hogy milyen jó volt, amikor Célian nagy, érdes kezével széttárta combjaimat, és nyelvét nyílásomba tolta.

Aztán a szavak áradata megszűnt, már nem záporoztak a hangok a fejünkre, mint forró víz a zuhany alatt, és rájöttem, hogy van valami még rosszabb annál, hogy Céliant tökéletesen akcentusmentes amerikai angolul halljam beszélni. Mégpedig az, hogy egyáltalán nem szólalt meg. Mert ekkor a jégszilánk tekintet töltött fegyverként egyenesen rám szegeződött.

Felnéztem, tekintetünk találkozott. Pontosan egy másodpercig nézett engem, aztán figyelme Graysonra pattant.

– Megértetted, Gregory? – kérdezte.

Gregory?

– Kristálytisztán, sir – felelte Grayson kissé remegő hangon, és fejet hajtott.

Célian felém biccentett.

– A címlaplány anyagod kókadozik.

Szent Isten! A francba! A rohadék!

Felismert, és ezt pontosan tudtam. Szeme felragyogott, megolvadt a jég, és egyre sötétebb lett azóta, hogy egymásra néztünk. Emlékszik. Lehet, hogy neki is ugyanolyan kellemetlen, hogy ott vagyok, mint nekem.

A tekintetem azt mondhatta, hogy vissza akarom kapni az iPodomat. Több mint háromezer zeném volt rajta, és túl jók ahhoz, hogy egy ilyen nyomorult alak kapja meg.

– Jude Humphry. Újságíró. A beosztottam. Ez az első munkanapja – magyarázta Grayson, szinte könyörögve. Felém fordult, mintha úgy érezné, a testével kell védenie az éles nyelvű, öltönyös szörny ellen.

Alig tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor eszembe jutott, hogy Spearsként mutatkoztam be Céliannek. Spear, mint lándzsa. Persze ő sem Timberlake, hanem Laurent. Ízig-vérig amerikai. Sajtóguru. Milliárdos. Nagy hatalmú ember, és egyetlen találkozásunkból ítélve: őrült playboy.

Ez a férfi benned volt, üvöltöttem fel magamban. És nem csak egyszer. A farka olyan mélyen a lyukadban volt, hogy sikítottál. És még mindig a nyelveden érzed azt a sós, természetízt, ahogy a szádba élvezett. Tudod, hogy a derekán van egy anyajegye. Tudod, milyen hangokat hallat, ha nőbe élvez.

Magamban „köszönetet” mondtam magamnak, hogy ilyen nyilvánosan átáztattam a bugyimat, és bólintottam.

– Örülök, hogy megismerhettem, uram.

Kezet nyújtottam neki. Szóhasználatomtól zavartan elpirultam.

Mindenki minket nézett. Legalább ötvenen voltak a teremben. Célian – ha ez a neve – mintha észre sem vette volna kinyújtott kezemet. A mellette álló férfira nézett.

– Mathias. Van még hasonló bölcsesség, amit meg kéne osztani az egybegyűltekkel?

Mathias? Ő nem az apja? Milyen rideg a jégkék szemű ember!

– Azt hiszem, mindent érintettél – mondta a nagyfőnök. Neki tényleg franciás akcentusa volt, vagyis a hazugságnak legalább volt alapja. Mathias nyugodt tekintettel nézett rám, mintha le tudta volna olvasni az arcomról a fiával közös titkomat.

Célian hirtelen felém fordult, kigombolta mandzsettagombját, felgyűrte ingujját. Kilátszott feszes, eres alkarja.

– A könyvelés folytathatja alantas munkáját. A Couture távozhat a megbeszélésről, de nem bocsátom meg nekik, hogy ilyen rosszul dolgoznak. Miss Humphry… – mondta ki nevemet, és türelmetlenül csettintett.

Már elindult a szűk folyosón, nagy léptekkel haladt, tudta, hogy úgy követem, mint egy kiskutya, és kétségtelenül örömmel.

– Van egy kis elsikálatlan ügyünk.

Sikálni… kefélni… micsoda különbség, ugye?

„Kérlek-mentsétek-a-bőrömet” pillantással néztem Graysonra. Válaszul úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani: Menteném, de szeretnék még élni.

Követtem Céliant a folyosón. Converse cipőm talpa cuppogott a padlón. A főnök áthaladt a könyvelők tömegén, egy sarokirodánál állt meg, határozott mozdulattal felrántotta az ajtót, és beszólt a bent ülő férfinak:

– Kifelé!

Ugyanazzal a mozdulattal biccentett nekem, hogy lépjek be. Megtettem. Becsukta az ajtót. Csak ketten voltunk odabent.

Közöttünk két lépés távolság.

Tekintete hadüzenet.

Ez pedig nem jelent jót nekem, mivel neki bombái vannak, nekem pedig botjaim is alig.

– Hova tűnt az akcentusa? – kérdeztem mesterkélt mosollyal.

– Hova tűnt a kibaszott pénzem? – kérdezett vissza ugyanolyan könnyeden, de gúnyos mosolya valahogy más volt. Bűnös. Vagy valami ilyesmi.

Szemem tágra nyílt a csodálkozástól. Annyira összezavarodtam a találkozástól, hogy el is feledkeztem a lopás tényéről.

– Elvettem – feleltem feszengve.

– Színleltem – mondta, akcentusára utalva.

– Micsoda egybeesés! Én is.

Én nem az akcentusra gondoltam.

Ekkor jutott eszembe a Le Coq Tail pultjánál kötött fogadásunk. Ha nem élveztet el, elvehetem az összes nála lévő készpénzt. Az igazság az, hogy soha életemben nem élveztem annyira, mint akkor vele, de ezt sosem fogom beismerni. Azok után nem, hogy azon a napon kétszer csinált hülyét belőlem. Másodszor azzal, hogy idióta francia akcentust színlelt, mert azzal akart lerázni, ha eszembe jutna elkérni a telefonszámát.

– Miss Humphry – szólt, nyelvével rosszallón csettintve, mintha egyszerre lennék elbűvölő és nyűg… mint egy kölyökkutya, aki a kétezer dolláros cipőjére pisilt. – Sok idő fog eltelni addig, amíg már nem gondol a farkamra a hosszú munkaidő végén, amikor olcsó takarója alatt magához nyúl.

Megölöm!

Ott és akkor tudtam, hogy megölöm.

Talán nem ma, nem is holnap, de egyszer biztosan.

Szusszantam egyet, kezemet karba fontam.

– Sajnálom, hogy elvettem a pénzét.

Fájt, hogy bocsánatot kellett kérnem tőle, de a lelkiismeretem megnyugtatása érdekében meg kellett tennem. Az állásom védelméről nem is szólva.

Átnézett rajtam, mintha semmit nem mondtam volna.

– Elvárom, hogy senkinek egy szóval se említse a mi kis…

Tekintetével végigpásztázta testemet, de nem úgy, mint aki megkívánt. Inkább úgy, mint aki meg kíván szabadulni tőlem.

Szempillámat rezegtetve sűrűn pislogtam.

– Elvitte a cica a nyelvét, uram?

– Nem, de majdnem. – Az ajtókeretnek támaszkodott, minden ajtókeret és minden váll elbújhatott mellette, olyan szexi volt. – A vaginájában volt a nyelvem… ami azt illeti, számos alkalommal… de nem csak a nyelvem, hanem a faszom, az ujjaim és minden más abban a lakosztályban, amit a maga kis puncijába tudtam tömni. Megkímélem a szaftos részletektől, mert A – ön is ott volt és B – mostantól szigorúan szakmai alapon működünk együtt a cégnél. Megértette?

Jesszusjesszusjesszus! Micsoda szája van!

Hölgyem, ha az én nevemet még egyszer hiába a szájára veszi, magasabb szintre viszem az ügyet – mordult gondolataimban Jézus.

– Ön nem kíván bocsánatot kérni tőlem? – kérdeztem, ökölbe szorított kezemet csípőre téve.

– Miért kéne bocsánatot kérnem?

A hangjából ítélve őszintén érdekelte.

Hány éves lehet? Harminc? Harminckettő? Így, hogy kijózanodva és nem a düh és zavarodottság vörös függönyén át láttam, nem tűnt olyan fiatalnak.

– Azért, mert hazudott nekem – mondtam emelt hangon, kis híján toporzékolva. – Azért, mert akcentust színlelt, és azt mondta, hogy reggel repülőre ül, és hazamegy…

– Ez nem tartozik magára – mondta kezét felemelve, szóáradatomnak gátat szabva. – És nem mintha személyes információkat kívánnék megosztani magával, tekintve, hogy maga itt hivatalosan alkalmazott, ráadásul kezdő – emlékeztetett hűvös hangon –, de azon a reggelen valóban repülőre ültem. Anyámhoz mentem Floridába. Nem itt van az otthonom. De nem is Franciaországban.

– És az akcentusa?

Azt kívántam, bárcsak fejbe vághatnám egy tűzőgéppel úgy, hogy ne veszítsem el a munkámat. Sajnálatos módon azonban úgy éreztem, a HR-osztály ezt egészen másként gondolná.

Kaján mosollyal igazgatta inggallérját.

– Az egyszerű, semmit nem jelentő baszásokat szeretem.

– Nem. Azért tette, hogy ne kérjem el a telefonszámát és ne adjam meg a sajátomat.

Ekkor már nulla önuralmam volt a hangom felett. Azt hiszem, tudta, csak egy lépés választ el attól, hogy pofon vágjam.

Rezzenéstelen tekintettel nézett.

– Nem áll jól magának az őrült harag, Spears.

– Hát, tekintse magát szerencsésnek, mert semmit nem akarok cserélni önnel: sem telefonszámot, sem testnedveket. És udvariaskodni sem akarok.

Megfordultam, ki akartam rohanni az ajtón. Megtettem az első lépést, de Célian elkapta a csuklómat, és visszarántott. Érintése áramütésként nyilallt ágyékomba. Ez is csak azt bizonyította, hogy az elmém okos, a szívem magányos, de a testem szimpla idióta.

– Maradjon csendben! – figyelmeztetett.

Döbbenten pislogtam. Mintha arról, hogy a főnököm hülyére baszott, sajtóközleményt akarnék kiadni.

– Igenis, uram – feleltem, és leráztam magamról a kezét. – Még valami, uram?

– Viselkedjen!

– Különben?

– Különben pokollá teszem az életét, és élvezni fogom. Nem azért, mert lefeküdtünk, hanem mert maga ellopta a készpénzemet, a pénztárcámat és az óvszereimet.

Az igazság az, hogy az óvszerek a tárcájában voltak, és egyszerűen elfelejtettem kivenni. És ez az egészet még kínosabbá tette. Tudtam, hogy vékony jégen járok, de nem akartam a munkanélküliség óceánjának fenekére zuhanni. Úgy döntöttem, inkább témát váltok.

– A lakosztályban hagytam az iPodomat. Nem találta meg esetleg?

– Nem.

A francba!

– Elmehetek?

Egy lépést hátrált.

– Remélem, nagyon ritkán látjuk egymást itt, Miss Spears!

– Értettem, Mr. Timberlake.

Munkaállomásomhoz visszafelé menet egész úton a homlokomat csapkodtam. Azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az LBC leendő tulajdonosa bosszúszomjas, eléggé dühös és méltóságteljesen robbanékony. Miattam. Tudtam, hogy mindenáron kerülni fog. Nagyon zavart, hogy ettől elszomorodtam, mert az illata, a hangja és a száját elhagyó őrülten illetlen szavak legalább annyira töltöttek el csodálattal, mint amennyire feldühítettek.

Ösztönös szándékom az volt, hogy amint visszaérek a fülkémbe, kézbe veszem a parfümmintákat, és dolgozni kezdek a cikken. De amint beléptem a terembe, rájöttem, nem úszom meg a magyarázkodást. Grayson és Ava egyforma testtartásban, keresztbe tett lábbal ültek az asztaluknál, és úgy néztek rám, mintha valami különösen érdekes National Geographic adás lennék. Csak a pattogatott kukorica hiányzott a kezükből.

Grayson a lift felé mutatott.

– Magyarázd meg, mi volt ez!

– Semmi, semmi…

Ava szólt közbe.

– Mr. Laurent Jr., azaz a hírigazgató, egyben a főműsoridőben lemenő híradó főproducere, egyben Lord Sheggfey soha nem néz az alkalmazottak szemébe, nemhogy beszélne velük.

Nem? Döbbenet.

– Jobban teszed, ha dalolsz nekünk, mintha az American Idol döntőjében lennél, és én volnék Simon Cowell – mondta Grayson, azzal csettintett, és furán mozgatta a seggét a széken. – Tudni akarom, hogyan, mikor, hol és milyen hosszan. Különösen a hosszúság érdekel. Hüvelykben. Meg minden.

Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Céliannek nem lett volna szabad négyszemközti beszélgetést folytatnia velem az első munkanapomon. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy Grayson és Ava figyelmén kívül nem találok barátságos tekintetet az épület összesen hatvan emeletén.

Fejemet lehajtva a padlót néztem. Lábujjaim nyugtalanul mocorogtak cipőmben.

– A nagy semmit próbáljátok felfújni. Egyszer találkoztunk. Csak rövid időre. Egy társasági eseményen… – Mi lehet társaságibb esemény, mint egymás nemi szervét szopogatni? – Azt hiszem, csak meglepődtünk, hogy itt látjuk egymást viszont. Ennyi.

Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy milyen könnyen csúszott ki a számon a hazugság. Előbb ellopom a pénztárcáját, most meg ez. Az biztos, hogy Célian Laurent a legrosszabbat hozza ki belőlem.

– Tehát azt állítod, hogy nem ismeritek egymást – szólalt meg Ava, az állát lefelé biccentve. Úgy nézett rám, mintha valami orosz kém lennék.

– Azt sem tudom biztosan, hogy mi a keresztneve – jelentettem ki, az igazságnak megfelelően.

– Célian. A kérdés az, hogy figyeltél-e arra, amit az egybegyűlteknek mondott.

Grayson összevonta a szemöldökét.

– Én… én…

Lázasan kerestem a szavakat.

Általában sokkal bőbeszédűbb vagyok. A vita és érvelés volt a kedvenc gyakorlati tárgyam. Lelkesen és okosan vitatkoztam nagy kifejezőképességű, nézeteik mellett a végsőkig kitartó politikusjelölt csoporttársaimmal, ügyvédek fiaival, bírók lányaival a Columbián. De mint minden nőnek, aki a fejébe vette, hogy őt komolyan kell venni, nekem is volt Achilles-sarkam. Ha rajtakapnak, hogy a főnökkel kavartam és csorgattam rá a nyálamat… nos, attól a karrierem hullócsillag üzemmódba vált.

– Hadd segítsek – legyintett Grayson. – Mr. Laurent azt mondta, hogy a Couture költségvetését legalább tíz százalékkal visszavágják. Ez talán nem tűnik soknak, de a blogunk már így is morzsákból él. Azt hittem, ennél jobban már nem sanyargathatnak minket. Tévedtem.

– Nem biztos, hogy ezt tudom követni – mondtam elkomorulva.

Grayson előrehajolt, a szemembe nézett.

– Újra felteszem a kérdést… Honnan ismered Laurentéket?

– Miért kérdezed?

Szívem a torkomban dobogott. Már többes számban beszélnek?

– Azért, mert az imént ezt az e-mailt kaptam.

Elfordította a monitorát, hogy közelebb hajolva mindhárman láthassuk.

Feladó: Mathias Laurent, vezérigazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture Online Magazine

Kedves Mr. Covey!

Korábbi közléseink, valamint a Couture magazinnál eszközölt legutóbbi költségcsökkentés alapján a hírszerkesztőségnél szükségünk van még egy munkatársra.

Egyik beosztottját áthelyezzük a newsroomba holnap reggel kilenc órai hatállyal. Mivel ön és Miss Jones már két éve munkatársak, az áthelyezendő személy Miss Humphry.

Üdvözlettel:

M. Laurent.

Vezérigazgató, LBC

– Mi folyik itt? – kérdeztem, Grayson székét hirtelen mozdulattal magam felé fordítva, vállát megragadva.

Kicsit örültem, de nagyon megijedtem. Amióta az eszemet tudom, az volt a vágyam, hogy a newsroom legyen a munkahelyem. De Célian irányítása alatt dolgozni egészen biztosan rémálom lesz. Háború dúlt érzelmeimben, öröm és a nyomorúságos rettegés között vergődtem.

– Fogalmam sincs. Mr. Laurent Senior soha egy szót sem szólt hozzám. Azt sem hittem volna, hogy tudja a nevemet.

Grayson a fejét vakargatta, kicsit zavartnak tűnt.

– Tehát szerinted Céliannek lehet valami köze ehhez? – kérdezte Ava.

Célian arcáról annyira lehetett bármit leolvasni, mint egy üres lepedőről. Titokzatosságba burkolt talány. Tény, hogy úgy nézett ki, mint aki nagyon dühös rám, és egyértelműen tudomásomra hozta, hogy nem akar többé látni engem.

– Nem hiszem. Mint mondtam, nem ismerjük egymást – ismételtem magamat, mint egy papagáj.

Grayson rögtön vigasztalni próbált. Hátamat simogatta.

– Minden rendben. Minden rendben lesz. Célian az iparág legkegyetlenebbjeként szerzett hírnevet magának, ezért van az, hogy az utóbbi néhány évben a CNN és a Fox News a nyomunkba sem ér, csak a port szívják utánunk. De nem leszel egyedül. Emberek lesznek körülötted. Célian nem árthat neked. Nem nyomoríthat meg, vagy ilyesmi.

Grayson számítógépe ekkor jelzett. Bipp. Bipp. Tekintetünk újra a képernyőre szegeződött.

Feladó: Célian Laurent, ügyvezető igazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture Online Magazine

Gary,

Két órával ezelőtt el kellett volna készülnie a svéd királyi esküvő anyagodnak. Hacsak nem az a kifejezett vágyad, hogy hosszú sorbanállásokban vegyél részt a munkaügyi hivatalnál, és nem akarsz visszaköltözni egy nyomorúságos bronxi lakásba, ahol az áramellátás is akadozik, melegen ajánlom, hogy ne feszegesd türelmem határait a határidők betartásának tekintetében.

Nem véletlenül van benne a határ meg az idő. Ha eljön a pillanat, és a feladat nincs leadva, beüt a krach! Amennyiben nem sikerül leadnod az anyagot időben…

Célian.

Grayson kétszer kattintott a monitor jobb felső sarkában levő X-re. Bezárta a levelezőprogramot.

– A megnyomorítás jellegű üzemi baleset dologról jut eszembe… – köhécselt, az ég felé nézett, és fejét ingatta. – Holnap reggel azért jobb, ha sisakban jössz. Fő az előrelátás.