Szenzációs szerető

Első fejezet-1

ELSŐ FEJEZETJude

Három héttel később

– Hogy nézek ki?

– Mint aki ideges. Mint aki izgul. Édes. Bájos. Szép. Ezek közül valamelyik jó válasz, igaz?

Apa nevetett, megpaskolta a karomat.

Ceruzacsíkos fehér ruhát vettem fel és fekete Converse Chucks cipőt. Ízléses. Szolid. Visszafogott. Ráadásul ma komoly, profi újságírónak kell látszanom. Sötétszőke hajamat laza kontyba fogtam, mogyoróbarna szememet erősen hangsúlyoztam, sötét szemceruzával. Ez nem a szokásos póló, szűk farmer, műbőr dzseki szerelés volt. De ez az első munkanapom az új munkahelyemen, ezért nagyon fontos, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit most szalajtottak a Tokyo Hotel egyik jelenetéből.

Megsimogattam apa kopasz fejét. Itt-ott ősz hajszálak voltak még rajta, szomorúan hajladoztak, mint megannyi bánatos pitypang. Arcon csókoltam. Vénái kidagadtak sápadt, kékes bőre alól.

– Bármikor felhívhatsz – emlékeztettem.

– Igen, ez a kedvenc Blondie-dalom – mosolygott.

Kissé ingerültem szusszantam ettől a maradiságtól.

– Jól vagyok, Jude. Munka után hazajössz vagy Miltonhoz mész? – kérdezte, és megborzolta a hajamat, mintha gyerek lennék. Azt hiszem, neki mindig is gyerek maradok.

A mondat közepén újabb köhögésroham tört rá. Ezért is volt némi bűntudatom a hazugság miatt. Azt hitte, hogy Milton és én még mindig együtt vagyunk. Apámnak harmadik stádiumú nyirokrákja volt. Két hete abbahagyta a kemoterápiát. Az idő úgy folyt ki a kezünk közül, mint a homok.

Orvosai könyörögtek neki, hogy folytassa a kezeléseket, de azt mondta, túl fáradt. A valóság: csődhelyzetben vagyunk. Vagy hitelkiváltással másik hitelt veszünk fel a házunkra, vagy abbahagyjuk a kezelést. Apa nem akarta, hogy semmi örökség ne maradjon rám, bármennyire harcoltam a döntése ellen. Lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Magányos, aggódó, nehéz szívvel mentem el otthonról, úgy hurcoltam magammal szívemet, mint egy arannyal teli ládát – sok-sok drága, nehéz, haszontalan dolog van benne.

Rekedtre kiabáltam magamat: Adjuk el azt a nyomorult lakást! Akkor hagytam abba, amikor láttam, hogy ezzel csak még több szenvedést és stresszt okozok neki.

– Hazajövök – mondtam, és tánclépésben mentem a konyhába. Elővettem az ételt, amit aznapra készítettem neki.

– Mostanában nem sokat vagy vele. Minden rendben?

Bólintottam, és a Tupperware dobozokra mutattam.

– Reggeli, ebéd, vacsora és nasi. Ha hideg lenne, tiszta takarók vannak az ágyadon. Mondtam már, hogy bármikor felhívhatsz? Igen, mondtam.

– Ne aggódj az öregedért. – Megint megborzolta gondosan elkészített frizurámat, ahogy az ajtó felé menet kiléptem a konyhából. – Kéz- és lábtörést! Persze ne vedd szó szerint. Szóval sok szerencsét!

– Amilyen szerencsém van, a kéz- és lábtörés is benne van a mai napban – feleltem, azzal felkaptam a táskámat, és néztem, ahogy a karosszékbe, a tévé elé ül. A mozdulattól felhördült.

Ugyanez a pizsama lesz rajta akkor is, amikor (majd ki tudja, mikor) hazaérek. A nyakig eladósodott emberek többsége nem költene Netflix előfizetésre, de apám alig mozdult ki a lakásból. Nem sokkal ezelőtt még folyton émelygett és rendkívül gyenge volt. A kemoterápia nemcsak a rákos sejtjeit ölte meg, az étvágyát is elvette. Szinte csak filmeket fogyasztott: Fekete tükör, Kártyavár, Luke Cage. Semmiképpen nem foszthattam meg egyetlen szórakozásától, ezt akkor sem tehetem meg vele, ha emellett másodállást is kell vállalnom.

Amit senki nem mond el, amikor az ember valakit, akit szeret, rákbetegség miatt veszít el: nem csak őt falja fel a kór elevenen. Ha ő megkapta, te is megkapod a magad dózisát. A rák felemészti az együtt töltött időtöket, a boldog pillanatokból lakomázik, a boldog perceket legeli. Felzabálja a fizetésedet és a megtakarításaidat. A nyomorodból táplálkozik, a szívedben szaporodik akkor is, ha te nem vagy rákos.

Tíz éve, mellrákban halt meg az anyám.

Apám a következő, és én nem tehetek semmit ellene.

Hosszú az út Brooklynból Manhattanbe, és nem volt nálam az iPodom. Így jársz, ha idegentől lopsz. Az iPodomat, a fülhallgatómat és az erkölcseimet abban a szállodai lakosztályban hagytam. Nem számít. Abból a pénzből kifizettem két fizetési felszólításos villanyszámlát és megoldottam a heti bevásárlást. Útközben volt időm átolvasni az előre kinyomtatott anyagot, amit a Laurent Broadcasting Company működéséről tudni illik. Az LBC központja a Madison Avenue egyik felhőkarcolójában van. Az MSNBC, a CNN és a FOX mellett ők a negyedik legnagyobb hírcsatorna. Elfogadtam a felkínált állást. Újságíró leszek a szépség és életmód online bloguknál. Nem egészen ez az életcélom. Persze a lejárt közüzemi tartozásokban fuldoklás sem volt tennivalóim listáján.

Hálás voltam a lehetőségért, és majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor felhívtak, hogy fel vagyok véve. Eljön majd az idő, amikor a hírszerkesztőségbe kerülhetek, csak el kell indulnom a ranglétrán.

Egyelőre ez a dolgom, hogy megtartsam ezt az évi 75000 dolláros állást. Nemcsak nagyszerű lehetőség, hogy megvessem a lábamat az ajtóban, hanem így meggyőzhetem apát is, hogy adjon még egy esélyt a kemoterápiának.

Az életmód blog – neve stílusosan: Couture – az épület ötödik emeletén volt, ahol a könyvelés is.

– Nem tekintenek minket igazi újságírónak – figyelmeztetett Grayson, alias Gray, a fecsegő fickó, aki felvett. – Ennél a cégnél a vécéülőke is nagyobb tiszteletnek örvend, mint a szépség és szórakozás blog. És szerintem a vécéülőkéknek jobb seggek is jutnak. A könyvelésen egyetlen jó bőr sincsen.

Tegnap már bent voltam felvenni a kitűzőmet, a beléptető kártyámat, elvégezni a papírmunkát. A munka azonnali egészségbiztosítással és ingyen konditerem használattal járt. Röviden: ha hozzámehetnék ehhez a munkához, mindent megtennék a boldogságáért, és esténként örömmel masszíroznám a lábát.

Több mint fél órával korábban érkeztem, ezért megálltam a közeli fánkosnál, és egy egész emeletnek elég cukros nassolnivalót vettem. A recepciós, Kyla, körülbelül velem egyidős, vörösesbarna hajú lány már az asztalánál ült és gépelt valamit. Fánkkal kínáltam, mire olyan félénk tekintettel nézett rám, mintha illegális fegyvert akarnék eladni neki.

– Finom – biztattam mosolyogva. – Anyám és én minden vasárnap Brooklynból jöttünk fel Manhattanbe, hogy ilyet vehessünk.

– Itt az LBC-nél nem szokás kedvesnek lenni – kopogott ujjaival idegesen az íróasztalon.

– A magam részéről nem ragaszkodom ehhez a szokáshoz, szóval… – Vállat vontam.

Csokis fánkot választott, és az irodámba kísért. Illetve a hely, ahol leültetett, nem mondható irodának, csak egy munkafülke volt a teremben: bézs és fehér. Az egyforma, műanyag elválasztólapok és a recsegő székek a depresszió kialakulásának hatékony elősegítői. Minden fülkében négy asztal volt. A Couture háromfős stábjának tagja leszek.

– Gray bármelyik percben megérkezhet – közölte Kyla, és a csokis fánkba harapott.

Kopott hátizsákomat az üres íróasztal előtti székre dobtam, és az ablakon néztem kifelé. Közvetlenül ráláttam a Laurent Towers Hotelre, ahol azt az egy éjszakát eltöltöttem Céliannel. Három héttel később is szürreálisnak tűnt, hogy egy ismeretlen férfi többször is belém hatolt. Még furcsább volt a fájdalmas megbánás, ami akkor mart belém, amikor a tőle lopott pénz jutott eszembe. Megesküdtem, hogy soha többé nem teszek ilyet, próbáltam meggyőzni magamat, hogy az a bizonyos éjszaka egyszeri volt, az én karakteremtől teljesen idegen, amit akkor tettem.

Grayson húsz perc múlva érkezett. Úgy nézett ki, mintha a Sztárok leszünk sorozatból Kurt Hummel és legjobb barátod jóképű bátyjának szerelemgyereke lett volna; úgy öltözködött, mint a Charlie és a csokigyárból Willy Wonka. A gesztenye színű zakó, amit aznap viselt, bárki máson úgy nézett volna ki, mintha valami bűnügyi helyszínről hozta volna el. Amikor belépett, színpadiasan széttárta kezét. Szemét még hatalmas Prada napszemüvege takarta. Starbucks kávét kortyolgatva vezetett végig az emeleten. Sorra érkeztek a dolgozók. A könyvelők és titkárnők komoran biccentettek nekem, ahogy elhaladtunk mellettük.

– Nyugodtan felejts el minden személyt és minden arcot, akit most bemutattam neked, és így felszabadult agykapacitásodat használd inkább arra, hogy Dua Lipa szépségrituáléját megjegyezd. Mondom ezt azért, mert a most bemutatottak egyike sem fog szóba állni velünk, sőt, tudomást sem vesznek a létezésünkről. Illegális és brutális módon deportáltak minket ide a hatodikról, vagyis a hírszerkesztőségtől a tavalyi egy-szóval-sem-említjük-soha incidens után.

Lerogyott főnöki székébe, ujjaival hollófekete hajába túrt.

– Így nagyon nehéz a Couture működtetése, de még bírjuk valahogy.

– Mi történt? – kérdeztem, térdemre könyökölve.

– A nagyfőnökök elvesztettek egy fontos személyt.

– De mi köze volt ennek hozzátok?

– Az a fontos személy a főnökünk volt, és azóta valahányszor ránk néznek, őt látják. Ezért inkább ránk sem néznek.

Együttérzésem jeléül megfogtam Gray kezét. Abban a pillanatban érkezett másik kollégám, és ezzel teljes lett a Couture létszáma.

– Ó, leprás társaim a szép lét bűnben – köszöntött, és kezet nyújtott. Körmein kék-zöld lakk virított. – Ava vagyok.

Kezet fogtunk. Húszas évei végén járhatott, mint Gray. Tetőtől talpig sikkes. Napbarnította bőr, nagy loknikba göndörített haj, macskaszerű szem, plusz vörös bőr miniruha és sárga vintage csizma. Bármelyik pophercegnővel felvehetné a versenyt.

– Mi ez a ruha? Bipoláris nővér napot tartasz? – kérdezte rosszalló mordulással, a fehér ruhámra pillantva.

Éppen szólni akartam, elmagyarázni, hogy nagyjából annyira vagyok divatos, mint a billentyűzete, amikor elmosolyodott, és Grayson is fejét ingatva nevetett az íróasztalánál.

– Átkötős ruha és Converse Chucks? Tényleg?

Könnycseppet törölt le szeme sarkából.

– Melyik részt találod felzaklatóbbnak? A turkálós ruhát vagy a Converse cipőt? – kérdeztem, és zavaromban alsó ajkamba haraptam.

– Azt, hogy úgy nézel ki, mint egy gyerek, aki beszívott a Jamba Juice narancslétől, és lerohanta Mrs. Clinton gardróbját. Van neved? – kérdezte Ava, és tekintetével végigpásztázta testemet.

– Judith. De mindenki csak Jude-nak hív.

– Hey, Jude – kacsintott rám Ava.

– Ezt nyilván még senki nem mondta neki, Av – jegyezte meg Grayson, azzal Apple monitora felé fordult, és kétszer a boríték ikonra kattintott.

Körülbelül hétéves lehettem, amikor a környékbeli gyerekek úgy gondolták, túl fiús lány vagyok ahhoz, hogy ilyen nőies nevem legyen. Így lettem Jude. Judith lassú halált halt, és csak akkor köhögött magáról életjelet, amikor valami hivatalos dokumentumot kellett kitöltenem.

– Jude a nyelve hegyével meg tudja érinteni az orra hegyét és a hónaljával fingó hangot tud kiadni.

– Jude meg tud tanítani minket gördeszkázni.

– Jude tudja, hogyan kell vízibombát csinálni.

– A kellemetlen dolgokról jut eszembe. Ma délután háromkor Mr. Laurent valami hivatalos bejelentést tesz, így még jól jöhet, hogy a kis Miss Reese Witherspoon olyan ronda ruhában jelent meg, hogy az ilyet már be kéne tiltani.

Furcsán néztem Avára, mire ő szinte az arcomba fújta a rágógumiját.

– Szereti a nőket, de ne aggódj. A fia nagyon rövid pórázra fogta.

Órák ketyegtek el, felszívták a perceket, napfényhiányos nappá tapasztották az egymás után következő egyforma másodperceket. Forráskutatással töltöttem az időt; azt kutattam, hányféle aggasztóan kellemetlen módon lehet a narancsbőrt fagyasztással, hőkezeléssel, sikálással és dörzsöléssel elmulasztani. Amikor hármat ütött az óra, a liftajtó csengője vidáman csendült. De ez volt az egyetlen vidám dolog. Megállt az idő. A billentyűzetek kopogása is, az egész emeleten elhallgattak a rádiók, elhalt a fecsegés halk moraja. Abból, ahogy megállt a levegő és úgy éreztem, kardként lebeg a fejem fölött valami, kitaláltam, hogy az LBC és egyben a Couture tulajdonosa, Mr. Laurent érkezett meg.

Grayson eltolta székét az asztaltól, intett Avának és nekem, hogy hagyjuk el munkafülkénket. Tenyerem hideg verejtékét ruhámba töröltem.

– Itt a főattrakció. Reméljük, hogy az idősebb Laurent nem tapiz le senkit, és a fiatalabb Laurent sem rúg ki senkit, mert utóbbi éppen menstruál – mondta, és ringó léptekkel elindult a főfolyosó felé.

Rám tört az ellenállhatatlan kuncogás. Ezek szerint New York fejedelmei, az idősebb Laurent és fia kiállhatatlan figurák. Nekem ez semmit nem jelent. Nem hiszem, hogy ezen az emeleten dolgoznának és sokat látnám őket. Tudtam, hogy Mathias Laurent francia sajtómogul. Már a neve is túl fontosnak hangzott ahhoz, hogy velünk, ötödik emeleti halandókkal érintkezzen, akik számokat rovunk, táblázatokat nézünk, és emberkísérletnek tesszük ki magunkat azzal, hogy új, gluténmentes parfümöket próbálunk ki.

Amint beléptünk a már zsúfolásig megtelt előcsarnokba, leesett az állam. A padlóig. Mint a rajzfilmekben. A nyelvem vörös szőnyegként kinyúlt.

Jézus az égben!

Lelki füleimmel szinte hallottam, lelki szemeimmel láttam, ahogy Jézus az öklét rázza felém:

– Az én nevemet ne vedd a szádra, valahányszor eszedbe jut a bűn, amit elkövettél.

Ebben teljesen igaza volt. Ha ez így megy tovább, annyi Üdvözlégyet kell imádkoznom vezeklésül, hogy a harmincadik születésnapomig sem végzek.

Az a nagyon jóképű francia „turista” állt előttem, aki három hete szentségtelen dolgokat tett a testemmel. Ugyanolyan istenien nézett ki, mint azon az éjszakán, egyetlen különbséggel: most sokkal félelmetesebbnek tűnt.

Célian halványszürke pantallót és fehér inget viselt, mindkettő úgy állt rajta, mintha egyenesen a testére szabták volna. Mogorván nézett. Úgy, mint aki kész azonnal lefejezni Kylát és testrészeit a körülötte állóknak dobni, hogy marcangolják szét. Nála kicsit alacsonyabb, ősz hajú férfi állt mellette.

Mathias Laurentnek kicsi, fekete, üres tekintetű szeme volt, teljes ellentéte a fia mély indigókék íriszének. De az idősebb Laurent is ugyanolyan helytelenítő tekintettel nézett, amitől az ember úgy érezte magát, mintha kosz lenne drága Bolvaint cipőik talpa alatt.

És valószínűleg ugyanannyira hatalmában állt bárkit kirúgni.

– Térjünk a lényegre! A ma tárgyalandó ügy technikai szempontból a könyvelésről szól, de úgy döntöttünk, hogy kerüljön terítékre a Couture is, mert ez a blog a cégünknél legalább olyan mély, ha nem mélyebb pénznyelő, mint a Kidd bánya – szólalt meg Célian. Jégcsap színű írisze nem mozdult telefonja kijelzőjéről.

Szemem fennakadt, kis híján összeestem.