TIZENHARMADIK FEJEZETJude
Egyik nap észrevettem, hogy apa nem annyira sápadt, nem olyan fehér az arcbőre, mint a fürdőszobafal.
Valami adoptív sejtterápia vagy micsoda volt, amit kapott. Invazív kezelések voltak és nagyon kellemetlenek, de valahányszor hazajött, szélesebben mosolygott, mint az előző alkalommal. Még gyenge volt. Még szürkés a bőre. De már nem beszélt úgy, mint aki kész meghalni, de szégyell lemondani az életről, mert tudja, hogy szükségem van rá. És ettől valósággal repesett a szívem.
Egyre több időt töltöttünk a házon kívül. Rövid sétákat tettünk a háztömb körül, egymásba karolva, csodáltuk a színkavalkádot, New York nyári pompáját. Zöld levelek susogtak a fejünk felett, mezítlábas gyerekek szaladgáltak a környéken, vizes tömlőkkel vették üldözőbe egymást és konfettikén
