Kilométer: 1638A nap már egyre közelebb járt a horizonthoz, amikor kiléptünk a klinikáról. A járda teljesen kiürült, a tiltakozók hazamentek éjszakára.
– Szóval? – kérdezte Bailey. – Hogy érzed magad?
Visszanéztem az aranyban és rózsaszínben fürdő épületekre, a kiürült utcákra, a fákra, a mozdulatlan levelekre, amelyek már nem táncoltak a nappal langyos szellőjében. Felnéztem egyenesen az égre, a babakék tisztaságra. Mosolyogtam.
– Csak… önmagamnak érzem magam.
– Úgy értettem, hogy… fáj? Vagy tudsz rendesen menni?
– Ó, igen – feleltem kissé szégyenlősen. – Tudok sétálni.
– Az jó, mert én meg éhen halok, és láttam egy mexikói éttermet az utca végén. Nachos?
– Legyen nachos!
Az étterem inkább labirintusnak tűnt, ahol számtalan mexikói zászlóval és kopott színű pinatával dekorálták a
