Kilométer: 1025Száraz levelek ropogtak a talpam alatt, ahogy átvágtunk az aljnövényzeten. Vakon futottunk előre. Hallottuk magunk mögött az üldözőinket.
– Csak a pokol felé rohantok! – ordította Sapphire szinte félvállról.
Átbújtam egy félig letört faág alatt, megkerültem egy kissé kiszáradt borókabokrot, és körbenéztem. Fogalmam sem volt, merre menjünk. Aztán rájöttem, hogy Sapphire miért hangzik annyira felszabadultnak.
– Bailey?
– Igen?
– Te is látod, amit én?
– Ha a sziklára gondolsz, akkor igen.
– Arra gondoltam – erősítettem meg. Előttünk a fák sora hirtelen véget ért, aztán jött a mélység. Lehetetlen volt megmondani, mennyire volt mély a szakadék. Ennek ellenére mind a ketten tovább futottunk.
– Még mindig futunk – állapítottam meg.
– Jaja – helyeselt Bailey, a lélegzetvéte
