Angyali Tervek

13. Fejezet

– Mi a fene ütött beléd, Laura? Mikor tanulsz már meg végre normális nőként viselkedni? – kiáltottam rá. Döbbenten nézett rám, majd hangosan felnevetett.

– Most meg mi bajod van? Ez a nő nyilvánvalóan egy csóró senki, aki pénzért feleségül ment egy nagyapja korú, gazdag férfihoz. Utálom ezeket a szánalmas teremtményeket. Ha igazi férfi lennél, megértenél, de mit is várok én tőled?

Ezúttal keserűen felnevettem.

– Tudod, mit? Anno remekül eljátszottad te is, hogy van benned érték, de te csak egy ostoba, szívtelen nőszemély vagy, aki nem tud mást mint részegben botorkálni, és másokat sértegetni– kiáltottam rá.

Szinte láttam, ahogyan elönti a düh, és olyan hirtelen vágott pofon, hogy időm sem volt megakadályozni. Válaszul csak megragadtam a csuklóját.

– Ne merj még egyszer megütni! – Kiáltottam.

– Miért? Mit fogsz csinálni velem? – Kérdezte gúnyosan.

Hirtelen egy gondolat futott át az agyamon, de elengedtem. Emlékeztettem magam, hogy Laurának remek érzéke volt ahhoz, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat, így bár nehéz volt, uralkodtam magamon.

Elfordultam tőle és megtettem az első lépést, a konyhaajtó felé.

– Mégis mit képzelsz, hová mész? – kiáltotta utánam.

– El! Még mielőtt olyat teszek, amit nagyon megbánok. – mondtam. Tovább kiabált, mialatt kisétáltam a konyhából, és még akkor is hallottam őt, mikor már az ajtónál voltam, és magamra vettem a kabátomat.

Amint kiléptem, a hideg levegő megcsapott, de pontosan erre volt szükségem, hogy meg tudjak nyugodni. Sokáig sétáltam, míg meg nem láttam egy taxit az úton felém jönni. Leintettem. A belvárosba tartott üresen, így beszálltam, és megkértem, hogy tegyen ki egy pubnál.

Amikor megállt, kifizettem és kiszálltam az autóból. Egy pár pillanatig álltam csak ott. Megígértem Grétinek, hogy holnap elviszem az állatkertbe, és nem akartam megszegni az ígéretemet, de úgy éreztem, hogy szükségem van egy pár italra.

Besétáltam és leültem a bárpulthoz, hogy italt rendeljek. A második italomat akartam megrendelni, amikor éreztem, hogy a telefonom rezeg a zsebemben. Először azt hittem, hogy Laura folytatni akarja a vitánkat, de keserűen felnevettem, amikor láttam, hogy János hív. Az volt az érzésem, hogy azért keres, hogy közölje velem, hogy a feleségem megjegyzései után nem kíván együtt dolgozni velem többé.

– Szervusz, János! – Köszöntöttem.

– Szervusz, Tamás! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak, de lenne egy kérdésem hozzád.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Hallgatlak.

– A feleségem nevében kereslek. Mint talán arról már értesültél, hogy egy divatcég beindításával foglalatoskodik mostanában. A cég készen áll, és szeretne egy erős reklámot adni neki, hogy hamar be tudjon törni a nemzetközi piacra. Én nem ismerek a tiednél sikeresebb marketingcéget, így gondoltam, megkérdezem, hogy beszélhetne-e veled valamikor, ha van egy kis időd rá.

Meglepődtem, hiszen azok után, ahogy a feleségem bánt az övével, nem hittem, hogy van közös jövőnk az üzleti életben. Nem mondhattam nemet, sőt, úgy gondoltam, a segítségem felérhet egy bocsánatkéréssel.

– Természetesen szívesen segítek. Szívesen látom hétfőn az irodámban, ha személyesen szeretne velem beszélni – válaszoltam.

– Nagyon kedves tőled, Tamás. Valószínűleg beugrik hozzád hétfőn valamikor délelőtt.

– Nagyszerű. Várom. – mondtam.

– Akkor ezt megbeszéltük. Köszönöm szépen! – Mondta – Szép estét!

– Viszont kívánom! – Mondtam. Ez a beszélgetés valamilyen szinten megnyugtatott. Örültem, hogy Laura végül nem érte el a célját, hogy tönkretegye egy üzleti kapcsolatomat.

Rendeltem még egy italt, majd hívtam egy taxit. Nem kellett sokat várnom, hogy egy felvegyen.

Reméltem, hogy ez az idő elég volt Laurának, hogy lenyugodjon vagy hogy úgy kiüsse magát, hogy mélyen aludjon. Azonban amikor hazaértem, Laura sehol sem volt a házban. Miután visszaidéztem, hogy a szememre hányta azt, hogy nem vittem el sehova vacsora után, biztos voltam benne, hogy bement a városba bulizni. A szokásos félelem attól, hogy megcsal vagy szégyent hoz a fejemre, nem hagyott nyugodni megint, így a dolgozószobám felé vettem az irányt, és bár késő volt, felhívtam a szokásos magánnyomozót. Megkértem, hogy kövesse a feleségemet és tudassa velem, mit csinál. A magánnyomozó már betéve tudta a helyeket, ahol Laura szeretett megfordulni, így nem volt nehéz dolga. Megígérte, hogy reggel elküldi nekem a kért információt.

Miután letettem a telefont, bementem a hálószobánkba, levetkőztem és lefeküdtem.

Másnap reggel, amikor felébredtem, Laurának még mindig hűlt helye volt. Nem áltattam magam, és nem is aggódtam. Így már biztos voltam benne, hogy más ágyában töltötte az éjszakát.

Az étkezőasztalnál ültünk Grétivel, amikor megkaptam a képeket e-mailben. Igazam volt. Laura egy már ismerős férfival bulizott egész éjjel, majd egy luxusszállodában töltötték az éjszakát ketten.

Számomra is meglepő volt, hogy ez engem már mennyire hidegen hagyott.

"Mi az, apa?" Gréti visszarántott a valóságba. Erőt kellett vennem magamon, hogy mosolyogni tudjak, miközben lezártam a telefonom képernyőjét és letettem az asztalra.

– Semmi, drágám. – Mondtam.

– Apu, azt mondtad, hogy nem fogsz dolgozni a hétvégén. – Mondta kissé csalódottan.

– Nem dolgozom, Gréti, csak megnéztem a telefonom. A mai napon lesem a kívánságaidat.

Gréti elmosolyodott és letette az evőeszközt a kezéből.

– Már jól laktam. Akkor megyünk az állatkertbe? – Kérdezte izgatottan.

– Persze, hogy megyünk. Menj, és készülj el! – mondtam, mire a pici lányom lecsúszott a székről és kiviharzott az ebédlőből.

– Era néni, légyszíves segíts nekem elkészülni! Apával megyünk az állatkertbe. – Ezúttal őszintén mosolyogtam, amint hallottam Gréti boldog hangját.

Ezek után én is befejeztem a reggelimet, és magam is elkészültem.

Csodálatos napot töltöttünk együtt. Grace állatok iránti szeretete nyilvánvaló volt, és miután elolvastam egy táblát a vidráknál, támadt egy ötletem. Gréti teljesen odáig volt egy kisvidráért, amit az anyja szeretően ölelt magához. Örökbefogadható volt.

Legugoltam Grétihez.

– Gréti, tudod, mi van arra a táblára írva? Már tudott egyszerű szavakat olvasni, és kíváncsian nézett rám, amikor hangosan felolvasott két szót: – Örökbe fogadni.

– Apa, mit jelent az, hogy örökbe fogadni? – Kérdezte kíváncsian.

Elmosolyodtam.

– Ez azt jelenti, hogy te lehetsz a kis vidra gazdája, ha akarod.

Felderült az arca.

– Hazavihetem? – kérdezte meglepődve.

– Nem – ráztam a fejem. A vidra nem háziállat, és nem is érezné jól magát a mi házunkban. De bármikor meglátogathatnád, és mi gondoskodhatnánk róla, hogy mindig a megfelelő, tápláló ételt kapja, hogy egészséges és boldog élete legyen.

Egy pillanatig gondolkodott, majd felém fordult.

– De akkor is kaphatok egy kiskutyát?

Felsóhajtottam.

– Anyával még mindig gondolkodunk a kiskutyán, de addig is itt lenne a kis vidra, akit ugyan nem vihetsz haza, de gyakran láthatod.

Még néhány másodperc gondolkodás után bólintott.

– Rendben, Apu. Köszönöm! – Mondta, és szorosan megölelt.

– Hétfőn megkérem Veronikát, hogy beszéljek az állatkert tulajdonosával.

– Rendben! – mondta.

Miután még egy kicsit csodáltuk a kis vidrát, továbbmentünk. Grace egész nap izgatott volt, és mindenféle kérdése volt a vidrákkal kapcsolatban, amire nem igazán tudtam válaszolni. Sokat tanultam az életemben, és tele voltam üzleti tapasztalattal, de az állatokhoz kevésbé értettem, így örültem, mikor kicsi lányom megelégedett azzal, hogy majd együtt utánanézünk egy vidra életének és szükségleteinek.

Az állatkert után elvittem ebédelni, és csak utána tértünk haza. Boldogan, mosolyogva léptünk be a házba, de a mosoly az arcomra fagyott, amint beléptünk a nappaliba, és szembe nem találtuk magunkat Laura másnaposságtól megviselt arcával. Úgy tűnt, hogy az átmulatott éjszaka és egy intim együttlét egy másik férfival sem tudta lenyugtatni tegnap óta.

– Hol a francba voltatok már megint? – Kérdezte dühösen.