Angyali Tervek

12. Fejezet

Miután elkészültem, egyenesen Gréti szobájába mentem, ahogy ígértem. Grétit és Erikát a kanapén ülve találtam. Éppen egy játékos lenckét vettek át.

Mikor Erika meglátott, felállt, és miután rámmosolygott, kiment a szobából, egyedül hagyva minket a lányommal.

Leültem mellé és megsimogattam az arcát.

– Gondolkodtál rajta, hová szeretnél menni holnap? - Kérdeztem.

– Az állatkertbe szeretnék menni, Apa. - Válaszolta egy pillanat múlva.

Elmosolyogtam magam, és bólintottam.

– Rendben, akkor holnap elviszlek az állatkertbe.

Ajkai mosolyra húzódtak, és megölelt, a mellkasomra hajtva a fejét. Megpusziltam a feje búbját.

– Jó éjszakát, kicsim! Holnap reggel találkozunk, oké?

– Jó éjszakát, Apa! - Mondta. Lassan eltoltam magaimról, és egy utolsó pillantást vetve rá, kimentem a szobából. Erika egy lépcső melletti kanapén ült és egy magazint olvasott. Ahogy hallotta, hogy kiléptem a szobából, rámnézett. Letette a magazint és felállt.

– Akkor mi most elmegyünk. Erika, kérem, gondoskodjon róla, hogy Gréti időben ágyba kerüljön.

Erika bólintott. „Természetesen, Betlendy úr.”

Visszamosolyogtam rá, és lassan lementem a nappaliba, ahol Laura várt rám.

Nyugtalanító érzés volt látni a félig üres Martinis üveget. Laura azonban minden gond nélkül felállt és egy mosollyal az arcán hozzámsétált. Mint mindig, gyönyörű volt most is. A hibátlan smink csak még gyönyörűbbé tette az arcát. Fényes, hosszú, vörös haja gyengéden omlott a vállára, és a fekete estélyi ruha, amely köszönő viszonyban sem volt azzal a ruhával, amelyben megtaláltam, mikor hazaértem az üzleti utamról legutóbb, szépen kiemelte a tökéletes alakját.

– Készen vagy? – kérdezte.

– Igen, mehetünk.

– Végre – sóhajtott. – Rosszabb vagy, mint egy nő.

Nem válaszoltam erre a megjegyzésre; ehelyett megfogtam a kabátját, és segítettem neki felvenni, majd felvettem a sajátomat is.

A sofőr már várt ránk. Beszáltunk az autóba, és amint a kocsi elindult, látván, hogy Laurának jó a kedve, alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy beszéljünk Gréti kívánságáról.

– Laura, mondtam Grétinek, hogy átbeszélem veled még egyszer ezt a kutya kérdést.

Tágra nyílt szemekkel nézett rám.

– Micsoda? Hadd emlékeztesselek, hogy nemcsak ti taktok abban a házban. Nem engedem, hogy egy büdös, mocskos állat szaladgáljon kereszbe-kasul a méregdrága szőnyegen és márványkövön, hogy tönkretegye.

Felsóhajtottam.

– Alkalmazunk személyzetet, akik meg tudnak róla bizonyosodni, hogy a ház tiszta marad, és manapság vannak tökéletes módszerek arra, hogy távol tartsuk a kutyát azoktól a helyektől, ahová nem akarjuk, hogy menjen.

– Hát az én szőnyegemre egy dög sem fog piszkítani! – kiáltotta. Éreztem, hogy újfent elönt a düh, de igyekeztem visszafogni magam.

– Elég személyzetünk van ahhoz, hogy biztosítsuk a kutya gyakori sétáltatását. Úgy gondolom, hogy egy kutya jót tenne Grétinek. Felelősséget tanulhatna a kutyatartásból.

– Hányszor kell még elmondanom? Nem lesz kutya a házban!

Újra felsóhajtottam.

– Akkor tisztábban fogalmazok. Hétfőn megnézem a kínálatot, és veszek egy kutyát Grétinek.

Felém fordult, és a jól ismert gyilkos tekintete nézett vissza rám.

– Ha haza mersz hozni egy kutyát, megfogom, és úgy kihajítom az erkélyről, hogy a hegy aljáról kell majd összekaparni.

Tajtékzott, és vele én is. Sajnos, ez volt az a pont, amikor elismertem, hogy megint ő nyert. Tudtam, ha odaviszek egy kutyát, ő tényleg meg fogja tenni, amit mondott azzal a szerencsétlen állattal. Gréti szíve összetörne, és egy ártatlan élőlényt sem tehettem ki ennek.

Az út csupán pár percig tartott, és mi egyáltalán nem beszélgettünk ezek után. Nem sokára megérkeztünk, és bár Laura fagyosan ült mellettem, amikor kiszálltunk az autóból, hirtelen megváltozott. Mosolygott és megfogta a kezem, mintha egy boldog házaspár lettünk volna. Buszkén, fölemelt fejjel sétált mellettem, mint a milliárdos Betlendy birodalom úrnője.

Egy pincér az asztalunkhoz vezetett minket, és csak néhány percet kellett várnunk, hogy megérkezzenek az üzlettársam és a felesége. János a hatvanas éveiben járt, a haja már megőszült és barna szeme sokszor fáradtan csillogott, mégis a sok harmincas megirigyelhette volna a fittségét. A felesége azonban alig múlt harminc. Hajhosszabbítással, telt ajkakkal, műszempillákkal és implantátumokkal meglehetősen mesterkéltnek tűnt. Amikor megérkeztek, rájöttem, hogy nem tud mosolyogni, mintha megbénult volna az arca. János egyszer azt mondta, hogy a fiatal felesége, Léna, retteg az öregedéstől.

– Ó, volt mostanában Botox-kezelésed? – kérdezte Laura, kínos csendet teremtve.

– Igen, tegnap kaptam az injekciókat – vallotta be Léna. Szerencsére megérkezett a pincér, megakadályozva Laurát abban, hogy tovább kérdezősködjön.

Rendeltünk italokat, és miután választottunk az étlapról, elkeztünk az üzletről beszélgetni Jánossal.

Léna láthatóan nem kedvelte Laurát a kérdése után; inkább megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésünkbe Jánossal, mintsem Laurával társalgott volna. Megértettem. Szemmel láthatóan szégyenbe hozta őt Laura a botoxra vonatkozó kérdéssel.

Laura azonban unottnak tűnt, és amikor áttértünk a következő tervünkre Jánossal, hogy alapítványt hozzunk létre árva gyermekek megsegítésére, Laura hangosan felnevetett. Mindannyian felé fordultunk, és ezúttal már az alkohol hatása is látszott az arcán.

– Miért pazarolnátok a pénzeteket egy alapítványra? – gúnyolódott.

Sokatmondó pillantást vetettem rá, mire János közbeszólt: "Laura, drágám, nekünk, akik jómódba születtünk, egy kis segítség meg sem kottyan, de a szegény gyerekeknek nagy segítség lehet. A kormányra nem igazán számíthatnak, és nekem például jól esik segíteni. Tudom, hogy Tamás is így gondolja.

Laura ismét nevetett.

– Szerintem ez csak pazarlás a részetekről. A szülők vagy a kormány feladata, hogy ezeket a lelenceket eltartsa, nem a miénk. Ha adsz nekik egy kicsit, akkor csak hozzászoktatod őket, hogy nem is kell dolgozniuk. Igazából ezzel nem segítetek nekik semmit. Aztán meg a legtöbbjük úgysem tud kijönni a mocsokból, és ugyanúgy nemzi a szerencsétlen gyerekeket, hogy aztán a gazdagoknak, nekünk legyen kinek segíteni.

"Laura, kérlek. Szeretnénk folytatni a megbeszélést. – mondtam halkan, és mindegy, hogy szerettem volna titkolni, Léna és János arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy elsüllyedek szégyenemben a feleségem miatt.

Laura csak legyintett egyet, és amikor megjelent a pincér, rendelt még egy italt.

Mire megérkezett az étel, szó szerint lerészegedett. Evés közben ügyetlenkedett és illetlen megjegyzéseket tett. Rémesen kínos volt.

Megkönnyebbültem, amikor véget ért a vacsora és indulni készültünk. Én előre siettem vele, és amikor végre kiértünk az étteremből, átkaroltam a derekát, mivel Jánosék beértek minket. Na, nem azért, hogy kifejezzem iránta a szeretetemet, csak szerettem volna megóvni magam egy újabb megaláztatástól: megtartottam, nehogy elessen a nyílt utcán.

Az autónk a közelben parkolt, és én segítettem Laurának beülni, mielőtt Jánosékhoz fordultam.

– Sajnálom, hogy a feleségem így viselkedett. Azt hiszem, egy kicsit sokat ivott.

János elmosolyodott.

– Mindenkive megesik, főleg ha fiatal. Ne aggódj miatta. Hétfőn találkozunk, ha tudsz rám egy kis időt szakítani.

– Bármikor – válaszoltam. – Csak szólj Veronikának, és bevezet hozzám. Nincsenek megbeszéléseim hétfőn.

János bólintott, majd kezet ráztunk. Lénával is kezetfogtam, mielőtt jó éjszakát kívántam nekik, és a frusztrációmat végre meg sem próbáltam elrejteni, mikor beültem az autóba Laura mellé.

– Hogy van, Miss szilikon? – nevetett Laura. – Az a szegény aranyásó nem tudja, hogy azt a pénzt, amit magába operáltatott, félre is tehette volna arra az esetre, ha a nagypapa nem veszi be a végrendeletébe.

– Laura! – kiáltottam, de csak a fejét rázta és tovább nevetett. Az ital teljesen elvette az eszét, és egész úton Lénán nevetett.

Amikor hazaértünk, beviharzottam a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár whiskyt. Reméltem, hogy megnyugszom, de Laura utánam jött, és láthatóan vitatkozni akart. Felkapta a whiskey-s üveget, és közvetlenül abból ivott – Azt hittem, vacsora után elmegyünk valahova – mondta szemrehányóan. És nekem abban a pillanatban lett elegem.