Angyali Tervek

15. Fejezet

Anna nézőpontja

Már nem is tudom, hanyadik meleg teát főztem magamnak. A lakásban hideg volt. Néha már azon voltam, hogy nem érdekel, hogyan fizetem ki a számláimat, de akkor is feltekerem a fűtést. Aztán a magas számláktól való félelem mindig visszatartott.

Vacogtam, és a meleg teától vártam, hogy felmelegítsen. Az előző egy-két napban szinte nem csináltam semmit, nem is nagyon ettem. Egyszer azt olvastam egy újságban, hogy amikor az ember a padlóra kerül, akkor meg kell engedje magának, hogy ücsörögjön kicsit az önsajnálatban, mielőtt feláll és újrakezd mindent.

Én valahogy még nem éreztem úgy, hogy fel kellene álljak, de a munkanélküli segély nem igazán segített ki, így tudtam, hogy nálam a talpra állás ideje még azelőtt kell, hogy eljöjjön, mielőtt még hajléktalan leszek, vagy éhen halok vagy megfagyok.

Elővettem a telefonomat, és elkezdtem munkát keresni. Kis idő elteltével még arra is gondoltam, hogy egy munkahelyen még meg is melegedhetek, és ha szerencsém van, még enni is kapok. Na, és persze a fizetés is több, mint a segély.

Amikor ahhoz a részhez értem, ahol be kell írni a kategóriát, hogy milyen munkakörben keresek, hirtelen megtorpantam. Valamiért a parkból a bácsi jutott eszembe. Felidéztem, mit mondott arról, hogy talán kereshetnék olyan munkát is, amit legalább egy kicsit szeretek csinálni. A rajzolással tudtam, nem megyek sokra, viszont valahogy eljátszottam a gondolattal, hogy talán találhatok jobbat is, mint a takarítás, így az üres helyre nem írtam semmit.

Hirtelen elkapott a nevetés, amikor láttam az állásokat. Főként vezetőket kerestek, na meg könyvelőket. Viszont a hirdetések között találtam egy asszisztensi állást, amelyet határozatlan szerződéssel kínáltak. A fizetésre azt írták: versenyképes, mint mindig. Nem tudom, miért, de valahogy meg akadt az álláson a szemem. Ejátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne egy irodában ülni. Minden nap kiöltözötten, kisminkelve bemenni és valami felelősségteljes munkát végezni.

Megráztam a fejemet. Az állást ugyan elmentettem, de visszamentem az előző oldalra és beírtam, hogy takarítói állást keresek. Hotelek kerestek szobalányt, amin nem lepődtem meg egy cseppet sem. Kevesen bírták azt csinálni hosszútávon. Persze nem én, én hozzászoktam. Bejelöltem egy párat, és már küldtem is az önéletrajzomat.

Miután elküldtem vagy öt helyre, hanyatt feküdtem az ágyamon és magamra húztam a takarót. Jó volt semmit tenni.

Egy ideig böngésztem a telefonomon, és gondolom, mivel állást kerestem, az algoritmus sorra dobta fel az álláskereső portálokat és az állásokat. Persze megint csak azok az állások kerültek a szemem elé, amelyeket nem nekem találtak ki, így tovább görgettem. De hamarosan tágra nyílt a szemem, hiszen megint az az asszisztensi állás jött velem szembe. Mosolyogtam rajta és tovább görgettem. Amikor meguntam a böngészést, félretettem a telefonom, de a gondolat nem hagyott nyugodni. Egyre csak a saját magamról alkotott kép járt a fejemben, ahogyan besétálok egy irodába, elegánsan, mintha mindenhez is értenék, fontos iratokkal a kezemben, találkozókat szervezve. Majd megint az idős bácsi jutott eszembe a parkból.

Visszavettem a kezembe a telefonom, és megnyitottam a portált megint. Rámentem az elmentett állásokra, és még sokáig bámultam a hirdetést. Nem tudom, mi ütött belém, hiszen kockáztattam, hogy talán kinevetnek vagy gúnyosan elküldenek, mondván, hogy egy takarító ne akarjon egy jónevű cégnél dolgozni, de valami arra késztetett, hogy megpróbáljam.

– Maximum nem sikerül. – Mondtam ki hangosan, majd elküldtem az önéletrajzomat. Magam sem hittem el, hogy megtettem, de már nem is tudtam visszavonni.

– Te nem vagy eszednél. – Montam ki magamnak megint hangosan, majd tényleg letettem a telefont.

Ahogy haladt előre a nap, egyre rosszabbul éreztem magam az elküldött jelentkezés miatt. Nem tudom, miért, hiszen szentül hittem, hogy úgysem fognak felhívni.

Pontosan ezért, mikor megcsörrent a telefonom, szó szerint a szívemhez kaptam. A kezembe vettem a telefonom, és látván a budapesti számot, hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak. Felvettem.

– Jó napot kívánok! Nagy Erzsébet vagyok, nővér, és Dr. Barna Csaba magánklinikájától telefonálok. Mezei Annával szeretnék beszélni.

Nem is tudom leírni, milyen érzés volt hallani, hogy a klinikáról kerestek, ahol az abortuszomat végezték.

– Üdvözlöm! Én vagyok az. – Mondtam egy pár pillanat után.

– Csak érdeklődni szeretnék a hogyléte felől.

Mégis hogyan lehetnék? Kérdeztem magamban, de tudtam, hogy a nővér nem tehet arról, ami velem történt, így igyekeztem nyugodt maradni.

– Jól vagyok, köszönöm! – Válaszoltam.

– Tapasztalt bármi rendelleneset? Nincs fájdalma?

– Nincsen. Azt hiszem, minden rendben van.

– Van esetleg bármilyen kérdése?

Sóhajtottam.

– Nem, nincsen.

– Rendben van. Még később fogjuk hívni, de ha bármi problémája van, akkor mindenféleképpen telefonáljon nekünk.

– Rendben van. Köszönöm!

– Kérem! Viszont hallásra!

– Viszont hallásra! – Mondtam, és a nővér már le is tette a telefont. A hangjából ítélve, ő volt az a nővér, akin látszott, hogy nem hiszi el Péter meséjét. Talán nem is kellett volna felhívnom, csak érdekelte, hogy mi van velem.

Hangosan felnevettem. – Dehogy is! – Montam hangosan, majd letettem az asztalra a telefonom.

Aznap ki sem mozdultam. Megpróbáltam Tv-t nézni, játszottam a telefonomon, de rémesen untam magam, és fáztam. A rengeteg teától folyton pisilni jártam, és valahogy sehogy sem találtam a helyem.

Végre, amikor este lett, elmentem lezuhanyozni. Hosszú ideig álltam a zuhany alatt, és élveztem a rám zúduló meleg vizet. Majdnem a boiler teljes tartalmát kifolyattam.

Felhúztam egy vastag pizsamát, és nyakig betakaróztam. Sosem gondoltam volna, hogy a semmittevésben el lehet fáradni, de magam is meglepődtem, mikor úgy éreztem, nem tudom tovább nyitvatartani a szemem. Mély álomba merültem, és fel sem ébredtem reggelig.

Reggel félkóbásan ballagtam ki a konyhába és csináltam magamnak egy kávét.

Bár mikor megtudtam, hogy három hónapig kaphatok munkanélküli segélyt, akkor úgy gondoltam, hogy én tényleg nem fogok csinálni semmit az alatt a három hónap alatt, de most valahogy úgy éreztem, hogy még egy nap bezárva, és meg fogok bolondulni.

Lassan felöltöztem, és elhatároztam, hogy sétálok egyet a ligetben. A sétám hosszúra nyúlt, és egy különös érzés lett úrrá rajtam, amikor elsétáltam a pad mellett, ahol az idős bácsival találkoztam. Visszaidéztem, amit akkor mondott nekem, ami mosolyt csalt az arcomra. Amíg a bácsin gondolkodtam, elértem a hídhoz, és megálltam. Sokan voltak a jégpályán, és ahogy a boldog embereket néztem, egy másik emlék is eszembe jutott. Pontosan azon a helyen álltam, ahol a jómúltkor beleütköztem abba a férfiba. Újra eszembe jutott az arca. Nem elég, hogy sírtam és zaklatottan beleütköztem, de még a borítékja is a latyakba esett. Üzletembernek nézett ki, így valószínűleg csak az fogta vissza, hogy ne zúdítsa rám a haragját az elázott boríték miatt, mert látta, milyen zaklatott voltam. Talán az a fajta üzletember volt, akit szívvel is megáldott az ég.

Ahogy elképzeltem őt megint, éreztem, hogy rezeg a telefonom a zsebemben. Meglepődtem, amikor láttam a budapesti telefonszámot, de ez most nem a klinika volt. Nehéz volt elhinni, hogy egy hotel januárban ilyen gyorsan reagáljon a jeletkezésemre, szóval elképzelésem sem volt, hogy ki kereshetett.

– Halló! – Mondtam.

– Jó reggelt kívánok. Én Kelemen Veronika vagyok, és a SzaVo Group-tól keresem. Megkaptuk az önéletrajzát, és érdeklődnék, hogy be tudna-e fáradni a központi irodánkba valamikor.

Még a lélegzetem is elállt. Interjúra hívtak.