A csütörtöki nyomozóklub

4.

4.Joyce

Évekkel ezelőtt már vezettem naplót, de most belepillantottam, és szerintem nem találnák érdekesnek. Kivéve, ha kíváncsiak, milyen volt Haywards Heath a hetvenes években, de valamiért az az érzésem, hogy nem ez a helyzet. Ezzel se Haywards Heathet, se a hetvenes éveket nem akarom megsérteni, mivel mindkettőt élveztem a maga idejében.

Viszont néhány nappal ezelőtt, miután megismerkedtem Elizabethtel, és életemben először részt vettem a csütörtöki nyomozóklub összejövetelén, felmerült bennem, hogy talán érdemes lenne írnom róla. Tudják, mint az a valaki, aki naplót írt Holmesról és Watsonról. Bármit is mondanak az emberek erről, ha szemtől szembe kérdezik őket, valójában rajonganak a gyilkosságokért, úgyhogy teszek egy próbát.

Előre tudtam, hogy a csütörtöki nyomozóklubnak Elizabethen kívül tagja Ibrahim Arif is, aki Wordsworthben lakik, egy sarokerkélyes lakásban, és persze Ron Ritchie. Bizony, az a Ron Ritchie. Még valami, ami izgalommal töltött el. Most, hogy már jobban megismertem, egy kissé megkopott a varázsa, de azért akkor se semmi.

Régen Penny Gray is a klub tagja volt, de őt már a Fűzben ápolják. Jobban belegondolva, tökéletesen beleillettem a képbe. Gondolom, megüresedett egy hely, és én lettem az új Penny.

Persze azért izgultam. Jól emlékszem, mennyire. Vittem magammal egy jó kis bort (afféle kilencfontos palackra gondoljanak), és amikor beléptem a kirakósszobába, már mindhárman ott ültek az asztalnál. Fényképeket terítettek szét az asztalon.

Elizabeth Pennyvel együtt alapította a csütörtöki nyomozóklubot. Penny éveken át dolgozott a kenti rendőrség felügyelőjeként, és mindig elhozta magával egy-egy megoldatlan bűntény aktáját. Nem lett volna szabad megtartania ezeket, de arra számított, hogy úgysem fog kiderülni. Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tehet, amit csak akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit.

Azt nem szabad elárulnom, hogy Elizabeth mivel kereste a kenyerét, bár időnként ő maga hozta szóba. Legyen elég annyi, hogy a gyilkosságok és nyomozások világa egyáltalán nem ismeretlen terep a számára.

Elizabeth és Penny sorról sorra átböngészték az összes aktát, alaposan szemügyre vettek minden egyes fényképet, elolvastak minden tanúvallomást, hátha olyasmire bukkannak, ami annak idején elkerülte a rendőrök figyelmét. Nem töltötte el őket jó érzéssel a tudat, hogy a bűnösök tovább élik világukat. A kertjükben üldögélve sudokut fejtenek, tudván, hogy megúsztak egy gyilkosságot.

Ráadásul szerintem Penny és Elizabeth piszkosul élvezték. Néhány pohár bor mellé egy rejtély. Társasági élet egy kis vérrel kombinálva. Jó móka.

Csütörtökönként találkoztak (innen ered a klub neve). Azért csütörtökön, mert a kirakósszoba szabad volt a művészettörténet-szakkör és a francia társalgás közötti két órában. A termet a Beszélgetés a japán operáról című rendezvényhez foglalták le – és a mai napig így szerepel az órarendben –, mert tudták, hogy ebben az esetben garantáltan békén hagyják őket.

Megvoltak a módszereik, hogy szívességeket kérjenek bizonyos ismerősöktől, így az évek során mindenféle ember megfordult a kirakósszobában: igazságügyi szakértők, könyvelők, bírók, arboristák, lótenyésztők, üvegfújók, bárki, aki Elizabeth és Penny szerint segíthette a nyomozást.

Nem sokkal később Ibrahim is csatlakozott hozzájuk. Együtt bridzselt Pennyvel, és párszor kisegítette őt és Elizabethet. Ibrahim pszichiáter. Vagyis csak volt. De az is lehet, hogy még mindig az. Amikor az ember először találkozik vele, egyáltalán nem gondolná, hogy ez a munkája, de ha megismeri, egy csapásra érthetővé válik. Én soha nem járnék terápiára, mert hát ki a fene akarná visszabontani azt a rengeteg kötést? Kösz, de nem éri meg a kockázatot. A lányomnak, Joannának van terapeutája, bár a franc se érti, miért, amikor akkora háza van. A lényeg, hogy Ibrahim már nem bridzsel, ami igazán kár.

Ron magától állított be, ami egyáltalán nem meglepő. Egy másodpercre se vette be a japán operáról szóló dumát, és egy csütörtöki napon egyszer csak megjelent a kirakósszobában, hogy kiderítse, mi folyik ott. Elizabeth mindennél jobban rajong a rejtélyekért, és arra kérte Ront, vessen egy pillantást egy cserkészparancsnok aktájára, aki halálra égett 1982-ben egy erdő kellős közepén, nem messze az A27-es autóúttól. Elizabeth hamar ráérzett Ron legfőbb erősségére, vagyis hogy egyetlen szót sem hisz el abból, amit mondanak neki. Elizabeth ma már azon a véleményen van: meglepően eredményes azzal a meggyőződéssel olvasni egy rendőrségi aktát, hogy a rendőrség hazudik.

A termet azért hívják kirakósszobának, mert itt szokták kirakni a nagyobb kirakósokat a szoba közepén álló, kissé lejtős asztalon. Amikor először léptem a szobába, egy kétezer darabból álló kirakós volt az asztalon, ami Whitstable kikötőjét ábrázolta, és hiányzott belőle az ég egy darabkája. Egyszer részt vettem egy egynapos kiránduláson Whitstable-ben, de nem értettem, mire föl ez a nagy felhajtás. Az osztrigákat leszámítva nem tartogat túl sok izgalmat a város.

Mindegy is, ott tartottam, hogy amikor beléptem a szobába, Ibrahim, Elizabeth és Ron annak a szegény lánynak a boncolási fotóit terítették szét az asztalon, miután egy vastag plexiüveget helyeztek a kirakós fölé. Arról a lányról van szó, akit Elizabeth szerint a fiúja gyilkolt meg. Ez a bizonyos srác keserűséget érzett, miután alkalmatlanságra hivatkozva kitették a seregből, de hát ugye mindig van valami, amire lehet hivatkozni, nem igaz? Mindnyájunkkal történnek szomorú dolgok, de attól még nem kezdünk el embereket gyilkolni.

Elizabeth arra kért, hogy csukjam be az ajtót, lépjek közelebb, és vegyem szemügyre a képeket.

Ibrahim bemutatkozott, kezet fogott velem, és közölte, hogy van keksz. Elmagyarázta, hogy két emeletből áll, és először be akarják fejezni a felső szintet, mielőtt az alsóval folytatnák. Rávágtam, hogy nekem aztán nem kell magyaráznia.

Ron elvette a bort, amit hoztam, és odatette a keksz mellé. Bólogatva mustrálta a címkét, és kijelentette, hogy fehér. Ezután puszit nyomott az arcomra, ami váratlanul ért.

Tudom, hogy maguk szerint nincs semmi rendkívüli egy pusziban, de higgyék el, hogy nagyon is van, ha egy hetvenes éveiben járó férfitól kapjuk. Minket csak a vejünk szokott megpuszilni vagy a lányunk barátai. Szóval rögtön láttam Ronon, hogy nem vesztegeti az idejét.

Megtudtam, hogy Ron Ritchie, a híres szakszervezeti vezető úgy ismerkedett össze Penny férjével, Johnnal, hogy találtak egy sérült rókát, gondoskodtak róla, és elnevezték Scargillnek*. A sztoriról a falu hírlapja is beszámolt, épp az idő tájt, amikor ideköltöztem. Tekintve, hogy John állatorvos volt, Ron pedig… nos, Ronról ugyebár mindenki tudja, hogy kicsoda, gyanítom, hogy John ápolta az állatot, Ron pedig a névadás terhét vállalta magára.

Egyébként az újságnak az a neve, hogy Cut to the Chase**, ami egy szójáték.

Mind a négyen a boncolási képek fölé hajoltunk. Szegény lány olyan sérülésekbe halt bele, amelyekbe még azokban az időkben se kellett volna belehalnia. A fiúja megpattant Penny rendőrautójából, miközben a kihallgatásra tartottak, és azóta sem látta senki. Pennyt is megütötte. Amiben nincs semmi meglepő. Ha valaki egyszer megüt egy nőt, máskor is megteszi.

Szerintem a srác akkor is megúszta volna, ha nem szökik el. Jól tudom, hogy még ma is számtalan hasonló esetről cikkeznek a lapok, de annak idején még rosszabb volt a helyzet.

A csütörtöki nyomozóklub nem arról szólt, hogy varázsütésre bíróság elé állítsuk a tettest. Ezzel szerintem mind tisztában voltunk. Penny és Elizabeth a saját örömükre oldottak meg mindenféle ügyet, de nagyjából eddig terjedt a hatáskörük.

Mondhatnánk, hogy Penny és Elizabeth valójában nem érte el a célját. A gyilkosok továbbra is elkerülték a felelősségre vonást, büntetlenül hallgatták esténként az időjárás-jelentést. Sajnos megúszták. Mindig vannak, akiknek összejön. Minél öregebbek vagyunk, annál könnyebb elfogadni ezt.

Mindegy, ez csak filozofálgatás a részemről, ami nem vezet sehova.

Múlt csütörtökön voltunk először négyen együtt. Elizabeth, Ibrahim, Ron és én. Így kimondva egészen természetesnek tűnt. Mintha kiegészítettem volna a kirakósukat.

Itt most abba is hagyom a naplóírást. Holnap lesz egy nagy lakógyűlés a faluban. Segítek kipakolni a székeket. Azért szoktam önkéntesnek jelentkezni, mert (a) ettől segítőkésznek tűnök, és (b) elsőnek vethetem rá magam a büfére.

A lakógyűlésen a Coopers Chase bővítéséről lesz szó. Ian Ventham, a nagyfőnök fog beszélni róla nekünk. Hacsak tehetem, igyekszem őszintén elmondani a véleményem, ezért remélem, nem bánják, ha bevallom, hogy nem kedvelem a pasast. Tökéletes példája annak, mennyi rossz sülhet ki abból, ha valakit szabadon hagyunk garázdálkodni.

Elég komoly riadalmat keltett az ingatlanfejlesztés híre, mivel fákat akarnak kivágni, meg egy temetőt is át akarnak helyezni, sőt még szélturbinákról is pletykálnak. Ron alig várja, hogy balhézhasson, én pedig azt, hogy végignézzem.

Mától fogva igyekszem mindennap írni. Adja az ég, hogy történjen valami!