A csütörtöki nyomozóklub

6.

6.Ron Ritchie hallani sem akar a dologról, ami nem újdonság. Gondosan begyakorolt, teátrális mozdulattal rábök a bérleti szerződésének példányára. Tudja, hogy hatásos, mindig az, de érzi, hogy reszket az ujja, akárcsak a papírlapok. Hogy leplezze a remegést, a magasba lendíti a szerződést. A hangja azonban semmit sem veszített az erejéből.

– Tessék, felolvasok belőle egy részt. És ezek a maga szavai, Mr. Ventham, nem az enyémek. „A Coopers Chase Befektetési Holding fenntartja a jogot további lakóingatlanok kialakítására a tulajdonában álló területen, a jelenlegi lakókkal történt konzultáció alapján.”

Ron széles testalkata egykori fizikai erejét idézi. Az alváz még megvan, mint egy buldózernél, ami a mezőn rozsdásodik. Széles arca egy szempillantás alatt kész a felháborodásra, a hitetlenkedésre, vagy bármire, amit a helyzet megkíván. Mindegy, hogy mi, a lényeg, hogy beváljon.

– Pontosan ez történik most – feleli Ian Ventham, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ez a konzultációs megbeszélés. Maguk a lakók. Konzultáljanak, amiről csak akarnak a hátralévő húsz percben.

Ventham a hallban ül egy kecskelábú asztalnál. Bőre tíkfaárnyalatúra barnult. Nyugodtan ül a székben, napszemüvegét feltolta az 1980-as évek divatkatalógusait idéző frizurájára. Drága pólóinget visel, karórája olyan méretes, hogy faliórának is elmenne. Úgy néz ki, mint akinek jó az illata, de az ember nem szívesen kerülne elég közel hozzá, hogy erről meg is győződhessen.

Ventham egyik oldalán egy nő ül, aki vagy tizenöt évvel fiatalabb nála, a másikon pedig egy tetovált fickó atlétában, aki a telefonját nyomkodja. A nő az ingatlanberuházás építésze. A tetovált pasas pedig Tony Curran. Ron már látta errefelé Currant, hallott is róla. Ibrahim minden egyes szót lejegyez, míg Ron tovább bökdös Ventham irányába.

– Én aztán nem veszem be ezt az ősrégi trükköt, Ventham. Ez nem konzultáció, hanem rajtaütés.

– Mondd meg neki, Ron! – száll be Joyce.

Ron pontosan erre készül.

– Köszönöm, Joyce. Nézze, Ventham, maga Woodlandsnek nevezi a helyet, miközben az összes fát ki akarja vágni. Ez azért erős, öregfiú. Megvannak a szép kis számítógépes képek is, süt a nap, bárányfelhők úsznak az égen, kiskacsák úszkálnak a tavacskákban. Számítógéppel bármit lehet bizonyítani. Mi viszont rendes méretarányos makettet akarunk látni. Miniatűr fákkal meg kicsi emberekkel.

Tapsvihar tör ki. Nagyon sokan akarták a makettet, de Ian Ventham szerint manapság már nem szokás ilyet csináltatni.

– Ráadásul direkt egy nőt kért fel építésznek – folytatja Ron –, hogy ne ordíthassak magával.

– De hisz ordítasz, Ron – jegyzi meg Elizabeth, aki két sorral hátrébb ül, és egy újságot olvas.

– Nekem aztán ne akard megmondani, Elizabeth, hogy mikor ordítok – ordítja Ron. – Ez a vén szivar tudni fogja, ha ordítok. Nézzétek meg, úgy kicsípte magát, mint Tony Blair. Mondja csak, Ventham, az irakiakra nem akar ledobni egy atombombát, ha már ennyire belejött?

Ez jó duma, gondolja Ron, miközben Ibrahim gondosan jegyzőkönyvbe veszi.

A régi szép időkben, amikor a lapokban szerepelt, Vörös Ronnak hívták, bár azokban mindenki Vörös valami volt. Ritkán jelent meg olyan kép Ronról, ami alatt ne az lett volna a képaláírás, hogy „a felek közötti tárgyalás tegnap este holtpontra jutott”. A sztrájkőrségek és rendőrségi cellák veteránja, a feketelisták és sztrájkszájhősök ellensége, a balhék, időhúzó taktikázások, spontán és ülősztrájkok, munkabeszüntetések fenoménja, vagyis Ron annak idején sűrűn melengette a kezét az üst felett régi cimboráival a British Leylandnél. Ron első kézből látta a dokkmunkások döglődését. Sztrájk alá vonta Wappingot, miközben végignézte Rupert Murdoch győzelmét és a nyomdászok bukását. Ron az utolsókat rúgó szénipar végső lázadásaként végigvezette Kent bányászait az A1-esen, míg végül Orgreave-nél le nem tartóztatta a rendőrség. Igazság szerint egy Ronnál kevésbé fáradhatatlan ember azt mondta volna magáról, hogy balszerencsét hoz. De hát ilyen az elnyomottak sorsa, és Ron imádott az elnyomottak közé tartozni. Ha olyan helyzetben találta magát, ahol nem volt elnyomva, addig csűrte-csavarta a dolgot, amíg meg nem győzte a világot arról, hogy márpedig őt elnyomják. És Ron a szívét-lelkét beleadta ebbe. Ha kellett, csendben segítette azt, aki rászorult, vagy pénz kellett neki karácsonyra, esetleg öltönyre vagy védőügyvédre volt szüksége. Ha bárki bármikor védelmezőre szorult, oltalomra lelhetett Ron tetovált karjai között.

A tetoválások megkoptak, a kezei ugyan reszketnek, de még mindig ugyanaz a tűz ég benne.

– Ugye tisztában van vele, Ventham, hova dugja fel magának ezt a szerződést?

– Világosítson fel! – feleli erre Ian Ventham.

Ron ezután újabb vádiratba kezd David Cameronról meg az európai parlamenti választásról, de elveszíti a fonalat. Ibrahim a könyökére teszi a kezét. Ron a sorsukba beletörődöttek arckifejezésével bólint, és ahogy visszaroskad a székbe, géppuskatűzként ropognak a térdei.

Boldog. Észreveszi, hogy egy pillanatra abbamaradt a reszketés. Végre újra harcba szállt. Nincs semmi, ami ehhez fogható.