– Pihenjen le, doktor Dömötör, és próbáljon megnyugodni – mondta. – Mindnyájan kialusszuk magunkat, és aztán frissen, kipihenten rendbe tesszük a dolgokat.
Doktor Dömötör a csatamezőről díszkísérettel távozott a szobájába. Az asztalnál hármasban maradtunk a szőke Ilonkával és a rendőrkapitánnyal. A szőke Ilonka szemében jeges rémület kucorgott, a rendőrkapitány azonban láthatott már különb dolgokat is a világon, mint doktor Dömötör rohama. Asztmásan vette a levegőt most is, de nem szaporábban, mint a szőke Ilonka vagy akár én. Én ráadásul bűnösnek is éreztem magam, hiszen az én meggondolatlan kijelentésem váltotta ki doktor Dömötörből a hisztérikus rohamot, s a belőle kisarjadzó fülfájást.
– Nagyon röstellem magamat – mondtam ezért bűnbánóan, habár bűnbánattal már nem lehetett a történte
