– Igazán nagyon örültünk a látogatásának – mondta Lívia a kapuban, doktor Dömötör pedig cinkosan mosolygott.
– Nem magamért tettem – ismételte még egyszer, mielőtt, esernyőjét szuronyként előreszegezve, betuszkolta volna apró, de híres termetét a taxiba.
A taxi elment, jöhetett a karácsony. Minden porcikámban éreztem, hogy ez most nem olyan karácsony lesz, mint a többi. Doktor Dömötör eltávozott ugyan, de előtte elhintette a viszály magvait, elvarázsolta Líviát, s engem is mély aggodalmak között hagyott. A kapcsos imakönyvre Lívia rögtön rátette a kezét, miként a lekváros üvegekre is, melyekből Ilonka néni jóságos és ráncos szelleme kandikált ki, esdeklőn, de bizakodva.
– Átkozott vénember! – mondtam.
Lívia hallgatott. Csak úgy vibrált a feszültség közöttünk. Lívia cigarettára gyújtott
