– Micsoda zagyvaság! – mondta, s bevonult a fürdőszobába, mert színházba készültünk.
Lívia nyilvánvalóan túlzott, a levélnek igenis volt üzenete, éspedig az, hogy minden rendben van, a felhőket elfújta a szél meg ehhez hasonlók. A levelet metaforaként kellett olvasni, vagyis inkább metaforaláncként, melynek utolsó láncszeme egy nagyon is konkrét meghívásba torkollott, amikor és ahol minden homály eloszlik majd.
– Mellékelhetett volna a levélhez butasági együtthatót is – mondta még Lívia, amikor kijött a fürdőszobából.
Ezután csöndben, meghajtott fővel lezuhanyoztam, s a vállamra, mellemre, hátamra csapódó vízsugarak cseppjeiben megláttam a Fekete-erdő sejtelmes, félhomályban úszó rengetegének tükörképét. Még a színházi előadást követően is szóltak bennem a bús rőzsedalok.
Az elutazásom
