Toszkán örökös

Daniele

DANIELEBorral folyó Kánaán

„Nehéz ellenállni a kísértésnek újrakezdéskor, hogy a múlt év problémáit a szőnyeg alá söpörjük. (…) Ki dönti el, hogy mikor ér véget a régi, és kezdődik az új? Nem jelzik a naptárban, nem szülinap, nem egy új év. Ez egy esemény. Kicsi vagy nagy? Valami, ami megváltoztat minket. Jó esetben reményt ad, vagy egy új életmódot és világnézetet. Elengedjük a régi szokásainkat és emlékeinket. A lényeg az, hogy sose adjuk fel a reményt, hogy lesz egy újabb kezdet.”

(Grace klinika című film)

Őrült sikoltozásra eszméltem. Azonnal kiverte az álmot a szememből, ahogy Katie az éjszaka közepén üvöltözött, mintha egy láthatatlan erővel küzdene. Rúgkapált, csapkodott, kiabált, és az egész teste verejtékben úszott.

– Daniele! – ordította újra és újra a nevemet. Hiába ültem mellé, öleltem át, képtelen voltam őt megnyugtatni. – Nem kapok levegőt – ismételgette, majd köhögni kezdett. Rendesen rám hozta a frászt.

Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra végre kinyitotta a szemét, és úgy kapott levegő után, mintha valóban a víz alól bukott volna föl. Miután magához tért, még hosszú percekig vadul zihált a karomban.

– Olyan valóságos volt – sírta el magát, és zavartan körbepillantott a szobában. – Felébredtem az éjszaka közepén, de te nem voltál sehol – kezdett bele.

– Már itt sántít a dolog – vágtam közbe. – Még az is kétséges, reggel fel tudok-e majd kelni – kezdtem megint szédülni. A rengeteg bor, amit az apósommal megittam, rendesen kiütött.

– Kimentem a kertbe, hogy megkeresselek, és akkor megpillantottam egy alakot a pincénél ólálkodni. Azt hittem, te vagy, követtelek, de nem láttam semmit, mert koromsötét volt – hadarta. – Váratlanul elkapott, bedobott az egyik üres acéltartályba, a bor pedig csak folyt és folyt…

Ólálkodott. Pince. Acéltartály. Ez a három szó elég is volt ahhoz, hogy azonnal kijózanodjak.

– Meg akart ölni – suttogta. – Azt mondta, hogy makacs vagy, és nem lehet téged máshogy megtörni.

Az agyam az információkat összemosta, nem tudtam, mi volt valóság, és mi fikció. Csak azt tudtam, hogy Katie álmát egy hajszál választotta el a valóságtól. El akarják őt venni tőlem, de ezt nem hagyhatom.

– Maradj itt, és miután kimentem a szobából, zárd be az ajtót! – akartam talpra ugrani, de megszédültem, és visszahuppantam az ágyra.

– Daniele, ez csak egy álom volt – pislogott rám a hatalmas kék szemével. Megtámaszkodtam, és próbáltam erőt gyűjteni.

– Elkapom a férget – tápászkodtam fel újra, és botorkáltam az ajtó felé. Katie kiugrott az ágyból, és utánam eredt.

– Daniele, habár nagyon valóságos volt, de akkor is csak egy rémálom – szaladt elém.

– Nem! – túrtam zaklatottan a hajamba. – Nem! – És előkotortam a legutóbbi üzenetet a melegítőm zsebéből. – A legutóbbi látogatásakor tönkretette a tartályban lévő bort, és világosan megmondta, hogy… – hadonásztam a cetlivel a kezemben, majd hirtelen elhallgattam.

– Miféle látogatás? – fúrta a tekintetét az enyémbe.

Lázasan gondolkodtam, hogyan vágjam ki magam a szorult helyzetből, de ő kihasználta a zavarodottságom, kikapta a levelet a kezemből. Gyorsan átfutotta, majd értetlenül pislogott.

– Miféle beteg elme fenyegetőzik versben? – rázta a fejét. – Mennyire kell ezt komolyan venni?

Fordulóponthoz érkeztem. Kitalálhatok egy hazugságot, és akkor boldog tudatlanságban folytatódik minden a normál kerékvágásban, vagy őszintén bevallok mindent, ahogy azt már az elején meg kellett volna tennem, és akkor talán megérti minden eddigi döntésem. Gyerünk, Daniele! Szüntesd meg ezt a nyomasztó helyzetet! Mondj el neki mindent!

Mégis hallgattam. Féltem a következményektől. Életem során mindig az egyenes utat jártam. Könnyebb volt őszintének lenni, mint terelni, elhallgatni vagy hazudni. Mióta Katie az életembe lépett, ez is megváltozott. Gyarló árulónak éreztem magam, aki megszegte a legszentebb esküt. Akkor ébredtem rá, hogy az őszinteség bátorságot is jelent, nyílt konfrontációt, ami időnként nehéz, de tiszta körülményeket teremt. Elgondolkodtam rajta, mikor bicsaklott meg a jellemem, hiszen mindig is őszinte, maszkok nélküli szerelemre vágytam. Már nem akartam megtévesztéssel, hazugsággal vagy elkendőzéssel elfedni az igazságot, de életemben először az őszinteség mázsás súllyal nehezedett a vállamra. Ha már az elején a becsületes utat jártam volna, ez most nem lenne így.

– Az elsőt én sem vettem túl komolyan – nyögtem ki, miután rászántam magam, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

– Az elsőt? Akkor, ha jól értem, ez már egy ideje tart.

A tekintete szinte keresztüldöfött. Megbénított a vallomásom súlya. A hazugságok hálója ködfalként lebegett köztünk.

– Ez a harmadik – ismertem be. Azzal, hogy kimondtam, mintha összementem volna. Az egész testem elkocsonyásodott. A gerincem vesztett a szilárdságából. Sokszor éreztem már, hogy a tartóoszlopom fájt, ha nehéz puttonyokat, hordókat cipeltem, de most valósággal égett a belső súlyoktól, amelyeket saját magam aggattam rá.

– Harmadik? – ámult el.

– Az elsőt egy acéltartály mellett találtuk, amit megbabráltak – masszíroztam a halántékom, mert irtóra lüktetett. – A miatt a vers miatt mentünk utánatok, amikor nem fogott a fék – fogalmaztam óvatosan.

Láttam a szemét, ahogy haragosan villant.

– A másodikat egy borcímkén találtam, azon a palackon, amit a fürdőkádban elfogyasztottál.

Katie ajka megnyílt a csodálkozástól, de mélyen a szemembe nézve hallgatott.

– Ezt pedig Sergio nyomta a kezembe, amikor visszatértünk. Ez az állat tönkretett egy egész hordónyi mustot – bosszankodtam. Katie-re néztem, de ő továbbra sem szólalt meg. A pillantása éles tőrként szúrt, de ezt felkészülten viseltem. A mély hallgatása viszont vasmarokként fojtogatott.

Istenem, miért nem üvöltözik velem? Miért nem kapja fel a vázát az asztalról, és vágja hozzám? Miért nem küld el a pokolba? Megcsáklyázott a ránk telepedő csend. Nem tudtam elviselni, amit kiolvastam a gyönyörű, kék szeméből, ezért lesütöttem a tekintetem. Eleresztettem egy mély sóhajt, mert tudatosodott bennem, ezt nehéz lesz helyrehoznom.

– Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de túlságosan szeretlek. Csak meg akartalak óvni. Értsd meg, nem akartam, hogy félj! – néztem újra a búzavirágkék szemébe, ami a dühtől szürkés, homályos fátyollá változott, pont mint a tiszta égbolt vihar előtt.

– És képes voltál egy ilyen titokkal a lelkedben esküdözni? – szűrte ki a fogai között. – Megkérted a kezem – emelte fel a hangját. – Hazugságra akartad a kapcsolatunkat építeni? Megtetted volna úgy, hogy tőlem viszont elvártad a teljes őszinteséget?

Ez így még rosszabbul hangzik. A fullasztó érzés erősödött, alig kaptam levegőt.

– Tudod te, micsoda munkám van abban, hogy a Max által elszenvedett árulás sérelmeit, a bizalomvesztést ne hurcoljam be a mi kapcsolatunk falai közé?

Rettegtem, hogy mindent elrontottam. Minden kapcsolat megreked, ha a bizalom sérül, vagy teljesen eltörik. És ha egyszer eltörik, olykor szinte lehetetlen kijavítani.

– Isten látja lelkem, csak azért hallgattam el, mert azt hittem, ez az egész gyorsan megoldódik, és neked nem kell ezen tipródnod.

– Szólnod kellett volna. Ha valami veszély fenyeget, csak úgy tudok rá felkészülni, ha éber vagyok. Emellett nem engedtem volna ide a szüleimet, ha ezt tudom – suttogta alig hallhatóan.

– Most nagyon utálsz? – hunytam le a szemem, és legszívesebben a fülem is befogtam volna, hogy ne halljam a választ. Meglepetésemre Katie egy rövid szünetet követően nem püfölni és ordítozni kezdett, hanem az ölembe mászott és az ujjaival a hajamba szántott. Döbbenten a szemében néztem.

– Nem. De nagyon haragszom – tekerte az ujjára a fürtjeimet. – Amikor igent mondtam neked, azért tettem, mert megfontolt férfira, érett érzelmekre vágytam. Egy olyan kapcsolatra, amelyben biztonság, bizalom van, ahol türelemmel, szeretettel viszonyulunk egymáshoz.

Visszarepültem a gyerekkoromba, és egyszeriben rám telepedett ugyanaz a nyomasztó bűntudat, mint amikor valamiért megszidott a nagyi.

– Daniele, lehetsz kemény, erős, de időnként nyugodtan kimutathatod a bizonytalanságod, a szorongásod. Engem most csak az bánt, hogy nem érezted, hogy tőlem megkapod a feltétlen támogatást. Nem volt bátorságod vállalni a félelmeid, a dilemmád, ezáltal önmagad.

– Nem erről van szó – tiltakoztam azonnal. – Féltelek – vallottam be. – Őrülten szeretlek, és rettegek, hogy elveszítelek. Olyan törékeny, ami köztünk van. Szeretném egy búrával körülvenni, hogy sose érhesse baj.

Katie a homlokát a homlokomnak támasztotta.

– Akkor most tisztázzunk valamit – duruzsolta. – Nekem most jogom van dühösnek lenni, kérdezni, és megfelelő, őszinte, együttműködő válaszokat várni.

– Határozottan – rebegtem.

– Remek – emelte el a fejét az enyémtől. – De figyelmeztetlek, Daniele, nem maradhatnak titkok vagy megválaszolatlan kérdések, mert ha kiderül, hogy valamit elhallgatsz, vagy mellébeszélsz, attól befeszülök, és nem okolhatsz majd érte, hogy érzelmileg bezárkózom.

Zavarban éreztem magam. Nem ilyen reakcióra számítottam.

– Miért? – hebegtem. – Vagyis miért nem harapod le a fejem?

– Azt szeretnéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem – vágtam rá hevesen. – Isten ments, csak nem értelek. Én a helyedben biztos majd felrobbannék.

– Daniele, nekünk az elejétől az egymásba vetett bizalom volt a legfontosabb, de ahogy te mondtad, ez törékeny. Éppen ezért nem szabad eltékozolnunk ezt az egymástól kapott ajándékot, óvatosan kell bánnunk vele, és ennél sokkal jobban vigyázni rá. Nem teheted búra alá, minden egyes nap gondoznod kell. De pont neked mondjam, aki az egész életét arra tette fel, hogy egy növényt életben tartson? Mi történne a szőlővel, ha nem törődnél vele kellő odaadással? – biccentette oldalra a fejét.

– Nem hozna a következő évben minőségi termést – feleltem, mert kapiskáltam, hová akar kilyukadni.

– Na, látod! Itt is pontosan erről van szó, csak én afféle kényes, igényes szobanövény vagyok – húzta fel az orrát. – Különleges bánásmódot, odafigyelést és szeretetet igénylek.

– Így jár az ember, ha új növényekkel kísérletezik – próbáltam humorizálni. – Ki kell tapasztalni, mit szeret, és mire reagál érzékenyen. De ne aggódj, a ház legnaposabb pontjára helyezlek.

Megengedtem magamnak egy huncut vigyort is.

– Figyelmeztetlek, nem bírom a fagyos hangulatot, hamar lekonyulok tőle, ja, és ne felejts el időnként megöntözni se – kuncogott, miközben az ajkamat kóstolgatta.

– Gondoskodsz te arról, hogy ne tudjak rólad megfeledkezni – csókoltam vissza.

Átjárta minden porcikám a nyugalom. Mázsás súly szakadt le rólam. Boldog remegés futott át a testemen.

– Nem akartam a dolgot elhallgatni, de annyira féltem, mi lesz, ha megtudod. Az első üzenetet én sem vettem komolyan, ezért nem mondtam el, később pedig tudtam jól, hogy úgy jönne le, mintha titkolóztam volna előtted.

– Daniele – fúrta a tekintetét az enyémbe –, ezt most csak azért bocsátom meg neked ilyen könnyen, mert ezzel érthetővé vált minden eddigi döntésed, és mert ismerlek, és tudom, hogy a jó szándék vezérelt. Ahogy azt is tudom, milyen nehéz lehet neked megtapasztalni, hogy nem vagy egyedül, hogy a döntéseid nemcsak a te sorsodra, hanem valaki máséra is hatással vannak. De ez legyen az első és utolsó ilyen eset! Nekem egy olyan férfira van szükségem, aki mellett nem kell félnem, hogy megbánt, nem kell megtapasztalnom a bizalomvesztést. Ezt most tekintsük csak egy hajszálrepedésnek, de figyelmeztetlek – nézett mélyen a szemembe –, még egyszer nem fogom neked elnézni, ha a fejem felett hozol döntéseket, vagy hazudsz nekem. Még akkor sem, ha azzal az én érdekeimet tartod szem előtt. Ha dilemmába kerülnél, mit tegyél, mindig az jusson eszedbe, te ellenkező esetben mit éreznél a helyemben. Egyébként pedig gondolj bele, milyen hosszú közös élet áll előttünk. Ennél sokkal súlyosabb krízisekből is fel kell tudnunk állni. Együtt. Ha őszintén szeretjük egymást, ha a döntést valóban meghoztuk egymás mellett, akkor ezt bizony együtt kell végigcsinálnunk – paskolta meg játékosan a vállam.

Nagyot nyeltem, mert már láttam is a lelki szemem előtt, mi vár rám az elkövetkező években.

– Ne rémülj úgy meg! – nevetett fel az arckifejezésem láttán. – Engem gondozni nem nagy ördöngösség – villant a tekintete buján. – Ám jelen helyzetben azt érzem, hogy kókadok – sóhajtott bele a számba, mielőtt megcsókolt.

A kezem a tarkójára csúszott, megragadtam, és szinte faltam az ajkát. Felemelkedtem Katie-vel az ölemben, és az ágyhoz vittem. A szívem hevesen dobogott, legszívesebben világgá üvöltöttem volna a megkönnyebbülésem. Fellélegeztem, mint a szőlő egy lágy fuvallattól a forró nyári napsütésben. Óvatosan lefektettem Katie-t az ágyra, és fölé magasodtam. Lágyan csókolgatni kezdtem ott, ahol csak értem.

– Sosem fogok tudni betelni veled.

A hangom a vágytól rekedtes volt. Katie félig lehunyta pilláját, miközben lassan lefejtettem róla a ruhát. Kiszáradt a torkom a meztelen teste látványától, ám ő sem tétlenkedett. Kihasználta a pillanatnyi mozdulatlanságom, és ő is vetkőztetni kezdett, majd mikor végzett, fölém kerekedett. Megpillantottam a szemében a féktelen dominát, ahogy az ágynak szegezett.

Megemelkedett, és mindenféle további előjáték nélkül magába fogadott. Megragadtam a derekát, és nem engedtem mozdulni, leszorítottam őt, hogy csak a csípőjét tudja billenteni. Ott ült rajtam, én pedig mélyen benne pulzáltam. Kiélveztem a hüvelye pompás szorítását. Katie azonban nem az a fajta nő volt, akire az ember féket köthet. Lefejtette magáról a kezem, felemelkedett, és hangos sóhajokkal az ajkán, egyenletes ütemben mozogni kezdett rajtam. Felültem hozzá, és miközben ő önkívületben, ívben hátrafeszült, finoman a számba vettem a mellét.

– Nagyon értesz hozzám, Daniele! – nyögött fel, és a hüvelye reszketéséből tudtam, mennyire átadta magát nekem.

Megszorít, elereszt. Lassan, számítóan csinálja. Az őrületbe akar kergetni, és kis híján sikerül is neki. Nem sokkal később már az én gerincem mentén is megindult a jól ismert bizsergés. Katie tempója fokozatosan gyorsult, a szorítása erősödött. A testén végigfutott a remegés, amiből egyértelművé vált számomra, hogy már az orgazmus kapuit döngeti, de még éppen idejében léptem közbe, hogy ne teljesedhessen ki a gyönyöre. Türelmetlenségének hangot adva nyüszítést hallatott, de akkor sem engedtem neki. A fátyolos tekintete az enyémet kereste. És ahogy a pillantásunk találkozott, a kezem becsúsztattam kettőnk közé, és az ujjaimmal érzékien a csiklóját simogattam. Ficánkolni kezdett rajtam, megőrjítette a mozdulatlanság, ahogy engem is a hüvelye egyre sürgetőbb pulzálása. Könyörgő tekintettel nézett rám, de már én sem bírtam tovább ellenállni neki, megadtam, amire vágyott. Erősebben nyomtam rá a legérzékenyebb pontjára a hevesen mozgó ujjaim. Hirtelen rándult össze a teste, a hüvelye valósággal begörcsölt és présként szorított magában. Gyönyörteljes sóhajok közepette tekergett rajtam, nyögött, majd rám hanyatlott. A haja az arcomba hullt, majd hirtelen emelte fel a fejét.

– Te még nem is élveztél – szorított rám odalent.

– Dehogynem. Nagyon is élvezlek – suttogtam a fülébe.

Az ajka körül ravasz mosoly játszott. Finoman ringatta a csípőjét, ahogy lassan újra izgatni kezdett. Lehunyt szemmel élveztem a játékát. Katie a hajamba markolt, rám hajolt, és nem éppen visszafogott módon szívogatta a bőröm. Ennek tuti nyoma lesz. Vadul levegőért kapkodtam, ahogy a foga a húsomba vájt. Erőteljes nyögéseket hallattam, amikor új lendületet vett, és a hangokból, amiket kiadott, tudtam, ő is kiélvezi minden centimet. Együtt akartam szárnyalni vele, ezért a bal kezemmel újra a csiklóját simogattam. Újra remegni kezdett, majd az egész teste megvonaglott. Pont abban a pillanatban sikoltott fel, amikor az én testem is merevre feszült. A halántékom dobolt. Felkiáltottam. Fel kellett kiáltanom, mert mindent elsöprő erővel öntött el az orgazmus. A gyönyör egy újabb forrását fedeztem fel vele. Hosszan élveztünk mindketten, perceken át reszketett a testünk, ahogy az ágyon, levegő után kapkodva, feküdtünk összegabalyodva.

Amikor már csillapodott a zihálásunk, Katie meghitt hangon suttogott.

– Elveszed az eszem.

Kisimítottam a haját az arcából.

– Ez a jó szex titka – kacsintottam rá. – Minden nőnek meg kellene tanulnia a kontroll elvesztését, és minden férfinak érdemes lenne gyakorolni a kontroll megtartását.

– Ha egy férfi egy nőt úgy felizgat, mint te engem, akkor az jön magától, nem?

– Akkor csak remélni tudom, hogy évek múlva sem kopik majd a sármom – somolyogtam. Katie a fejét a mellkasomra hajtotta.

– Most, hogy így egymásra hangolódtunk, ideje lenne valami tervet kovácsolnunk ez ellen a beteg elme ellen – szólalt meg. – Rá kell jönnünk, hogy miért rám utazik. Miért gyűlöl engem ennyire? Nem lehet, hogy egy felbőszült exeddel van dolgunk? – emelte rám a tekintetét. Eleresztettem egy hangos nyögést.

– Ex sincs, nemhogy dühös. Évek óta nem voltam senkivel – vontam magamhoz közelebb. – Lehet, hogy Giorgiónak van igaza. Valójában én vagyok a célkeresztjében, csak te vagy az eszköz. Sejti, hogy azzal okozhatja a legnagyobb fájdalmat, ha neked árt.

– Giorgio? – fújta ki a levegőt. – Hát persze! Kíváncsi vagyok, hányan tudnak még erről az egészről rajtam kívül.

– Csak a srácok, Giorgio, Loretta és Matteo – köszörültem meg a torkom.

– Szóval mind hülyének néztetek – emelkedett fel, és a tekintetem kereste.

– Nem, nem mindenki. Bianca sem volt beavatva – védekeztem, habár jól tudtam, ez gyenge kifogás. – És egyáltalán nem néztünk hülyének, csak mindannyian meg akartunk óvni.

– A szüleimnek erről nem beszélhetünk – szólalt meg újra. – Az apám kiakadna, és azonnal vissza akarna cibálni a „biztonságos” Chicagóba – forgatta a szemét.

– Szóval elhallgatjuk a szeretteid előtt. És mi lesz a bizalommal, a hajszálrepedésekkel? – cukkoltam, habár egyetértettem a döntéssel.

– Jobb, ha ezt sürgősen visszaszívod, mert a végén meggondolom magam, és mégiscsak megsértődöm – nézett rám durcás arckifejezéssel.

– Ha valaki, akkor én átérzem, milyen nehéz döntés ez – fűztem még hozzá, de a szúró pillantása hallgatásra ösztökélt.

– Csapdát kell állítanunk a nyomorultnak – morfondírozott. – Ja, és csak mondom, nem fogunk leállni a szállodaprojekttel! Nem engedhetjük, hogy egy ilyen senkiházi miatt veszélybe kerüljön a birtok.

– Ezt még megbeszéljük holnap – motyogtam, mert nem volt kedvem vitatkozni. Kezdett elnyomni az álom.

– Ezen nincs mit megbeszélni. Hamarosan megérkeznek az új bútorok, amiket megrendeltem – feküdt vissza a mellkasomra.

– Hogy micsodák? – nyílt tágra a szemem.

– Nagy munka vár ránk – ásított. – Inkább aludjunk! – bújt hozzám, de én csak a plafont bámultam.

Új bútorok. Totál felforgatja az életemet. Lassan a szobámat se fogom megtalálni. Új bútorok, ismétlődött monoton a fejemben, egészen addig, amíg el nem nyelt a sötétség.