Toszkán örökös

Daniele

DANIELEAllegrinik szőlőkertje

„Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szeretet. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél, és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm.”

(Tuti gimi című film)

A nap már magasan járt, amikor magamhoz tértem. Hirtelen ugrottam fel, amikor nem találtam magam mellett Katie-t. Elözönlötték az agyam az előző este emlékei. A fejem nem fájt ugyan, de a gyomrom kavargott. Vettem egy hűsítő zuhanyt, felöltöztem, de alig léptem ki a szobából, a lányok hangos kacagásától zengett az egész folyosó. A hang irányába tartottam, megtorpantam Bianca szobája előtt, végül kopogás helyett benyitottam. Katie, az anyja és a húgom az ágyon fekve jóízűen nevetett.

– Daniele – emelte rám vidám tekintetét Katie.

– Az emlegetett szamár – forgatta a szemét a húgom.

– Hány óra van? – érdeklődtem.

– A te szobádban nincs óra? – válaszolt undok hangsúllyal Bianca.

– Lassan dél – lopakodott felém életem szerelme, mint egy doromboló kismacska.

– Irtóra kiütöttem magam tegnap este – öleltem át. – Will hogy van? – sandítottam bűnbánóan az anyósom felé.

– Hasonlóan, mint te – kuncogott.

– Akkor megkeresem, és részvétet nyilvánítok – fújtam magam elé.

– Rendben, de ne tűnjetek el, hamarosan ebédelünk – szólt utánam Katie, a kis bélpoklos.

– Igenis, főnökasszony – szalutáltam neki.

Magukra hagytam a lányokat, és a konyha felé vettem az irányt, ahol ott ült az asztalnál az apósom Giorgio társaságában.

– Jó reggelt! – rikkantott fel Giorgio, amikor meglátott.

– Css! – pisszegtük le egyszerre az apósommal. – Majd szétmegy a fejem – kortyolta a zavaros italát. Uh, szegény! Loretta rátukmálta a másnaposság elleni szerét.

– Én is kérhetek egyet? – gondoltam meg magam, mert igaz, hogy szörnyű íze volt, de hatásos.

– Hát nem is tudom. Megérdemled? – tette le elém Loretta.

– Szép dolog, mondhatom, legénybúcsút tartottatok nélkülem – duzzogott Giorgio.

– Maga csak meg se szólaljon! – csattant fel Loretta. – Ne felejtse el, hogy cukorbeteg! Ennyi bortól cukorsokkot kapott volna. De hogy lássa, milyen jó vagyok magához, hoztam valamit, hogy maga se maradjon ki a jóból – tett le elé egy üvegcsét. – Vegyen be belőle egy kiskanállal! – utasította.

Giorgio szaporán pislogva olvasta le a szer nevét.

– Kapormagolaj. Jézus! Ez a boszorkány meg akar engem mérgezni. Hiszen az olívaolajat se szeretem. A kapornak meg a szagát se bírom.

– De a hidegen sajtolt kapormagolaj köztudottan segíti a normális vércukorszint elérését – érvelt Loretta, és ellentmondást nem tűrően lecsavarta az üveg tetejét, öntött belőle egy kiskanálba, és nem törődve az ellenkezésével, lenyomta Giorgio torkán. – Így ni! – csavarta vissza a kupakot, mint aki jól végezte dolgát.

Én eközben a használati utasítást olvastam, és alig tudtam visszafojtani a röhögést.

– Te még ki is nevetsz? – méltatlankodott Giorgio.

– Csak belegondoltam, mi lesz, ha jelentkeznek a mellékhatások – csúsztattam elé a papírt. – Elősegíti az emésztést és gázhajtó hatású – mondtam ki hangosan.

– Vén csoroszlya – mordult fel Giorgio. – Hát így áll bosszút. Arra utazott, hogy összefossam magam.

Will is hangos hahotázásban tört ki.

Nem sokkal később megérkeztek a lányok is. Helyet foglaltak, aztán legnagyobb megdöbbenésemre megjelent Sergio is.

– Üzentetek értem – húzta ki magát, amikor látta, hogy értetlenül pislogok rá, és észrevettem, mennyire látványosan kerülik egymás pillantását a húgommal. Egy darabig járattam köztük a tekintetem, és már éppen mondtam volna, hogy én ugyan nem hívtam, amikor Katie megszólalt.

– Bianca volt – lökte az érintettet oldalba, aki kikerekedett szemmel szinte felnyársalta őt.

– Ezért még megöllek – felelte a húgom.

Azonnal tudtam, hogy Katie a húgom akarata ellenére piszkált bele a dolgába. Elégedetten fontam karba a kezem, és alig vártam a nagy képernyős előadást.

– Szerette volna, ha te is velünk ebédelsz, mint a család tagja – intett Katie a kezével a Bianca mellett üresen álló székre.

– És gondolom, hogy a cica elvitte a nyelvét, ezért van szüksége tolmácsra – vágott sértődött arcot Sergio.

Kínos. Ennyire még én se merek beleavatkozni Bianca ügyeibe. A húgom felém sandított, majd Sergióra pillantott.

– Gyere, egyél velünk! – adta meg magát, és paskolta meg a széket maga mellett.

Sergio megemelkedett szemöldöke árulkodott róla, hogy nem erre számított. Felém nézett, és a jóváhagyásomra várt. Legalább valaki még figyelembe veszi, ki az úr a háznál. Intettem neki, hogy üljön le. Nem kerülte el a tekintetem a húgom vérvörös arca. Sergio megköszönte, majd helyet foglalt.

Mire megérkezett a második fogás, Sergio feszültsége elpárolgott, ami a húgomra is jótékony hatással volt. Hosszan méregettem őket, ahogy lopott pillantással egymásra néznek. Sergio. Eleinte idegenkedtem attól, hogy Bianca egy nálunk dolgozó alkalmazottal kezdjen, főleg Sergióval. Ennek oka nem az volt, hogy ne kedveltem volna, vagy lenéztem volna őt, egyszerűen csak nem akartam Bianca hülyesége miatt elveszíteni az egyik legjobb emberem.

Ebéd után akadt egy kis elintéznivalóm a pincében, és amikor végeztem, elindultam a ház felé. A kert felől közelítettem, és megpillantottam Katie-t a lépcsősor tetején, ahogy a korlátnak támaszkodva a tájat csodálja. Megálltam pontosan alatta, és amikor meglátott, a kőkorlátra támaszkodott, és mosolyogva szavalni kezdett.

– Hogy jössz be hozzánk, mondd nekem s miért?

A fal magas, megmászni is nehéz

S halál e hely – hiszen tudod, ki vagy –,

Ha rokonaim rád találnak itt.{1}

Felismertem a sorokat, a fejemet ingatva válaszoltam.

– Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:

Kőgát sosem riasztja a szerelmet...

– Akkor gyere, bébi, várlak! – tárta ki a karját. Döbbenten pislogtam, mert legkevésbé sem erre számítottam. Bár mit várhattam volna tőle?

– Én azért megpróbáltam – szaladtam fel hozzá a lépcsőn. A karomba zártam, és megpördítettem a levegőben. Hangos kacagása, vidám szemének villanása bearanyozta a napomat. Az érzés, hogy itt van velem, és minden rendben van köztünk, semmihez sem volt fogható. Megbűvölve néztem őt, ahogy a nap fénye játszott körülötte. Olyan volt, akár egy angyal. Mélyen a szemébe néztem. – Szeretlek – szorítottam magamhoz, miközben a mosolyát éreztem az ajkamon.

A legédesebb íz volt ez, amit valaha éreztem. Számomra Katie csókja volt a Chianti legközelebbi rokona. Bársonyos ízvilágukba, végtelen kacérságukba és lendületes frissességükbe észrevétlenül szerelmes lettem, de cseppet sem bántam. A világ legboldogabb embere voltam. Kuszált, vörösesbarna hajába szántottak az ujjaim.

– Szeretnék neked mutatni valamit – suttogtam a fülébe. – Gyere! – fogtam meg a kezét, és húztam magam után.

– Hová megyünk? – tartotta a lépést.

– Mindjárt meglátod – vonszoltam magam után a hosszú, boltíves folyosón, és megálltam egy ajtó előtt. A kilincsért nyúltam, de egy pillanatra elbizonytalanodtam.

– Valami gond van? – tanulmányozta az arcom.

– Nincs – vettem egy mély levegőt –, csak tudod, hosszú ideje nem tettem be ide a lábam – hunytam le a szemem, majd egy erőteljes mozdulattal belöktem a birtok kápolnájának ajtaját. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz újra megnyitnom a kapukat a lelkem és Isten háza között. Erősen kapaszkodtam Katie kezébe, és együtt léptük át a küszöböt. Teljes csend és nyugalom fogadott bennünket a vastag falak között. Beleborzongtam, mert a hűvös helyiségben a bőrömet hűs szellő cirógatta.

– Magasságos ég! – ámult el Katie, majd hüledezve fordult körbe a saját tengelye körül. – A kápolna – motyogta az orra alatt lenyűgözve. Mindkettőnk lába gyökeret vert a földöntúli látványtól. A beszűrődő nap sugarai a színesre festett üvegeken keresztül világították meg az oltárt.

– Hogy tudtad ezt a helyet eddig eltitkolni előlem? – pördült felém.

– Úgy, hogy nemcsak előtted, hanem mindenki előtt zárva volt. A szüleink halála után megtiltottam, hogy bárki is betegye ide a lábát.

– Egy saját kápolna – hitetlenkedett.

– Ez a hely régen kolostor volt – léptem az orgonához, és lenyomtam rajta néhány billentyűt, majd hirtelen végigszántottam a billentyűkön. Minden sípja sivítva ordított fel a turistazajtól mentes mély csendben. Újra hallatta a hangját az addig némaságra ítélt hangszer. Egy mindent elsöprő érzés száguldott az ereimben. Lágy suttogással egy régi ismerős dallam fészkelte be magát az elmémbe. Lehunytam a szemem, és láttam az anyám, ahogy játszik. A templom levegője fojtogatni kezdett.

– Olyan könnyűnek tűnik. Csak a helyes billentyűt kell megérinteni a megfelelő pillanatban, és a hangszer teszi a dolgát – siklottak Katie ujjai a hangszeren, majd összeértek az enyéimmel.

– Pont, mint a szerelemben – néztem a búzavirágkék szemébe. – Ijesztő, hogy elég egy elhibázott hang, és máris fals az egész.

– Hmm. Valóban. A szerelem is olyan, mint ez az orgona. Mi magunk vagyunk az orgonisták, de a fújtatókat az univerzum működteti. Hiszem, hogy nem létezik hibátlan játék, Daniele, de attól a perctől, hogy életünk fonala eggyé válik, már ketten csesszük el – kapaszkodtak egymásba az ujjaink. Megmosolyogtatott, ahogy ezt mondta.

– Te tudsz játszani rajta? – intettem a fejemmel a hangszer felé.

– Nem, de együtt majd megtanuljuk, hogyan csaljuk ki belőle a legszebb hangokat – bújt hozzám.

– Együtt találjuk meg az utat a mennyországba – csókoltam a hajába.

– Nem, Daniele, mi már mióta megismertük egymást, ott vagyunk – rebegte felém teljes áhítattal.

Hosszan rajta felejtettem a tekintetem. Elmerengtem rajta, hogy milyen hosszú utat tettem meg, amióta ismerem. Óráknak tűnő percekig álltunk ott néma csendben, a mesés festményekben gyönyörködve.

– Akkor itt fogunk egymásnak örök hűséget fogadni? – kérdezte Katie.

– Reményeim szerint, igen! – léptünk ki újra a napfényre. Már éppen visszazártam volna az ajtót, amikor belém hasított egy érzés, és inkább nyitva hagytam. Ideje kitárni a kapukat. Katie nem szólt semmit, de a levakarhatatlan vigyor az arcán egyértelművé tette, hogy elégedett.

Nem tartott sokáig a meghitt hangulat, mert Bianca kétségbeesetten a nevemet kiáltozva közeledett.

– Mi történt már megint? – engedtem el Katie kezét, és futottam a húgom felé.

– Sergio – zihálta a könnyeivel küszködve. – Eszméletlen – kapaszkodott belém. Éles tőrként hasítottak belém a szavai.

– Mi történt? – lódultam meg mellette.

– Nem tudom, véres a feje. Azt hiszem, leeshetett a létráról – pityergett.

Amikor az acéltartályokhoz értünk, megpillantottam Sergiót a földön fekve. Odasiettem hozzá, és ellenőriztem a pulzusát.

– Hívok mentőt – szólalt meg Katie.

Amíg ő telefonált, én Sergióra koncentráltam. Észrevettem, hogy a lába is megsérült. Felpillantottam az acéltartályra és a létrára. Megakadt egy eltört lépcsőfokon a szemem. Egy fémből készült lépcső nem korhad el, nem törik le csak úgy. Felálltam, és alaposabban is szemügyre vettem. Elvágták. Hát mégsem száll le rólam a szemétláda.

A mentők hamarosan kiérkeztek, és elkezdték Sergio ellátását. Közben körbejártam a tartályt, kerestem a következő üzenetet.

– Signor Allegrini – lépett felém a mentős. – Csúnyának tűnik a sérülése, nagyot esett, de magához tért, és gond nélkül válaszolt a kérdésekre is. Rendbe fog jönni – nyugtatott. – Bevisszük, hogy biztosak lehessünk benne, nincs se törése, se belső sérülése.

– Hálásan köszönöm – fújtam ki a levegőt.

– Ja, és ezt szorongatta a kezében – nyújtott át egy papírdarabot, amit azonnal olvasni kezdtem.

A bor színe vörös, akár a vér.

Élettel és reménnyel teli, mint egy szőlőlevél.

De a levelek ősszel elszíneződnek és lehullanak.

Ahogy a te reményeid is hamarosan szertefoszlanak.

Az ősz gyönyörű színei sugallnak egy haláltusát,

De még nem késő, elkerülheted a fekete gyászruhát.

Ideje lenne engem végre komolyan venned,

Mielőtt minden számodra fontosat elveszítesz.

– De ki vagy te, és mi a jó fenét akarsz? – ordítottam el magam mérgemben. – Mit ártottam én neked? – visszhangzottak a szavaim a falakról.

Katie kivette a kezemből az üzenetet, és átfutotta.

– Meg kell találnunk ezt a férget. Én közel sem vagyok olyan béketűrő, mint te – szűrte ki a fogai között. – Ha elkapjuk, letépem ennek a megvadult fellengzős csődörnek a tökét!

– Honnan vagy olyan biztos benne, hogy pasi?

– A kézírása. Hát nem látod? – dugta Katie a papírt az orrom alá. – Lendületes és határozott. Húzd végig az ujjaidat a sorok fonákján. Érzed, hogy kitüremkedik? Szinte az ujjaimmal is el tudom olvasni a szöveget.

– És ebből azt feltételezed, hogy férfi?

– Nem feltételezem, tudom – jelentette ki határozottan. – Az anyám néhány zűrös jogi ügyében igénybe vett írásszakértőt, tőlük hallottam egy-két trükköt.

Hitetlenkedve bámultam a papírfecnire.

– Elég egy hiba, és a tervünk veszélybe kerül – pillantottam körbe.

– Hát, márpedig én nem fogok a sült galambra várni, hogy a számba repüljön! – csattant fel Katie.

– Miért, mire készülsz? – kerekedett ki a szemem.

– Majd meglátod – viharzott ki a pincéből.