TIZENNYOLC NAP
Ugyanabban a pillanatban ébredek föl. A folyosón elbődül a sziréna, áthatol a maradék álom gyémántrétegein. Úgy rémlik, kiterítve fekszem, s a szirénabúgással elszabadult erő egyre magasabbra repít. Súlytalanul lebegek az álom és ébrenlét határmezsgyéjén. Fegyelmezetten lépek ki az álomból, talpam megérinti a padló hűvös felületét. Az emeleten lovascsata dúl, dübörög a plafon, reszketnek az ablakok. Az órára pillantok. Két év óta úgy alszom, hogy a karóra a csuklómon, s ébresztő előtt pár perccel a szorongás katapultja vet ki a mély álomból. A szorongásé, amely szerencsére tüstént elmúlik, de a szervezetem mégis éjszakáról éjszakára újratermeli. Hajnali fél négy. Tintakék folyadékba mártva a laktanyaudvar, a bejárat előtt virrasztó neonlámpa burája körül éjjeli lepkék és bo
