Így szerettelek

Chapter 6

Tudom, hogy Delfina választ vár, és álnoknak érzem magam, hogy megváratom. Jobban mondva nem is váratom meg, hanem keresem az indokot, hogy nemet mondhassak, és mivel nem jut eszembe semmi, inkább nem válaszolok.

Csak azért jött be a szobámba, hogy megbeszéljük. És igazából a világ legtermészetesebb dolga lett volna igent mondanom neki. Miért ne menne el az ember moziba egy közös randira? Hogy még nagyobb baleknak érezzem magam, megkérdezem, hogy csak ránk, négyünkre gondolt-e. Delfina pedig azt feleli, nem, úgy tervezte, hogy szól Mabelnek és Pedrónak is.

„Persze”, válaszolom, és remélem, nem vette észre, mennyire megkönnyebbülök a válaszától. Hogy közöljem a húgommal, hogy nem igazán repesek az örömtől, hogy négyesben járjunk el a vőlegényével és Juan Carlosszal? Igazából nem is ismerem Manuelt. Kedves fiúnak tűnik, és persze rokonszenves is, de összesen háromszor láttam életemben. Kétszer a délutáni teázáskor, és egyszer ebéd alkalmával. Három egymást követő vasárnapon. Ennyi az egész. Valójában Delfinával van gondom. Már a gondolattól is kiráz a hideg. Hogy lehetek ilyen rossz testvér? „Delfinával van gondom.” Mikor okozott Delfina gondot bárkinek is? Mikor bántott ő engem? Soha. Folyton csak aggodalmaskodom. Úgy érzem, hogy nem értjük meg egymást, vagy csak többé-kevésbé értjük egymást, vagy hogy sokkal kevésbé értjük meg egymást, mint gyerekkorunkban.

Miért nem voltunk képesek megőrizni azt a határtalan cinkosságot, ami összekötött bennünket? Néha az emberek még azt is megkérdezték, ikrek vagyunk-e. Imádtuk heccelni őket, úgyhogy azt hazudtuk, hogy igen. Ana nagyi egyszer azt mondta, hogy úgy hasonlítottunk egymásra, mint két tojás, és úgy össze vagyunk nőve, mint a borsó meg a héja. Mi pedig imádtuk érte.

Delfina nyolcéves volt, én meg kilenc, és akkoriban mi, a Fernández Mollé lányok két kibékíthetetlen táborra szakadtunk, a kisebbekére meg a nagyobbakéra. Ha jobban belegondolok, a két nővérünk hatalmas liba volt. Dámák, akik lealacsonyodva szálltak vitába a két kislánnyal. De a lényeg az, hogy mi álltuk a sarat. Imádtuk az elegáns nevünket, és hogy szinte a benne szereplő betűket is felcserélhettük – ez a megbonthatatlan egység érzését adta. Tettre készen odaálltunk a nagyok elé, és így szóltunk: „Rosa”, majd egymásra pillantottunk, „Mabel”, folytattuk. Majd újra összenéztünk. Megcsóváltuk a fejünket, mintha azt közölnénk: „Szegénykék, nézd már, milyen nevet adtak nekik.” Majd az egyikünk átkarolta a másik vállát, és büszkén, diadalittasan elballagtunk.

Mabel, aki mindenen elmélkedik, azt szokta mondani, hogy nemcsak a család jelöli ki a helyünket, amibe beleszületünk, hanem a pillanat is, amiben a család a születésünk idején él. Mabel valójában nemcsak ilyeneken elmélkedik, hanem mindenen. De ebben jobban igazat adok neki, mint másban. Ha én születtem volna közvetlenül Mabel után, máshogy alakult volna az életem. Kezdjük azzal, hogy nem tanulhattam volna. A papa nem tartotta volna sem elképzelhetőnek, sem helyénvalónak. Nem. Ez történt a két nővérem esetében. Rosa befejezte az általános iskolát. Mabelnek nem volt elég, hogy fizetik a zongoraóráit, és ragaszkodott ahhoz, hogy elvégezze a középiskolát. A mama igyekezett meggyőzni, hogy csinálja meg az alapképzést, ami öt helyett csak három év volt, és a végén tanítónői képesítést lehetett szerezni, de Mabel csökönyösen ellenszegült, és azt hajtogatta, hogy nem tanítónő akar lenni, hanem biológus. Aztán történt, ami történt, és ezek a részletek eltűntek a süllyesztőben. Ezt is szokta mondogatni Mabel: hogy néha egyetlen vitán, egy vágyon múlik az életünk alakulása, aztán történik valami, ami mindent megváltoztat, mindent felülír, és a régi vágyból semmi sem marad.

Gyakran megtörténik velem, hogy Delfinán kezdek gondolkodni, aztán Mabelnél kötök ki. Delfinából indulok ki, mert itt hever a lábaim előtt, és arra vár, hogy válaszoljak, elmegyünk-e együtt moziba, én meg a nővérünkön töprengek, és képtelen vagyok máshogy csinálni.

Nem tudom biztosan, mikor történt, de ez a szinte sziklaszilárd cinkosság Delfina és köztem egyszer csak kezdett gyöngülni, és végül azzá a konvencionális kötelékké alakult, ami születésünktől fogva összeköt bennünket. Sosem vitatkoztunk. És sosem beszéltünk erről a távolságról. De egyszer csak kialakult. Megtörtént.

– Rosát is el szeretnéd hívni? – ránt vissza Delfina újabb kérdése a gondolataimból.

– Azt hiszem, nem. Ernestitóval nem fog tudni eljönni. Kire hagynák? Na jó, azért meg lehet kérdezni.

– És politikai téren… Manuel merre húz?

Delfina elmosolyodik. Tökéletesen érti, mire vagyok kíváncsi. Arra, hogy politikai téren Manuel egy féktelen őrült, mint Pedro, vagy inkább olyan, mint Ernesto, aki képes tönkretenni bármilyen családi rendezvényt, és addig vitatkozik, amíg a vérnyomása az egekbe nem szökik. Ez a kérdésem lényege. A vőlegényemet érdekli a politika, de olyanfajta, aki elfogadja az érveket. Ernesto és Pedro viszont két féktelen őrült, és a vasárnapi vitáik véres csatározásnak tűnnek. Na persze a papát sem kell félteni! Ha Manuel is ilyen, akkor a moziból rémálom lesz.

– Olyan nyugodtnak tűnik. Nem tudom. Nem szoktunk túl sokat beszélgetni erről.

Ebben a pillanatban belép Rita néni.

– Miről nem szoktatok sokat beszélgetni?

A nénje mindig ezt csinálja. Amikor betoppan, és épp belecsöppen egy beszélgetésbe, rákérdez arra, amit éppen hallott, abból kiindulva, hogy ipso facto bármiről alanyi joga van tudni, ami az ő felségterületén történik.

– Ofeliával éppen azt tervezzük, hogy moziba megyünk Manuellel és Juan Carlosszal.

Tipikus Delfina. Nem is erről beszélgettünk. De Delfina inkább arra válaszol, amihez kedve van. Főleg olyan ember esetében, mint a nénje, aki úgy érzi, hogy joga van a legkülönbözőbb témákban véleményt nyilvánítani, mintha az ő nézete minden esetben vitathatatlan ítélet lenne. Bennem nincs meg ez a magabiztosság, hidegvér vagy közöny, esetleg mindezek keveréke. Rettegek a nénjétől, és azt hiszem, ezt tudja, sőt élvezi is.

– De sok időtök van nektek!

– Jaj már, nénje! Mit kéne tennünk? Fiatalok vagyunk, szépek és gazdagok. Már hogyne lenne sok időnk!

Delfina angyali mosollyal bámul rá, én meg legszívesebben jegyzetelnék, hogy tanuljak tőle.

– A fivérem meg húzza az igát…

– Ahogy mondod, nénje! A papa húzza az igát, hogy mi olyan életet élhessünk, amilyet élünk.

Rápillantok Rita nénire. Boldog lennék, ha én ilyen arckifejezést tudnék kiváltani belőle.

– Drágaságom, én legalább minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megháláljam az erőfeszítéseit.

– Persze, nénje. Ahogy mindnyájan. Ofelia és én nem véletlenül tanulunk egész éjjel. Rosa pedig neveli a Fernández Mollék új generációját, jövőbeli boldogulásunk kulcsát. Mabelről inkább nem mondok semmit, mert a te szavaiddal élve veszett ügy. Ezért nem visszük magunkkal moziba.

A nénje ábrázata nem változik, de azt hiszem, csak azért nem, mert már nem lehetne ennél ridegebb és mogorvább. Delfina a saját szavaival aratott győzelmet felette, mert Mabellel kapcsolatban ez a „veszett ügy” a vesszőparipája. Akkora győzelmet aratott, hogy a nénje sarkon fordul, és kimegy a szobámból.

– Mutasd, Delfi! – mondom neki. – Mit szeretnél megnézni?

– Jaj, fogalmam sincs! De ez a legkisebb baj – mondja már a küszöb táján, és ő is kisétál.