Így szerettelek

Chapter 7

Azt hiszem, az október a kedvenc hónapom. A tavasz ilyenkor már nemcsak ígéret, hanem maga a valóság. Még nincs olyan rekkenő hőség, mint amilyen decemberben tör ránk, és nem lepik meg az embert a novemberre jellemző hirtelen záporok. Az esték pedig olyanok, mint ez: elég egy kiskabát vagy egy hosszú ujjú a ruha fölé, és éjszakába nyúlóan lehet sétálgatni a Corrientesen.

– Szeretem az októbert – mondom hangosan.

– Én is – feleli Mabel, aki mellettem sétál a járdán.

A többiek, Delfina és a fiúk előttünk ballagnak. Juan Carlos hátrafordul.

– Mit szeretnétek végül megnézni?

– Én a Délidőt!

– Amiben Gary Cooper játszik?

– Igen. És Grace Kelly.

– Legyen az! – vágja rá Delfina.

– Nézzük meg inkább a Facundo, a Pampák Tigrisét!

– Ne már, Pedro! Argentint már láttunk a múlt héten!

– De azt olvastam róla, hogy jó.

– Ne, srácok! Már torkig vagyok a vezérekkel! Épp elég nekünk ez, amelyik hatalmon van – jegyzi meg Juan Carlos.

– Mi köze ennek Perónhoz? – csattan fel Pedro.

– A peronista Argentínában mindennek köze van Perónhoz – erősködik Juan Carlos.

– Ne kezdjétek már… – kéri őket Mabel szinte reflexből.

– És mit szóltok a Zenda foglyához? – veti fel Manuel.

– Amiben Stewart Granger játszik? Nézzük meg azt! – mondom lelkesen.

– Igazából én szívesebben néznék valami argentint – dacoskodik Pedro.

Juan Carlos odafordul Manuelhez, de nem hallom, mit mond neki. Mabel és én néhány lépéssel a többiek után kullogunk. Eszembe jut, hogy akartam neki mesélni valamit.

– Végül megkérdeztem Rosát, hogy van-e kedve eljönni Ernestóval.

– És mit mondott?

– Azt, hogy nem, nem tudnak. Ezen a héten sem.

Mabel megcsóválja a fejét, és sejtelmesen mosolyog.

– Min somolyogsz?

– Azt válaszolta, hogy nem, vagy mondott még valami mást is?

– Azt mondta, hogy Ernesto a hét végére nagyon fáradt, és szombatonként ki kell aludnia magát.

– Na, ez már sokkal inkább jellemző Rosára.

– Miért?

– Mert amit mond, az nem más, mint az alapelvek lefektetése, Ofelia. Világossá tette számodra, hogy a férje az, aki irányítja a gyárat. Te nem foglalkozol vele, Delfina nem foglalkozik vele, én nem foglalkozom vele, a vőlegényeink vagy a férjeink nem foglalkoznak vele.

– És mit kellene kezdenem ezzel?

– Jelen pillanatban semmit. De tudtodra hozta azokra az időkre, amikor papa már nem lesz. – Itt szünetet tart. – Nem ítélem el. Mert igaza van. Néha szeretnék én is így a jövőbe látni, előre tervezni.

Egészen addig folytatja, amíg el nem érünk a következő utcasarokig.

– Valamilyen jövőbe. Bármilyenbe.

Én csendben hallgatom. Odanyújtom a karomat, ő pedig belém karol. Így sétálunk tovább. Előttünk a többiek még mindig azon tanakodnak, hogy melyik filmet nézzük meg. Mabel emlékeztet Kasszandrára, a trójai háború görög jósnőjére, akit kettős tragédiára ítéltek: részletesen látja a jövőt, ugyanakkor senki sem hisz a jóslataiban. Mert Mabelben mindig ott bujkál a szomorúság. Még akkor is ott lappang, rejtőzik, amikor majd megpukkadunk a nevetéstől, vagy élvezzük, hogy a Corrientes utcán sétálunk, és azon töprengünk, hogy milyen filmet nézzünk meg, vagy amikor éppen a Palermo negyedben, a tavaknál teázunk. Mabel a folyó túlpartjáról néz ránk, amin mi még nem keltünk át. Nem felsőbbrendűsködésből csinálja. Egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg, néha meglepődöm, mert olyan, mintha irigyelné a naivitásunkat. Mintha nem büszkeséggel töltené el az éleslátása, hanem épp feszélyezné.

Örülök, ha arra gondolok, hogy Mabel mindannyiunk közül engem érez a legközelebb magához. A köztünk lévő bensőséges kapcsolatnak köszönhetően olyan őszintén osztja meg velem az érzéseit, a vágyait, a félelmeit, ahogy a család többi tagjával sosem. Persze tudom, hogy ennek az őszinteségnek is vannak határai, és hogy én sokkal jobban megnyílok neki, mint ő nekem. Ez így volt, így van, és gyanítom, hogy mindig is így lesz. Mindenesetre hajlok arra, hogy többet tudok Mabelről, mint a testvéreim, a szüleim vagy akár a saját férje. Néha eltöprengek azon, hogy Pedro vajon hogy éli meg Mabelnek ezt a furcsa tulajdonságát. Mert már többször láttam, hogy ugyanazzal az egyszerre türelmes és együttérző arckifejezéssel figyeli őt is, amivel minket szokott.

Az előőrs megáll, és bevár minket.

– Na? Mi lett a döntés? – érdeklődik Mabel.

– Eldőlt. A Zenda foglyát nézzük meg.

– Micsoda?! Nem abban maradtunk, hogy a Facundo, a Pampák Tigrisét választjuk?

– A jó életbe, mi sem vagyunk egyszerűek…