Így szerettelek

Chapter 8

– Nem, mami. Nekem ne csinálj pirítóst! – mondja Delfina.

– Akkor magában iszod a teát? – aggodalmaskodik a mama, mert folyton attól fél, hogy alultápláltak leszünk.

– Nem esett jól a vacsora.

– Mit ettetek?

– Pizzát az Inmortalesben – szólok közbe.

– Akkor ezért – avatkozik bele Rita néni. – Hát persze hogy rosszulesett!

– Mi bajod az Inmortalesszel?

– Fogalmam sincs, mi fán terem az Inmortales. Arra utaltam, hogy pizzával meg hasonló moslékokkal tömitek magatokat.

– Az Inmortalesben nagyon jó a pizza, nénje – mondom.

– Egy kis liszt, élesztő meg némi silány mozzarella nem lehet jó. És a gatyád rámegy, annyit elkérnek érte…

– Nem a pizza miatt van, nénje – próbálkozik Delfina. – Ráadásul mindnyájan ugyanazt ettük, és a többieknek kutya baja.

– Biztosan túl sokat ettél – csapja le a labdát Rita néni.

– Szerinted ehet sokat egy lány, ha egy asztalnál ül Pedróval, Manuellel és Juan Carlosszal?

– Mindig így jártok el, nem? Nyájban.

Nem válaszolok. Elgondolkozom a „nyáj” szón. Hogy képes Rita néni a legbanálisabb szóból is mérgezett nyilat csinálni? Ez egy olyan erény, amiről nem tudom eldönteni, hogy irigylem vagy gyűlölöm. Vagy mindkettőt egyszerre.

– Nagyon élvezzük, nénje! – veszi át a fonalat Delfina. – Ráadásul Manuel remekül kijön Juan Carlosszal. Sokkal inkább ők tűnnek testvéreknek, mint mi. Nem igaz, Ofelia?

Elmosolyodom és bólintok, miközben az jár a fejemben, hogy milyen jó hatással volt a családra Manuel érkezése, és nem is csak azért, mert olyan nagyszerűen szórakozunk, amikor közösen megyünk moziba. Hanem mert figyelmes, intelligens, vicces fiú, aki nagy lelkesedéssel győz meg bennünket arról, hogy menjünk el moziba, meg hogy sétáljunk a városban, és közben nézzünk meg ezt-azt, ami nekünk korábban eszünkbe sem jutott.

Még Delfinához is közelebb kerültem. Sokkal közelebb. Nem merem kijelenteni, hogy annyira, mint gyerekkorunkban, mert már felnőttünk, és a felnőttek tele vannak kételyekkel és bonyodalmakkal. No meg persze nem olyan régóta érzékelem ezt a változást. Öt hónappal ezelőtt, amikor megismertük Manuelt, a húgommal való kapcsolatom szinte kizárólag udvariassági formulákból állt. Most pedig, noha nincs köztünk akkora bizalom, mint Mabel és köztem, azért sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint előtte.

Minden csütörtökön kinyitjuk a La Naciónt a moziműsornál, megnézzük, milyen új filmeket adnak, és mikor, aztán elkezdjük szervezni a találkát. Mivel hasonló a testalkatunk és az ízlésünk is, kölcsönvesszük egymás ruháit és ékszereit. Annyi biztos, hogy ezekben a kölcsönakciókban azért megbújik némi versenyszellem. Mindketten szeretünk divatosan öltözködni, új cipőt húzni, variálni a meglévő ruháinkat, hogy még elegánsabbak, csinosabbak legyünk. Azt hiszem, Delfina jobban tud élni az adottságaival, mint én. De nekem éppen elég az, hogy ki merek öltözni, belemegyek a játékba, várom a fiúk elismerő bókjait, és máris nyert ügyem van.

A vőlegényeink prímán kijönnek egymással. A film után rendszerint beülünk vacsorázni egy szép helyre a Corrientes sugárúton. Nem túl drágát vagy puccosat választunk, mert se Juan Carlos, se Manuel nem diplomázott még, és folyton pénzszűkében vannak. És mivel Pedro meg Mabel sincsenek nagyon eleresztve, inkább olyan vidám helyet választunk, ahol tudunk egy jót beszélgetni a filmről vagy bármilyen marhaságról, és jó nagyokat röhöghetünk, ha úgy tartja kedvünk.

Mivel Mabel és a férje négyutcányira laknak, mindnyájan együtt megyünk vissza a Palermo negyedbe. Aztán búcsút veszünk tőlük, és leszállunk a buszról. Olyan jól szoktunk szórakozni, hogy általában még Mabel is feloldódik abból a hallgatag alaphangulatából, ami a hét többi napján jellemzi. Hazafelé a fennmaradó három utcát végigbeszélgetjük Delfinával és a vőlegényeinkkel. Az előtérben elválunk egymástól: Manuel és Delfina bemennek, én pedig néhány percig még búcsúzkodom Juan Carlostól. Ez a néma megállapodás a születési sorrend miatt jött létre köztünk: úgy tűnik, Delfina elfogadja, hogy engem idősebb lévén megillet a meghittebb, védettebb helyszín, ahová nem lát el a mama kíváncsi szeme, de főként Rita néni számonkérő pillantása. Majd Delfinának is lesz ideje bitorolni az előtér félhomályát, miután Juan Carlos és én összeházasodtunk.

– Szerintem jó lenne, ha észhez térnének, és komoly dolgokkal foglalkoznának – mondja a nénje.

– Komoly dolgokkal? Mindketten dolgoznak, tanulnak, terveznek… Milyen komolyságot szeretne még ezeken kívül, nénje? – szól vissza Delfina.

– Amit elszórnak ezekre a kiruccanásokra, inkább összegyűjthetnék, hogy végre-valahára összeházasodjanak.

Egyenesen rám néz. Tudom, hogy nem támogatta, hogy ahelyett hogy gyorsan összeházasodnánk, inkább eljegyeztük egymást, tartottunk egy ünnepséget, még mindig nem tűztük ki az esküvő időpontját, és ragaszkodunk ahhoz, hogy nem kelünk egybe diploma előtt. De úgy érzem, Rita néni akkor se értene velem egyet, ha pont az ellenkezőjét csinálnám. Miért nem mondom meg neki? Miért nem üvöltöm az arcába, hogy foglalkozzon a saját dolgával, és ne szekáljon? Miért félek még mindig tőle?

Szerintem a mama tudja, mit érzek, mert lecsapja a teáskannát az asztalra, és közvetlenül hozzám fordul.

– Na, és végül is milyen volt a film?

És ezzel a beszélgetés végérvényesen más irányt vesz.