– Bora már elvitte – tárja szét a karját a pultos srác, és hosszú időbe telik, mire megértem, miről beszél. Arról, hogy valaki eljött a cuccomért, bemondta a jelszót, és megkapta.
Röhögnöm és sírnom kell egyszerre. Röhögnöm, mert a sorsnak, úgy látszik, más tervei vannak velem, és sírnom, mert mostantól egy bombán ülök, és egyáltalán nem tudom, merre van a távirányítója.
– Hogy nézett ki, aki jött érte?
A srác nyeglén vonogatja a vállát, meg ide-oda néz, a homlokát ráncolja, végül annyit mond:
– Asszem, baseballsapkában volt. De frankón nem emlékszem többre.
– És hány éves volt?
– Hú, a fene figyelte. De valami kiscsaj lehetett.
– Úgy érted, tizenkét éves? Vagy tizenöt? Netán húsz?
– Fogalmam sincs. Inkább húsz, vagy több mint tizenkettő, de nem figyeltem, átadtam, passz.
Állok ot
