Nepomuk kotorászott egy darabig az emlékezete rekeszeiben, aztán röstelkedve bevallotta, hogy semmi sem jut az eszébe a betűkről.
Wagner úr előbb somolygott, majd valami zsoltárt kezdett el dúdolni. Kisvártatva abbahagyta ugyan a dudorászást, de az arcvonásait továbbra is áhítat lágyította. Ezután valami egészen különös dolog következett. Az ügynök fölemelkedett ültéből, hogy ajka minél közelebb legyen Nepomuk füléhez, és ezt súgta-búgta:
– Eljön az Ő országa.
Nepomuk bólintott, és megállapította, hogy az ügynök berúgott. Wagner úr visszahuppant a székre, és keményen az igazgató szemébe nézett.
– Maga azt hiszi, hogy részeg vagyok, ugye? Pedig így lesz. Eljön az Ő országa, és a történelem egy fejezete lezárul. Fel kell készülnünk rá.
– Egészen pontosan kinek az országa jön el? – kérde
