Te vagy nekem a veszély

PrológusBLYTHE – Feküdj le aludni, Blythe! És ne felejts el imádkozni! – szakította félbe gondolataimat Mrs. Williams hangja. Visszafordultam az ablaktól, ahol ültem, és ránéztem nevelőmre. Nem neveztem őt anyámnak, mert abba a hibába korábban egyszer már beleestem. Akkor egy övszíjjal rám csapott, ez volt a válasz. – Igen, máris megyek – feleltem, majd felálltam az ablak melletti székről, amelyen előszeretettel töltöttem az időmet. Ez volt az egyetlen bútordarab, amit igazán a sajátomnak éreztem. Egyszer egy filmben láttam egy ilyen széket, és szerettem volna, ha nekem is van egy. Mrs. Williams akkor önzőnek és anyagiasnak nevezett. Megvert, amiért ilyen követelőző vagyok. A férje, Williams tiszteletes azonban egyik karácsonyra meglepett vele. Megérte azokat a titkos büntetéseket, amelyeket később Mrs. Williamstől kaptam, mert a férje elkövette azt a bűnt, hogy ajándékot vett nekem. Mrs. Williams tovább beszélt, miközben felálltam a székről. – Ne felejtsd el megköszönni istennek, hogy életben vagy, és nem haltál meg, mint az anyád – rikácsolta. Ma este különösen gonosz hangon beszélt. Biztosan dühös lehetett valami miatt. Utáltam, amikor dühös. Mert az azt jelentette, hogy biztos büntetésre számíthatok, ha nem viselkedek mintaszerűen. Még akkor is, ha nem rám haragudott. – Igen, asszonyom – feleltem újra. Összeszorult a gyomrom, amikor az anyámat emlegette, akit sohasem ismertem igazán, ahogyan azt sem tudtam pontosan, hogyan halt meg. Utáltam, ahogy beavatott minden szörnyű részletébe annak, ahogy anyám a bűneiért szenvedett. Mert ettől csak még jobban gyűlöltem az istent. Soha nem értettem, hogy lehet ilyen gonosz és bosszúálló. Aztán az évek múltával rájöttem, hogy isten viselkedését sokkal inkább Williams tiszteletes kedvessége és nagylelkűsége mintázza. – És azért is mondj köszönetet – folytatta Mrs. Williams –, hogy fedél van a fejed felett, pedig nem érdemled meg. Gyakran emlékeztetett rá, hogy mennyire nem érdemlem meg azt a sok jóságot, amit ő és Williams tiszteletes irányomban mutatnak. De ehhez is hozzászoktam már. Az alatt a tizenhárom év alatt, amit ezen a földön töltöttem, ők ketten voltak azok, akiket szüleimnek kellett neveznem. Anyám belehalt a szülésbe, miután világra hozott engem. Tüdőgyulladása volt, és kész csoda, hogy egyáltalán én életben maradtam. Hat héttel korábban érkeztem a vártnál. – Igen, asszonyom – feleltem, majd lassan elindultam az ágyam felé. Azt akartam, hogy menjen ki a szobámból, mielőtt még túl közel érek hozzá. Mrs. Williams gyakran megvert, én pedig utáltam, amikor vernek. Ott állt előttem, kiegyenesedve, orrát a magasba emelve, hogy fölülről nézzen le rám. Hosszú, vörös haját szoros kontyban hátrafogta. Fekete keretes szemüvege mögött még baljósabbnak tűnt hunyorgó, barna szeme. – És természetesen köszönd meg az úrnak, hogy egészséges vagy! Habár kivételesen rusnya az arcod, és nincs rá remény, hogy szebb legyél, de mégis adj hálát annak, hogy élhetsz, és hogy egészséges vagy. Mert nem érdemled meg… – Elég legyen, Margaret! – szakította félbe Williams tiszteletes hangja. Nem ez volt az első eset, hogy csúnyának nevezett. És hogy anyám bűnei tettek ilyen csúnyává, mert bűnhődnöm kell. És hogy soha senki nem fog belém szeretni, mert rám nézni is nehéz. Hosszú ideje beletörődtem az életembe. Nem néztem tükörbe, hacsak nem volt szükséges. Gyűlöltem az arcot, ami onnan visszanézett rám. Ami miatt Mrs. Williams utált, Williams tiszteletes pedig szánt és sajnált. – De tudnia kell. – Nem. Nem kell tudnia. Egész egyszerűen mérges vagy, és Blythe-on vezeted le a dühödet. Hagyd békén! Nem foglak még egyszer figyelmeztetni. Véget kell vetned ennek! – suttogta most a feleségének a tiszteletes, de én jól hallottam mély hangját. Valahányszor a tiszteletes meghallotta, hogy a felesége csúnyának nevez, vagy emlékeztet arra, hogy a bűneim egész életemben kísérteni fognak, közbelépett és ráparancsolt Mrs. Williamsre. Ettől kicsit megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy másnap minden lépését figyelni fogja. Vagyis az asszony nem mert a közelembe jönni. Csak sértődötten bezárkózott a szobájába. Nem köszöntem meg a tiszteletesnek, mert azt is tudtam, hogy mint mindig, most is úgy tesz majd, mintha meg sem hallaná, csak megfordul és elmegy. Ő sem szeretett rám nézni. Néhány alkalomra emlékszem csupán, amikor rám nézett, de akkor is észrevettem, hogy megrezzen az arca. Különösen mostanában. Mert egyre csúnyább lettem. Csak ez lehetett az oka. Egy nap majd elég idős leszek hozzá, hogy elmenjek innen. És nem kell többé templomba járnom, és végighallgatnom, hogy az isten mennyire szereti ezeket az embereket. Az isten, aki ilyen csúnyává tett engem. És aki elvette az anyámat. Szerettem volna elmenekülni innen, és elbujdosni egy kisvárosban, ahol senki nem ismer. Egy olyan helyen, ahol egyedül lehetek és írhatok. Mert a történeteimben gyönyörű lehettem. És belém szeretett egy herceg, és megtapasztalhattam, milyen érzés tartozni valahová. Imádtam a történeteimet. Most, ebben a pillanatban is a fejemben van mindegyik. – Menj, és feküdj le, Blythe! – szólalt meg Williams tiszteletes, ahogy kifordult a felesége után a folyosóra. – Igen, uram. Jó éjszakát! – feleltem. Ő megállt, én pedig vártam, hátha mond még valamit. Vagy talán visszafordul, és rám mosolyog. Vagy csak egyszerűen rám néz. És talán megnyugtat, hogy nem fogok egész életemben anyám bűneiért vezekelni. De Mr. Williams soha nem tett ilyet. Csak hátat fordított nekem, majd lehorgasztott vállakkal elindult a folyosón. Egy napon majd… szabad leszek.