Te vagy nekem a veszély

Első fejezet

Első fejezetHat évvel később…

BLYTHE

Csúnya voltam belül és kívül is. Ez lehetett az egyetlen magyarázat arra, hogy képtelen voltam egyetlen könnyet is ejteni. Egyetlenegy erőltetett könnycseppet sem sikerült kipréselnem magamból Mrs. Williams temetésén. Tudtam, hogy a templomba járók azt gondolják, az ördöggel cimborálok. A tekintetükből éreztem. És ezt most első kézből megtapasztalhatták, ahogy nézték, miközben rezzenéstelen arccal álltam Williams tiszteletes mellett, ahogy leengedték a feleségét a földbe. Alig öt hónapja diagnosztizáltak nála agydaganatot. Ötödik fázisban volt, tehát semmit nem tudtak már tenni, ami segíthetett.

A gyülekezetből naponta jöttek hozzá látogatóba, és a házat elárasztották csőben sült ételekkel, pitékkel és virágokkal. Nekem csak annyit mondtak, ne legyek láb alatt, mert csak felizgatnám a beteget. Williams tiszteletes kedvesen megkért, hogy maradjak a szobámban, miután hazajövök az iskolából. Rosszulesett. Minden nap megvártam, amíg lefeküdtek aludni, aztán leosontam a konyhába, hogy készítsek magamnak valami vacsorát. Könnyű dolgom volt, mivel rengeteg ételt hoztak.

Miután Mrs. Williams végül kilehelte a lelkét, a házi betegápoló feljött és bekopogtatott a szobám ajtaján, hogy közölje velem a hírt. Megkért, hogy telefonáljak a templomba Williams tiszteletesnek, hogy hazahívjam. Semmit sem éreztem. Semmilyen érzelem nem tört fel a hír hallatán. És abban a pillanatban rájöttem, hogy igazat mondott sok éven át, mert tényleg gonosz vagyok. Ki más lenne közömbös a halál iránt, mint egy végtelenül aljas ember? Mrs. Williams még csak ötvennégy éves volt. De jóval idősebb annál, amennyi az én anyám volt, amikor meghalt, ő alig múlt el húsz.

De mindez most már nem fontos. Az az élet már a múlté.

Megálltam az épület előtt, ahol a lakásomat béreltem, az ablakok az alabamai partra néztek. Próbáltam felfogni, hogy ezentúl ez lesz az új otthonom. Eltávolodtam mindattól, ami Dél-Karolinában volt. Itt új életet kezdhettem. Egy olyat, amelyben lesz helye az írásnak is, hogy kiadjam mindazt, ami a fejemben kering, és közben tanulhatok a helyi állami főiskolán.

Williams tiszteletes meg akart szabadulni tőlem. Én hálás voltam neki ezért, mert én is el akartam menni arról a helyről. Felhívta egy barátját, aki elintézte, hogy beiratkozhassak a főiskolára, amely tíz órányi útra volt attól a várostól, ahol gyűlöltek engem az emberek. Bérelt nekem egy lakást a tengerparton, és még azt is elintézte, hogy munkát kapjak a templomi titkárságon. Volt egy barátja, aki lelkészként dolgozott az alabamai Sea Breeze templomában. Ez volt az egyik oka annak, hogy pont ide kerültem. Itt élt valaki, aki segített nekem beilleszkedni, miközben Williams tiszteletes Dél-Karolinában maradhatott.

Hallottam, ahogy Williams tiszteletes a telefonban elmagyarázza a férfinak, leendő főnökömnek, hogy nem tudok jól kommunikálni az emberekkel, és nagyon zárkózott vagyok. Ami nem volt teljesen igaz. Középiskolába egy keresztény leányiskolába jártam, ahol mindenki levegőnek nézett, és úgy tett, mintha nem léteznék. Nem éreztem magam hibásnak azért, mert a lányok szülei azt terjesztették rólam, hogy megszállt az ördög. Soha nem kaptam lehetőséget arra, hogy olyan emberek között éljek, akik érdeklődnek irántam.

Úgy döntöttem, felmegyek megnézni a lakást, mielőtt kipakolom a dobozaimat a kocsiból. Williams tiszteletes még autót is adott nekem. Kezembe fogtam a táskámat, a borítékot, amiben a lakás kulcsai voltak meg ezer dollár készpénzben, és kiszálltam az ócska furgonból. Elindultam a lépcső felé, amely az első emeleti lakáshoz vezetett. Egy lakás sem volt az utcai szinten. Minden épület cölöpökön állt. Arra gondoltam, hogy ennek talán a víz lehet az oka, ami időnként kiönt… vagy a hurrikánok. De nem akartam most hurrikánokra gondolni. Most nem.

Becsúsztattam a kulcsot a zárba és elfordítottam, aztán betoltam az ajtót. Szélesre kitárult előttem, majd megpillantottam a fakósárga falakat és a fehér, fonott bútorokat. Az egésznek olyan hangulata volt, mint egy tengerparti nyaralónak. Nagyon tetszett.

Mosolyogva léptem be, aztán széttárt karokkal forogni kezdtem odabent. Hátravetett fejjel, behunyt szemmel hagytam, hogy sütkérezzek az egyedüllétben. Errefelé senki sem ismer. Itt nem én vagyok az a gonosz lány, akit rátukmáltak a lelkészcsaládra, hogy nevelje. Itt csak önmagam lehetek. Blythe Denton. És tudok írni is. Egy magányos és különc író, akit nem érdekel a külseje. Mert nem számít neki. Szabad, mint a madár.

Magányos merengésemből hangos férfihangok billentettek ki, amelyek a folyosóról szűrődtek be. Nevetés és tréfás cikizés hangja. Leengedtem a karomat, és egyszer csak farkasszemet néztem egy … fiúval… akinek nagyon kék szeme volt. Mint a legtisztább égbolt egy nyári napon. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy majdnem elakadt a lélegzetem. A barátok hangja egyre inkább eltávolodott, de a fiú még mindig az ajtóban állt. Aztán észrevettem még valamit. Feketével ki volt húzva a szeme? Lejjebb vittem a tekintetem rajta, és alaposan végigmértem.

A szemöldökpiercingről és a teljes kart beborító, színes tetoválásról tekintetem újra az arcára siklott. A fiúnak szélfútta szőke haja volt, és ez megkoronázta azt a vadságot, amely sugárzott belőle.

– Befejezted, kislány? Most jöhetek én? – A halk, rekedtes hangban rejlő enyhe incselkedés a forró csokoládét juttatta eszembe. Könnyű lett a fejem, mintha bevettem volna valamit.

Nem értettem egészen, hogy mire céloz, de újra belenéztem szórakozott tekintetébe. – Én csak… – Én csak mit? Nem tudtam, mit mondjak. – Nem értem, hogy miről beszélsz – böktem ki végül őszintén. Most talán bocsánatot kellene kérnem, amiért végigmértem? Végigmértem egyáltalán?

– Befejezted a stírölést? Csak mert a világért sem szakítanálak félbe.

Jaj! Arcomat forróság öntötte el, és tudtam, hogy élénkvörösen lángol. Mégis mit gondolok? Hogy hagyhattam tárva-nyitva az ajtómat, hogy bárki beléphessen? Nem voltam ilyesmihez szokva. Mivel általában távolságot tartottam a férfiakkal, nem volt benne gyakorlatom, hogyan bánjak velük. De ez itt legalább nem olyan bárgyú vigyorral nézett rám, amitől ideges lettem. Hozzá voltam szokva, hogy a férfiak úgy néznek rám, mintha valami rosszat akarnék tenni velük. A csúnyaságom, amit láttak, az sem tántorította el őket attól, hogy meg akarják tudni, valóban olyan gonosz vagyok-e, amilyennek mondanak.

– Ez csak pár tetoválás meg néhány piercing, kislány. Hidd el, nem harapok! – jegyezte meg a fiú, de ezúttal már mosolygott.

Valahogy sikerült bólintanom. Talán mondanom kellene valamit, gondoltam. Csak éppen azt nem tudtam, hogy mit. A fiú várta, hogy megszólaljak. – Nekem tetszik – motyogtam idegesen. Na, ez tényleg hülyén hangzott. A fiú felvonta egyik szemöldökét, aztán hatalmas vigyor terült szét az arcán. – Mármint a tetoválások. Tetszenek. Mert szép színesek… és én… – dadogtam, mint valami idióta. Ebből a katasztrófahelyzetből már semmi sem ment ki. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen belenéznem az engem bámuló kék szempárba, aztán vettem egy mély levegőt. – Nem erősségem emberekkel beszélgetni, meg fiúkkal, illetve tulajdonképpen senkivel. – Most komolyan ezt mondtam?

Ha egyszerűen sarkon fordul és elmegy, talán mindketten elfelejthetnénk ezt a pillanatot. Kényszeredve kinyitottam a szemem, és láttam, hogy még mindig vigyorogva engem tanulmányoz. Most biztosan azt gondolja, megőrültem. Talán csak látogatóba jött valakihez, és nem is itt lakik. Mert soha többé nem akartam újra találkozni vele. Soha többé.

A fiú erre a szájához emelte egyik hüvelykujját, kicsit beleharapott, és felnevetett. Megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy találkoztam már olyasvalakivel, mint te – jegyezte meg, aztán leengedte a kezét.

Ebben én is biztos voltam.

– Krit, haver! – hallatszott egy hangos férfihang fentről, ami úgy tűnt, mintha a második emeletről érkezne. – Már csak kábé harminc percünk van arra, hogy odaérjünk. Rongyolj zuhanyozni, és öltözz át!

– A francba – dünnyögte Krit, majd a telefonjára pillantott, amit a zsebéből húzott elő. – Most mennem kell. Majd később találkozunk kis táncosnőm – folytatta, aztán rám kacsintott, ellépett az ajtó elől, és elsétált a folyosó felé.

Kis táncosnő? Jaj! Mindkét kezemmel eltakartam az arcomat. Ezek szerint látta, ahogy körbeforgok a szobában, mint valami idióta. Nagyon reméltem, hogy nem futok össze vele még egyszer. Egyszerűen úgy akartam élni, hogy senki figyelmét ne vonjam magamra. Azt az életet már magam mögött hagytam, amelyikben az emberek megláttak, kinevettek és összesúgtak mögöttem. Semmi kedvem nem volt okot adni bárkinek, hogy kinevessen. Csak nem lesz olyan nehéz láthatatlannak maradni.

Főleg, ha pasikkal is szóba állsz, te okostojás, gondoltam magamban. Odaléptem az ajtóhoz és kulcsra zártam. Legközelebb, amikor majd megint táncolni akarok a szoba közepén, jobb lesz, ha előtte bezárom az ajtómat.

KRIT

Ma este fellépésünk lesz a Live Bayben. A Live Bay a város legismertebb klubja, ami turistákat és helyieket is vonz. Az elmúlt két évben egész kis rajongótáborunk alakult ki, ezért hetente háromszor is felléptünk a klubban, amiből mindegyikünk százötven dollárt keresett fejenként. A Live Bay, meg egy másik hely Floridában, egy órányi járásra, és egy harmadik az alabamai Mobile városában. Mindkét helyen hetente koncertezünk, így sikerül mindig plusszal zárni a hetet csak fellépésekből.

Greennel, a legjobb barátommal és zenekarunk, a Jackdown, basszusgitárosával, közösen bérelünk egy lakást. Azonban mindig akad valaki, aki ott alszik. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, amióta csak elkezdtük ezt az egészet. A nővéremen, Trishán kívül nincs más közeli rokonom. Nem volt túl rózsás a gyerekkorunk. De Trishának most már van egy férje, Rock, és három gyerekük, akiket örökbe fogadtak. Trisha majdnem minden csütörtök este el tud szabadulni, hogy meghallgassa a koncertünket, de most már csak ennyi időt tud rászánni. Korábban ki nem hagyta volna egyetlen fellépésemet sem.

De én megértem, és nem zavar. Mert Trishának végre van egy családja, amire mindig is vágyott, és boldog. Nekem pedig ennyi elég. A nővérem fantasztikus anya, és azok a kölykök a világon a legszerencsésebbek, hogy ő neveli őket.

Habár Trisha ma nem volt ott, jól sikerült a koncert. Aztán egy vörös hajú lány, akit aznap este haza akartam vinni, megérinti a karomat, hogy felfigyeljek rá. Nem ittam még eleget, és a gondolataimba mélyedtem, nem a cicijét nézegettem. Ő viszont azt akarta, hogy vegyem észre. Pedig ez már megtörtént. Ez volt az egyik oka, hogy őt akartam hazavinni magammal.

– Miért nem figyelsz rám? – biggyesztette a száját, aztán csücsörített mélyvörösre festett ajkaival. Szeretem a piros ajkakat. Egy újabb ok arra, hogy velem legyen a lány.

– Vigyázat! A koncertek után kicsit könnyen fel lehet őt bosszantani – szólt hátra Green a volán mögül. Ő pontosan tudta, mennyire kiborítanak az ilyen csimpaszkodós, ragaszkodó csajok. Én csupán annyit vártam el tőlük, hogy legyenek rugalmasak és odaadóak.

– Csak biztosra akarok menni, hogy nem gondolja meg magát – felelte a lány.

– Majd ha meggondolom magam, akkor tudni fogod, kicsim – szóltam vissza neki, aztán előrehajoltam, és megízleltem az ajkait. Cukorka íze volt, amit korábban szopogatott, de sörrel keveredett. Finomnak találtam. Még egy kicsit akartam belőle.

Green nevetni kezdett az első ülésen, miközben a kocsi megállt. – Na, látod, milyen szórakoztató tud lenni, ha hagyod – jegyezte meg.

Abbahagytam a csókolózást, és kiszálltam a kocsiból. Készen álltam egy italra meg egy kis zenére. És sok-sok emberre. Tömegre vágytam. – Mindenki jön? – kérdeztem Greent, miközben kinyújtottam a kezem, hogy kisegítsem a lányt. Ő sietve kikászálódott a kocsiból, aztán belém kapaszkodott.

– Valószínűleg, már itt is vannak– felelte Green. Azokon az estéken, amikor a Live Bayben játszottunk, a zenekar tagjai rendszerint nálunk aludtak. És az ajtónk mindig nyitva állt a szomszédoknak is. Mivel a legtöbbjük diák volt, soha nem panaszkodtak. Inkább bejöttek, és csatlakoztak a partihoz.

– Mi a neved? – kérdeztem a belém karoló lánytól.

Aztán rápillantottam, és láttam, hogy fura kifejezés ül az arcán. Korábban már bemutatkozott, de akkor nem érdekelt. Nem voltam még biztos benne, hogy együtt fogjuk tölteni az éjszakát. Most viszont már tudni akartam. Nem feküdtem le olyan lánnyal, akinek nem tudtam a nevét.

– Jasmine – felelte a lány, aztán átdobta a válla fölött vörös hajzuhatagát.

Jasmine elég temperamentumos csajnak tűnt vörös hajával. Ezt normál esetben szórakoztatónak találtam volna, de ma este nem. Ma este rossz kedvem volt.

Amikor elindultam a lépcsőn felfelé, már hallottam, hogy szól a zene. Semmi kétség, hogy a lakásunk felől jön. Matty, a dobosunk mindig fogott két-három lányt, és elsietett a klubból, miután befejeztük a koncertet. És az esetek nagy részében ő ért először a lakásba, hacsak nem lassították le a csajok.

– Úgy tűnik, már beindult a buli. Én ma kicsit korábban lelépek, mert tanulnom kell – közölte Green, miközben lelassított mellettem, és velem együtt lépkedett.

Green hamarosan befejezi a jogi egyetemet. Hat hónap múlva lesz a szakvizsgája. Nagyon büszke voltam rá, de azt is tudtam, hogy ezzel hamarosan minden megváltozik. Mert nem fog tudni egyszerre jogászkodni is, meg ezt az életmódot folytatni. A bulikra nagyon ritkán maradt. Mindig kimentette magát, hogy tanulnia kell. Tudtam, hogy idővel nem lesz már mellettem, de szerettem volna, hogy sikeres legyen.

– Mostantól kezdve Mattynél kéne rendezni a bulikat – jegyeztem meg, mert bűntudatot éreztem, hogy Greennek el kell mennie a saját lakásából, hogy tanulni tudjon.

Green megrázta a fejét. – Jaj, dehogy! Az az idióta soha nem takarítja a lakását, és olyan kicsi az a hely, mint egy odú. Ha eddig meg tudtam oldani a tanulást, ezután is menni fog.

Green gyerekkorunk óta mindig az okos fiú volt. Az, aki mindig áldozatot hozott. És tett azért, hogy történjen valami. De valahogy mégis én voltam az, aki a rivaldafénybe kerültem. Pedig ez egyáltalán nem volt így igazságos.

– Rendben, de akkor szólj, ha változtatni akarsz ezen – mondtam neki, majd átpillantottam a szemközti lakásra, ahogy elmentünk az ajtó előtt.

A szám sarkában mosoly bujkált. Úristen, milyen aranyos volt az a lány, ahogy a lakás közepén táncolt. Soha életemben nem láttam még ilyen szép, sűrű, hosszú hajat, ami majdnem koromfekete. És az a szempár, valami fantasztikusan nézett rám. Kicsit szürkéskék színe volt, de úgy csillogott, mint két drágakő. Első ránézésre egészen elképesztőnek tűnt.

Habár a lány egy bő tréningnadrágot viselt, meg egy annál is bővebb pólót, a ruha alatt is átsejlettek az idomai. Milyen kár, hogy csak képzelődni fogok a testéről, mert soha nem nyúlhatok hozzá. Arról a lányról csak úgy ömlött az ártatlanság. Alig bírt megszólalni a jelenlétemben, annyira zavarban volt.

De így is oltári cuki volt. Egyenesen imádnivaló. Csakhogy hozzám az ilyen lányok soha nem passzoltak.

Jasmine keze lejjebb csusszant a farmeromon, és megmarkolta a golyóimat. – Szeretem az orált – suttogta a fülembe.

– Akkor jó. Majd kipróbálhatjuk, miután bementünk a szobába – mondtam neki, aztán kezemet a fenekére tettem.

Ennél több bátorításra nem is volt szüksége, mert mielőtt még a lakásajtóhoz értünk volna, elkezdte kigombolni a sliccemet. Green hátrafordult, hogy mondjon valamit, és látta, hogy a lány keze el van foglalva velem. Nevetni kezdett, és a szemeit forgatta, aztán belépett a lakásunkba, ahol már többen összegyűltek a környékről, szomszédok és néhány közeli haver, aki rendszeresen átjött. És persze rengeteg lány is volt. Arra az esetre, ha Jasmine mégsem válna be.