A mélypont egy kiállítás volt, ahol az egyik idősebb modellt megríkattam, mert a róla készített portrém megszólalásig úgy nézett ki, mint Noel Edmonds. (Én: „Esküszöm, nem tudom, hogy történt, akkor sem tudnám lerajzolni Noel Edmondsot, ha akarnám! Nézze!” – és megpróbáltam. De hiába. Nem meglepő módon, ez nem segített.) Legóember nagyon egyedi stílust alakított ki, határozott vonásokkal rajzolt ágyékokat, az arcok és kezek tekintetében viszont már nem volt annyira penge, utóbbiak mindig úgy néztek ki, mint egy kerti lapát. Öt hét után kimaradtunk.
– Tudod – mondom a szomszédnak –, Londonban mind a ketten nagyon sokat dolgoztunk. De tényleg nagyon sokat.
– Értem. Beiratkoztatok már dánnyelv-órára?
Basszus! Tudtam, hogy lenne jobb dolgom is esténként, mint Ian McEwant olvasgatni.
Basszu
