Kicsi hűség

Chapter 7

A kis­lány me­redt sze­mek­kel, ki­tá­gult or­ral, mint­ha sza­gol­na, moz­du­lat­la­nul állt a fénnyel szem­ben az úton. Né­zett. A va­kí­tó Nap, a for­ró­ság, a por, a gyom és hő­ség egy­szer­re időt­len. Nem időt­len­né vált, lett, vagy volt, ha­nem egy­szerűen csak időt­len. Ép­pen. Mint­ha már nem len­ne idő, az íté­let kezdőd­ne.

És ak­kor, egy pil­la­nat­ban, vi­lá­gos­sá vált, hogy messziről va­la­mi mély mo­no­ton zú­gás kö­ze­le­dik ma­gya­ráz­va az is­me­ret­len fe­szült­ség okát.

– Luci, az anyád ke­ser­vét, jössz le on­nan – csat­tant fel egy fe­szült, foj­tott hang, és egy ko­pott nad­rá­gú, ősz ha­lán­té­kú ma­gas fér­fi csuk­lón ra­gad­ta a le­ányt, és mint egy rongy­ba­bát rán­tot­ta le az árok­ba, ahol vagy húsz em­ber fe­küdt, la­pult, bújt egy­más mel­lett össze­si­mu