Válaszút, ember! Válaszút! Riadt ritkás reggeleken hangos rikoltásra Iván. Ösztönösen felhorgadt ágyában és a matrac szélén összegörnyedve, kezeit gyomrán összekulcsolva ringatta magát előre-hátra fapapucsa bőrpántjára meredve, émelygését visszafojtva, mintha macskajaj kínozná. Zavart félúton tanyázott az alvás és az ébrenlét között. Már először is élesen belevésődött agyába a hang, akkor felzaklatta, hogy nem emlékszik, mit is álmodhatott, minek a vége ez a felszólítás. Arra, még nem is mert gondolni, hogy ez valaminek a kezdete lenne, és nem az éjszakához, hanem a nappalhoz tartozik. Általában nullával végződő évei körül bukkant fel újra és újra, és végül hatvanadik születésnapj