Schleeberg komor arccal hallgatta végig a titkosrendőrök beszámolóját.
– Tehetetlenek vagytok – mondta dühösen. – Tehetetlen vénasszonyok. Gondoskodni fogok arról, hogy az egész társaságot nyugdíjazzák. Hát nincs szemetek? A napnál is világosabb, hogy a levelet Kempelen vitte magával. Lisznitczky pedig a ládában volt.
– De mit tehettünk volna?… A kancellária pecsétes irata… – dadogta a megrémült komisszárius.
– Az ördögbe is! – fakadt ki a gróf. – Mindig az utóbbi rendelkezés a mérvadó. Ezt csak nem kell magyarázni?
– Ha tudtuk volna, kegyelmes uram…
– Elég! – vágott közbe a gróf. – Takarodjatok!
A titkosrendőrök kivonultak a szobából. A komisszárius maradt utolsónak, hogy meghajlással vegyen búcsút főnökétől.
– Megálljon! – szólt rá Schleeberg.
– Parancsol, excellenciád? – kérdezt
