Martin Silenus egész délután az elbeszélő költeményén dolgozott, és csak az alkonyuló fényben tartott szünetet.
A régi dolgozószobájára feldúlva talált rá, antik íróasztalát elvitték. Bús Vili király palotáján hagyta rajta a leginkább a nyomát az idő: az összes ablak kitörött, miniatűr dűnék kavarogtak az egykor vagyonokat érő, színüket vesztett szőnyegeken, és patkányok meg apró macskacápák éltek a leomlott kövek között. A lakótornyokba galambok költöztek, és a vadászsólymok hazatértek a vadonba. A költő végül visszament az ebédlőcsarnok nagy kupolája alá, leült egy alacsony asztalhoz, és írt.
Homok és kőtörmelék borította a kerámiapadlót, és a skarlátvörös sivatagi kúszónövények teljesen behálózták a fenti törött ablaktáblákat, ám Silenus nem törődött az ilyen apróságokkal, csak az Éne
