A hírnév ára

Jackson-2

– Egyébként Lilynek hívnak.

Szemem elvonom a kezéről, és a szemébe nézek.

– Tessék?

– A nevem. Lily Parker – ismétli olyan hangsúllyal, mintha szellemi fogyatékos lennék. – Eddig még be sem mutatkoztunk, szóval azt gondoltam… – megvonja a vállát, ismét kortyol.

Kimondom magamban párszor, ízlelgetem a nevét, mintha valami márkás whiskey volna. Lily. Lily. Tökéletesen illik hozzá. Hátradőlök, és még el is vigyorodom, bár nem vagyok biztos benne miért. Valahogy az egész csaj, az arca, a szedett-vedett copfja, a szája íve, a ruhái, a hangja és a neve, úgy stimmel, ahogy van. Lassan végignézek rajta, és megállapítom, hogy semmit a világon nem változtatnék meg a külsején. Míg én élvezem, hogy csak bámulom, ő összeráncolja a homlokát, és várakozón néz vissza rám. Kissé le vagyok lassulva, mert csak most esik le, biztos azt várja, hogy én is bemutatkozzam. Tudom, hogy ez az egyik legalapvetőbb információcsere emberek között, de a jó életbe, vissza sem tudok emlékezni, mikor mutatkoztam be valakinek utoljára. Egyszerűen nem volt szükség rá, hisz mindenki ismer, akivel személyesen találkozom. Idegesen végigszántok a hajamon, nehezemre esik kinyögni bármit is, azt hiszem, túlságosan tetszik a szitu úgy, ahogy most van. Attól tartok, ha kimondom a nevem hangosan, minden megváltozik, méghozzá nem jó irányba. Még mindig nem vagyok biztos benn, hogy ez a Lily csak hülyít vagy halál komolyan nem ismer. Végül megköszörülöm a torkomat, és kinyögöm:

– Jackson.

Úgy érzem, ennyi elég, a vezetéknevemet nem teszem hozzá. Ha ismer, akkor úgyis tudja, ha meg nem… akkor maradjon is így. Mivel még mindig várakozón néz, hozzáteszem:

– A barátaim csak Jax-nek hívnak.

– A barátaid? – mosolyodik el halványan és felvonja a szemöldökét.

Meg a groupie-k, a banda, a sajtó, a menedzserem és a fél világ, de ezt nem teszem hozzá, inkább némán bólintok.

Furán félrebiccenti a fejét, felső teste ide-oda inog, míg vigyorogva mustrál. Ez már halál biztosan a pia hatása, bármibe lefogadom, hogy kezd spicces lenni a bortól. Az az érzésem, mintha a nevemen gondolkodna, mert még a homlokát is ráncolja, ahogy félhangosan kimondja: Jackson. Kezdek beparázni, hogy valami rémlik neki, és mindjárt rájön, hogy honnan vagyok ismerős. Kezem végighúzom izzadó homlokomon, nem akarom, hogy tudja ki vagyok, attól csak minden elbaszódna. Újból iszik a borból, aztán felemeli a kezét és felém bök. A mozdulata ingatag és mostanra a hangjából is eltűnt a szigor és a visszafogottság. A csaj máris becsípett, szóval hétszentség, hogy nem gyakorlott piás.

– Te egy tipikus Jackson vagy. Igen – bólogat, és megint felemeli a már üres poharat.

A szája széle lefelé görbül a csalódottságtól, olyan, mint

egy gyerek. Aztán a konyhapult felé pillant, és hirtelen úgy felderül az arca, mint amikor a kölykök meglátják a vattacukros standot. Feláll, de persze az első lépésnél megszédül. Életemben nem láttam még, hogy valaki ennyire gyorsan betintázzon. Automatikusan mozdulok felé, hogy elkapjam, ha esetleg hanyatt esne, de aztán észhez térek, és egyből vissza is húzom a kezem. Szerencsére visszanyeri az egyensúlyát, aztán a pultnál nyakon ragadja az üveget, és kuncogva visszanéz rám. Visszabilleg a szófához, és egyből feltűnik, hogy most közelebb ül le hozzám. Nyilván az alkohol lazítja a gátlásait, de fogalmam sincs, hogy örüljek-e ennek, vagy inkább húzzak fel a szobámba. Tudom, hogy ez lenne az egyetlen bölcs lépés, de a helyzet az, hogy a bölcsesség és én már jó ideje nem vagyunk spanok. Legalább az egyikünknek józannak kell maradni ma éjszaka, és kurvára úgy tűnik, hogy az én leszek. Nem bajlódik tovább a pohárral, most már egyenesen az üvegből issza a bort. Szólnom kéne neki, hogy hagyja abba? De mi közöm hozzá? Nem vagyok a pasija, azt csinál, amit akar. Arról győzködöm magam, hogy csak azért maradok, mert bunkóság lenne magára hagyni épp most. Azt mondta, az a terve, hogy kiüti magát ma estére, és ha így halad, éjfél előtt teljesítve lesz a misszió. Valakinek vigyázni kell, hogy ne csináljon túl nagy hülyeséget, és mivel közel-távol én vagyok itt az egyetlen...

– Ez az egész, Jackson dolog… – kuncogja – annyira stimmel veled.

– Ez meg mit akar jelenteni?

– Mi?

– Hát ez a hülyeség a tipikus Jacksonnal.

– Csak azt, hogy illik hozzád – mutogat felém koordinálatlan mozdulatokkal, és a szája szélét rágcsálva, félrebiccentett fejjel mustrál, mintha valami festmény lennék. Hülye borzongás fut végig a gerincemen. – A sötét haj, a tetkók meg ez az egész… tudod, ez a bőrdzsekis izé meg a bakancs. – Meghúzza az üveget és a fejét kissé előre tolva, vihogva folytatja: – Te biztos egy nagyon, nagyon rosszfiú vagy.

Beletúrok a hajamba, és már végképp nem értek semmit. Tiszta zűrzavar ez a nő. Mit ködösít itt nekem, akkor most ismer vagy nem? Elegem van már ebből a szarból, eléggé indulatosan rámordulok:

– Idefigyelj, Lily – hangsúlyozom szándékosan a nevét –, ne szórakozz velem, oké! Kurvára nem csípem ezt a mellébeszélést. Most akkor komolyan nem ismersz vagy csak szédítesz ezzel a dumával?

Az arca elkomolyodik, már nem vigyorog, hanem hatalmasra tágult szemekkel mered rám.

– Öhm, kéne? – nyögi ki végül.

– Én, nem… – tenyeremet végighúzom az arcomon. Úristen, mi a frász folyik itt? – Fogalmam sincs. Csak kérdezem.

– Találkoztunk már valahol? – kérdi tök ártatlanul.

– Nem – dadogom –, vagyis nem tudok róla.

Kortyol a borból, aztán amikor visszateszi az üveget az asztalra, úgy néz ki, mint aki hirtelen megvilágosodik. A szívem elszorul. Ő a szájára tapasztja a kezét, és szaporán kezdi venni a levegőt.

– Ó, basszus, ó basszus, a francba, sajnálom. Komolyan nem akartam az egódba taposni, de én annyira szar vagyok az ilyesmiben. Biztos színész vagy, ugye – mered rám kényszeredett mosollyal –, én meg nem ismertelek fel.

– Mi? – nyögöm leesett állal és már komolyan nem tudom, hogy sírjak vagy röhögjek.

Lily a copfját kezdi tekergetni az ujja között zavartan, és a mozdulat annyira hamisítatlanul őszinte, hogy valami megmozdul bennem mélyen, belül. Nem tudom mi az, de tény, hogy bármennyire nem kéne, a testem kívánni kezdi őt. Érzem a bizsergést az ágyékomban, a kicseszett éledező vágyat, és ez rohadtul gáz.

– Az van, hogy, szóval… egy örökkévalóság óta nem voltam moziban. A szociális életem egy nulla. Zéró, érted? – kezdi magyarázni. – Szóval állatira restellem, ha filmsztár vagy, én meg nem ismertelek fel, de ne vedd magadra, oké – nyúl felém, mintha vigasztalni akarna.

Hát, beszarok! Kortyol párat az üvegből, ami félig már üres, és egyre inkább összeakadó nyelvvel folytatja: – Az utóbbi években totál begubóztam. Legtöbbször csak olvasok otthon tudod, olvasok, vagy írogatok magamban egyedül – fecsegi, úgy, mintha a barátnőjével osztaná meg a gondjait. – Nem foglalkoztam semmivel, úgy értem – emeli a magasba a mutatóujját – semmivel, aminek nem volt köze Jimhez. Jim így, Jim, úgy. Jimnek stresszes a munkahelye. Jimnek nyugalom kell – forgatja a szemét. – Jim szexelni akar, Jim nem akar szexelni…

Esküszöm, nem szívesen szakítom félbe a monológját, de mégis közbeszólok:

– Ez a Jim… a barátod?

– Ex – bök felém vehemensen, a szeme szikrázik közben –, ex barát.

Megragadja a borosüveget, én meg védekezőn gyorsan magam elé emelem a kezem, nehogy már hozzám vágja vagy valami. De csak tölt magának és nagy, mohó kortyokkal iszik. Öröm lesz nézni holnap reggel a migrénes képét. Nem ismerem ezt a Jim nevű palit, de annyi biztos, hogy egy fatökű barom lehet. Fingom sincs mit tehetett, amitől ilyen szinten kiakadt a barátnője.

Lily a kitörése után láthatóan lecsillapodik, aztán megvonja a vállát és mélyet sóhajt.

– Á, tök mindegy, nem is érdemes beszélni róla. A lényeg, hogy bocs, ha ismernem kéne az arcodat valahonnan. Tök ciki, de nem dereng semmi. Tényleg… de nem miattad van – vigyorodik el és hátradől a szófán. Kényszerítem magam, hogy ne a mellét lessem, amin jobban megfeszül a póló. Egy igazi rohadt kihívás. – Mert te, Jackson, te – bök felém és le sem tagadhatná, hogy be vagy csípve –, egy bitangul jóképű férfi vagy. Átkozottul… jóképű…

Elröhögöm magam. Beszarás a csaj.

– Tényleg az vagy – mereszt rám nagy szemeket –, de nem azért mondom, mert tetszel nekem vagy ilyesmi. Ó, nem – rázza az ujját előttem, a másik kezével meg a borospohárba kapaszkodik. – Én végeztem a férfiakkal – nyel egy kortyot, aztán köhögni kezd. – Egyszer és khm… mindenkorra… végeztem veletek.

– Lily. Talán jobb lenne, ha…

– Nincs szük…szükségem… férfira és kész. Remekül elboldogulok egyedül – jelenti ki, és félig az asztal széle mellé teszi le a borospoharat. Felé kapok, de nem sikerül elkapnom, és a pohár a földön landol. Szerencsére üres, és még csak el sem tört a szőnyegen. Lehajolok, és felveszem. – Uppsz – nevet fel elpirulva. – Talán nem kéne többet innom – kuncogja, és bár ezzel száz százalékig egyetértek, nem szólok egy szót sem. – De tudod… Jackson – kacsint rám, és nem tudom eldönteni, hogy vajon megpróbál csábító lenni, vagy csupán nem ura már az arcizmainak –, ma ünnepelek.

– Ünnepelsz? – kérdem szemöldök felvonva.

– Pontosan – bök felém. – Ünneplem a szabadságomat, a függetlenségemet.

Felemeli az üveget és iszik egy újabb kortyot, közben az arcomat fürkészi. Azután megtörli a száját a kézfejével, és ahogy nézem, hirtelen beugrik jó pár dolog, amit csinálni tudnék azokkal a szexin duzzadt ajkakkal. Jó lenne beleharapni, belemélyeszteni a fogam a húsába, belekóstolni, érezni az ízét.

– Megmondod a vezetéknevedet is?

A kérdése váratlanul ér, és gyorsan megrázom a fejem.

– Inkább nem.

– Miért nem?

– Jobb így.

– Ha megmondanád, talán derengene valami…

Türelmetlenül közbe vágok. Nem értem minek erőlteti.

– Nem akarom.

– Oké – emeli fel a kezét –, Mr. Titokzatos. De… azt azért elárulhatod, hogy melyik filmben játszottál.

Elröhögöm magam.

– Nem vagyok színész.

Csodálkozva mered rám.

– Neem? Akkor… – mutatóujjával játékosan dobol az alsó ajkán, közben lassan végigmustrálja az egész testemet. A tekintete éget, direkt impulzusokat küldve a farkam felé. – Sportoló – mondja határozatlanul, mire elvigyorodom.

Ennek a leghalványabb dunsztja sincs arról, hogy ki a fasz vagyok.

– Hideg.

– Ó… akkor talán… zenész?

Közben édesen félre húzza a száját, amitől őrült késztetést érzek, hogy elkapjam és lenyomjam magam alá a kanapéra.

– Bingó.

Azonnal felderül az arca és szélesen elmosolyodik.

– Komolyan? Basszus, akkor már világos, hogy miért nem ismerlek. Nem vagyok otthon a mai zenékben, inkább a 80-as, 90-es évekre bukom.

– Na ne mondd!

– Hát, ez van – tárja szét a karját. – Mondtam, hogy tökre le vagyok maradva. A maiak közül csak a… aa.. hogy is hívják tetszik.

– Hogyishívják? – emelem fel a szemöldököm röhögve.

– Ne nevess ki, ez bunkóság!

– Bocs – próbálom elfojtani a mosolyt, de állati nehéz.

– Szóval aaa, igen, a Jonas Brothers. Őket szerettem.

– Azokat a nyálas képűeket? Most szívatsz, ugye?

– Dehogy is! – Álmodozón felsóhajt. – Joe-ba szerelmes is voltam régebben.

Oké, nekik tényleg megvan a sajátos stílusuk, még ha nem is igazán egyezik az én ízlésemmel. Nem rosszak, bár ezt semmi pénzért nem vallanám be itt és most előtte. Hirtelen felcsillanó szemmel néz rám, és vigyorogva kérdi:

– Te ismered Joe-t? Találkoztál vele? – Nem hiszek a fülemnek, ez most komoly, bassza meg? Itt csorgatja a nyálát egy másik fasziért a szemem előtt. Minek néz ez engem? Házasságközvetítőnek? – Ne izélj már! – mocorog a szófán, a szeme izgatottan csillog. – Beszéltél már vele?

Joe-val egyszer egymás mellett ültünk az MTV zenei díjátadóján, aztán alaposan beszoptunk együtt az afterpartin. Ha ezt ismeretségnek lehet nevezni, akkor igen, kurva jól ismerjük egymást. Valahogy nem akaródzik elárulnom neki a dolgot, ezért csak kényszeredetten mormolom az orrom alatt:

– Találkoztunk már. Nem nagy szám. – Utálom, hogy

a hangom úgy cseng, mint egy féltékeny lúzeré. Lily meg néhány másodpercig csak szuggerál, aztán, mint aki átlát rajtam és a dilemmámon, hátravetett fejjel felnevet.

– Ó, istenem, ezt nem hiszem el! – vihogja, miközben tósztot int az üveggel, és iszik. A bor kétharmadát már magába döntötte, fix, hogy az alkohol beszél belőle. – Te féltékeny vagy Joe Jonasra.

Kiver a verejték, hát ilyet még nem basztam. A kezem ökölbe szorul, holt biztos, hogy meg fogom fojtani a nőt.

– Mi a faszról beszélsz? – mordulok rá.

– Irigy vagy rá, valld csak be! Biztos azért, mert sikeresebb, mint te, vagy mert jobb zenét játszanak.

Nem hiszem el, hogy direkt provokál, közben meg, dunsztom sincs miért, mégis bejön a hozzáállása. Izgat, hogy nem tetszem neki és nem próbál bevágódni.

– Na, jól van, szivi, állítsd le magad! Fogalmad sincs, miről beszélsz. Először is – emelem a mutatóujjam –, én sokkal sikeresebb vagyok – középső ujj –, ezerszer jobb zenét csinálok – gyűrűsujj –, ráadásul jóval több lóvét keresek, mint azok a kis puhapöcsök, oké?

– Hú, az anyját! – vonja fel a szemöldökét, közben szélesen vigyorog.

Nem tudom, miért zúdítottam rá ezeket az infókat – amik mellesleg igazak –, de úgy kalkulálom, hogy ha ebben a tempóban üti ki magát, akkor holnapra úgysem emlékszik majd semmire a beszélgetésünkből.

– Jól van már, Jax – kacsint rám kacéran –, ne húzd fel magad! Szóval szóló énekes vagy? – Megrázom a fejem. – Akkor egy együttesben játszol. Az szuper lehet – tapsol lelkesen. – Mi a neve?