2013JÚLIUS 31.
Tizenhárom év múlva ugyanazon a kanapén találtam magam a Pennington ház nappalijában. Ugyanannak a plédnek a rojtjait nézegettem, és éppúgy remegtem belül, azonban a világ mégis teljesen más irányt vett. A legfontosabb változás az volt, hogy Daviddel voltam, aki teljesen máshogy viselkedett az anyjukkal, mint a bátyja.
A kórház és a hazafelé vezető út valóságos rémálom volt. Margaret Pennington nem vágott jó képet hozzánk. Azzal üdvözölte a fiát, hogy jól a fejéhez vágta, miért nem volt képes előbb a kórházba érni, a vita pedig tovább folytatódott a házig. David a nappaliba parancsolt, ahol azonnal leültem a biztonságosnak tetsző kanapéra.
Ökölbe szorítva tördeltem a kezemet, a szívem hevesen dobogott. Képtelen voltam egy helyben ülni, így felpattantam, és az emelet felé
