Beszélj hozzám

2013

2013JÚLIUS 20.

Hajnali három környékén sötét hűvösség járta át a hálószobát. A szemem hozzászokott a félhomályhoz. Egy szál trikót viseltem, a lábamat vékony szatén ágynemű simogatta. David alattam feküdt, én rajta ültem, úgy szeretkeztünk. Nem tudtam kivenni az arckifejezését, csak néha hallottam visszafogott nyögéseit.

Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, megcsapott az arcszeszének visszafogott illata. A fülébe csókoltam, amitől libabőrös lett a karja. Éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Valami baj van? – kérdeztem.

– Bocs – válaszolta pár másodperc múlva. – Most nem annyira megy.

Melléfeküdtem, mire azonnal magához húzott. A gyomromba visszaszökött a furcsa gombóc.

– Elmondod, mi a baj?

Hangosan felsóhajtott a sötétben. Aznap este nem folytatta az ivást, de sejtettem, hogy nehezen fogja vissza magát.

– Néha elmennék egy lakatlan szigetre, hogy hagyjon békén mindenki a picsába.

Kiszáradt a torkom. Meg voltam róla győződve, hogy miattam van az egész, hogy ő is megkapta a ribancos üzeneteket, és elbizonytalanodott a kapcsolatunkat illetően.

David vett egy mély levegőt, majd folytatta:

– Ma egy tini leírta olvasói levélben, hogy az apja részegen megerőszakolta, ezért elszökött otthonról, de folyamatosan retteg, alig mer kimenni az utcára. Megkérdezte tőlem, hogy mit csináljon – halkan felnevetett. – Írt nekem egy tizennyolc éves srác is, hogy az apja eltörte a karját, amikor kilenc volt, most meg rászokott a heroinra, de nincs pénze új adagot venni. Nem ennyit kaptam. Harmincnál is több üzenet jött elkeseredett tiniktől.

David hangja megbicsaklott, a tenyere csúszós volt az izzadságtól. A szám zsibbadni kezdett. Ostoroztam magam, hogy a saját problémámmal foglalkoztam.

– Én ezeknek a gyerekeknek nem tudom megoldani a gondjait. A sajátommal sem boldogulok. Annyira az jött le a könyvemből, hogy nekem faszára bejött az élet?

– Nem, de te túlélted. Hányszor érezted úgy akkor, hogy nem fogod?

– Nem annyiszor, mint Chris. Én nem akartam túlélni, kurvára bele akartam dögleni. Chris nem.

Bevillant az az éjjel, amikor Chris csuklójára szorítottam a zsebkendőket, és rohantam vele a sürgősségire. Össze kellett varrni a sebet, túl mély volt a vágás. Összerándult a gyomrom.

– Tudod, mit mondott Redmond? Hogy az ilyen levelekre egyszerűen adjam meg pár segélyszervezet számát – gúnyosan felnevetett. – Én is azok közé a gyerekek közé tartozom, tudom, hogyan reagálnának rá!

– Írj nekik olyat, amit nem szégyellsz! Legyél őszinte, mondd el, hogy nagyon jól tudod mennyire nehéz, hogy megérted, de nem tudsz segíteni! A végén, ha akarod, írd oda a számokat, de csak ha úgy érzed! Szerinted mennyit jelent egy elkeseredett gyereknek, ha valaki végre ír nekik pár szót?

– És ha én nem akarom ezt a felelősséget? Tudom, kibaszott önzőség.

Felültem az ágyban, vizet kellett innom, annyira kiszáradt a torkom.

– Együtt tudsz élni azzal, hogy nem válaszolsz nekik? Azzal, hogy kiadtad a könyvet, ezt is vállaltad.

David elvette a kezemből a poharat, és ő is kortyolt belőle. Óvatosan elsimította a hajamat a vállamról.

– Nem gondoltam, hogy ekkora a felelősség.

Beült a csend a szobába, csak az óra ütemes ketyegését lehetett hallani. David sóhajtva végigdőlt az ágyon. Meleg volt az emeleten, David nem szerette a légkondicionáló keltette természetellenes hideget. Végignéztem a félhomályban is kivehető szabályos vonásain, amelyek részleteiben eltértek a bátyjáétól, az összhatás mégis hasonlót adott ki.

– Nem lenne gond, ha aludnék? – kérdezte.

– Dehogy – ráztam meg a fejem, majd a karjába helyezkedtem.

Behunytam a szemem, és beszívtam David illatát, amely dohány és aftershave keveréke volt. A gyomrom szorítása nem akart enyhülni. Törékenynek éreztem a kapcsolatunkat, mint egy üres üveggömböt.

Mély álomból ébresztett a telefonom csöngése. Nehéz volt a fejem a kialvatlanságtól, hunyorogtam a kijelző fényétől is. David hangosan felnyögött mellettem, a fejére húzta a párnát. A hálóba alig hatolt be a reggeli világosság. Az óra csupán fél nyolcat mutatott, ami most nekünk az éjszaka kellős közepe volt.

– Szia, anya! – mondtam álmos hangon.

– Szia, kicsim! Hogy vagy? – kérdezte csilingelő hangon.

– Felébresztettél. De különben jól.

– New Yorkban vagy?

Felsóhajtottam. Hiába voltam harmincöt éves, a szüleim folyton beleszóltak az életembe, így igyekeztem a lehető legtávolabb tartani őket.

– Newburghben vagyok.

– Még jobb! – mondta legnagyobb meglepetésemre. – Át kellene jönnötök Glens Fallsba. Szeretnénk, ha Davidet is hoznád.

– Davidet? – felkeltem az ágyból, szabad kezemmel megdörzsöltem az arcomat, majd halkabbra váltottam. – Apa múltkor kijelentette, hogy látni sem bírja.

– Akkor kicsit elragadtatta magát.

Hangosan felsóhajtottam, majd egy ujjal kihajtottam a reluxát. Az utca üresen kongott, teljes volt a csend a fényes nyári reggelen.

– Szeretnénk helyrehozni a dolgokat.

– Rendben, megoldom valahogy. Most megyek.

Letettem a telefont, majd a hajamat a vállamra sodortam, ujjammal pödörni kezdtem egy tincset idegességemben.

– Ki volt az? – kérdezte David.

Megfordultam a tengelyem körül, majd letettem a telefont az éjjeliszekrényre. Útközben leráztam a lábamról David egyik földön heverő pólóját. A rend abszolút nem volt az erőssége.

– Anya. Azt mondta, hogy át kéne ma mennünk Fallsba, mert ki akarnak engesztelni.

David a plafonra fordította a tekintetét, és hangosan felsóhajtott.

– Ennél jobb programot nem tudtál volna kitalálni reggel hétkor? – kérdezte, de a hangja inkább játékos volt, mint sértődött.

– Akár fogorvoshoz is mehetnénk – feleltem, majd magamra vettem egy rövidnadrágot.

– Az sokkal jobb lenne – nevetett fel.

Csendes, nyugodt utunk volt Glens Falls felé. Szikrázóan sütött a nap, de nem ígért kellemetlen kánikulát. A kezemet kilógattam az ablakon, hogy érezzem a selymesen süvítő levegőt az ujjaim között. David bekapcsolta a rádiót, ahol az aktuális menő slágereket játszották. Ritmusuk kellemes hangulatot hozott az autóba.

David viszonozta a mosolyomat, úgy tűnt, hogy sokkal jobban érzi magát, mint az előző este. Attól féltem, hogy az utazás kellemetlenül fogja érinteni, de sikerült ellazulnia, ahogy távolabb került az üzenetektől és a munkától.

Hatalmasat dobbant a szívem, mikor leálltunk a ház elé. Több autó is parkolt az utcán, ami nagyobb vendégséget sejtetett. Ránéztem a fehérre mázolt vidéki házra, amit annyira szerettem. A mogyorófa hatalmas árnyékot vetett az előkertre. Továbbra is az otthonomnak tekintettem, annak ellenére, hogy keveset éltem itt. Tizenhat éves koromban költöztem vissza New Yorkba a nagyszüleimhez, hogy ott erősebb iskolába járhassak, így csak a nyarakat töltöttem a szüleimnél.

David behúzta a kéziféket, majd elővett egy cigit, hogy rágyújtson. Apró fintort vágtam, de csak azért, mert tudtam, hogy az apám gyűlöli a dohány szagát. Mark Forester egész életében kemény és nyers ember volt. Nem hiába imádta a munkáját a rendőrségen. Ahogy közeledett a nyugdíjhoz, inkább a környezetét büntette, mint a rendbontókat. Davidet pedig köztudottan ki nem állhatta. A Chrisszel töltött éveim alatt is renitens öcsinek nevezte. Davidre a szégyen bélyegét egy részeges randalírozás nyomta rá. Tizenhat éves volt, amikor a barátaival hangosan buliztak az utcán, egyáltalán nem beszámítható állapotban. Apám állította elő, ami nem kedvezett a kapcsolatuk alakulásának.

– Mire készülnek a szüleid? – kérdezte David, majd kifújta a füstöt az ablakon.

– Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Gondolom, csináltak vacsorát. Lehet, hogy barbecue lesz. Nem leszünk sokáig, rendben? Mehetünk? – kérdeztem, mire David bólintott, majd elnyomta a cigijét.

Felé nyújtottam egy rágót, amit a táskámból halásztam elő. David fejcsóválás mellett vette el tőlem, és halkan felnevetett.

Nem tartott sokáig a jókedve.

– Azt a rohadt… – mondtam hirtelen, amikor megérkeztünk a hátsó kertbe.

A csendes délutánnak hivatalosan is vége lett. A szüleimen kívül egy unokatestvérem volt jelen a férjével és gyerekével, mellettük a család barátai a lányukkal és az ikerunokáikkal, akik egyévesek lehettek. A kerti grillen sült a hamburgerhús, fűszeres illata betöltötte a nyári levegőt. Anya rengeteg húst, salátát és italt sorakoztatott fel a kinti asztalra. A kínálat egy esküvő utáni fogadást is elbírt volna.

David óvatosan megszorította a kezemet. Érintése sikamlós volt az izzadságtól, ami nem csak a meleg számlájára volt írható. Én próbáltam bizakodó maradni.

– Ó, hát meg is érkeztetek! – mondta anya, majd puszit nyomott az arcomra és Davidére is.

Daviddel váltottunk egy sokatmondó pillantást. Tudtam, hogy ő nem szokott hozzá az ilyen családi összejövetelekhez. A bátyja is csak nálunk ismerkedett meg a rokonok áradatával. Chris eleve visszahúzódó volt, azonban idegen környezetben David sem szeretett megszólalni.

– Üljetek le, drágáim, nemsokára kész lesz az első adag! Kértek valamit inni?

David rám nézett megerősítésért esdekelve, és abban a pillanatban tökéletesen olyan lett, mint a bátyja.

– Kérünk – mondtam erőltetett mosollyal. – Van valami tömény?

Egy órával később egy félig elfogyasztott – jól megtömött – hamburger hevert a tányéromon. Hatalmas gombóc feszült a torkomban, így inkább a sört öntöttem magamba, minthogy bármit egyek.

Előttem Natalie etette az egyik ikerlányát. A babák tökéletes szőke, göndör hajú szépségek voltak. Gurgulázva nevettek fel, ahogy apjuk a motor zúgását utánozva játszott a kanállal. Szomorúan elmosolyodtam az édes gyerekhangtól.

– Amy, hány éves is vagy? – kérdezte Natalie.

– Harmincöt – válaszoltam egyszerűen, majd kiragadtam egy uborkát a burgerből, és a tányér szélére helyeztem.

– Mióta vagytok együtt Daviddel? – kérdezte Steve, megszakítva a műsorát.

Kellett fél perc, mire megtaláltam a választ. Éreztem, hogy a beszélgetés lassan rossz irányt vesz.

– Öt hónapja – mondtam végül.

– Ő is annyi idős, mint te?

Árgus szemekkel néztek engem a gyermekeik mögül. A párbeszéd lassan átalakult kihallgatássá. Túlzottan ismertem a helyzetet. Harmincöt vagy, nincs gyereked, mikor esel már teherbe? A szüleim barátai mintha arra szakosodtak volna, hogy kellemetlen helyzetbe hozzanak. Ráadásul véletlenül majdnem rávágtam, hogy David annyi idős, mint én. Nem értettem, hogy miért nem őt kérdezik, mivel láthatóan mellettem ült. Lehetséges, hogy nem akarták félbeszakítani a beszélgetését Daniellel, az unokatestvérem tizennégy éves fiával. Örültem neki, hogy legalább David talált egy érett beszélgetőpartnert.

– David harminchárom.

Steve szélesen elvigyorodott, miközben letörölte a kislánya arcáról a maszatot, amelyet a ketchup hagyott.

– Egyre fiatalabbakkal kezdesz?

Kényszeredetten visszamosolyogtam. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy nincs fiatalabb Pennington, így valószínűleg megállapodom Davidnél.

– Chrisszel meddig voltatok együtt? – kérdezte újra Natalie, mire görcsbe rándult a gyomrom. A legrosszabb az volt, hogy David felkapta a fejét a testvére nevére.

– Tíz évig – feleltem szárazon; az évek száma nehéz súllyal nyomta a vállamat.

Sokan gondolták úgy, hogy tíz elpazarolt évet töltöttem el Chris Pennington mellett, aki el sem vett feleségül, ráadásul még gyereket sem csinált nekem. Néha utáltam magam érte, hogy nem sikerült egyszerűbben alakítanom az életemet. Nehéz volt majdnem harmincöt évesen, gyerek nélkül a volt férjjelöltem öccsével kapcsolatban lenni.

– Az sok idő! – mondta Steve, én pedig magamban könyörögtem, hogy ne folytassuk tovább a beszélgetést. – Nagyon tragikus, ami vele történt.

Hirtelen felpattantam az asztaltól, amivel majdnem lesodortam a papírtányéromat.

– David, nincs kedved egy kicsit ütögetni Daniellel? – kérdeztem. – David nagyon ügyes, biztos tudna neked tanítani valamit.

Daniel azonnal felkelt, David követte. Egyetlen hálás pillantást vetett felém, hiszen hallotta a beszélgetést, amitől én csak rosszabbul éreztem magam. Röviden megszorította a kezemet, majd követte Danielt. Én visszaültem az asztalhoz, de inkább Davidet figyeltem, ahogy Daniel fejére nyomta Yankees sapkáját.

– Hú, ez nagyon menő! – mondta Daniel, majd felvette az ütőt a földről, amit baseballmániás tinédzserként magával hozott. – Eredeti, ugye?

David a kezében fogta a labdát, majd a srácra mosolygott.

– Az. A tesómtól kaptam.

Újra fojtogatott a sírás, feltépte a sebeket az előző hét. Chris mintha újra köztünk járt volna, lénye minden egyes tárgyban és mozdulatban érzékelhető volt.

Natalie és Steve visszavonulót fújtak szomorú arckifejezésem láttán. Hálás voltam a csendért, még hálásabb lettem volna egy cigiért, amire persze a szüleim előtt nem gyújthattam rá.

Amy Forester túl tökéletes volt ehhez.

Apám adta meg a kegyelemdöfést a fülledt nyári délután közepén. Narancsléért indultam a házba, amikor a teraszon összetalálkoztam vele. Aznap fehér inget és bézs vászonnadrágot viselt, ami sokkal formálisabbá tette a többi vendégnél. Ősz, színtelen haja erős kontrasztban állt zöld szemével. Összehúzta a szemöldökét, amiből nem sejtettem semmi jót.

– Amy, drága, beszélhetünk pár percet? – kérdezte.

Bólintottam, majd letettem a narancslevet az ablakpárkányra – mélyen belevágott a tenyerembe a fogója.

– Meddig akarsz ezzel a semmirekellővel együtt mutatkozni? – kezdett bele nyersen, ahogy szokta. – Nem ilyen hírnévre lenne szükséged.

– Apa… – mondtam halkan, szinte elcsukló hangon.

– Ez a fiú négy sört ivott meg, mióta ideértetek.

A pulzusom az egekbe emelkedett, apa nélkül is volt éppen elég problémánk.

– Nem mondhatod komolyan, hogy számoltad!

– Az anyja alkoholista, és hidd el, ő nem esett messze a fájától! Azon kívül, hogy Christopher testvére, semmi mást sem tud felmutatni. Csak egy megbízhatatlan drogfüggő. Mellette sohasem leszel biztonságban.

Megpillantottam Davidet a konyhában. Sejtettem, hogy eleget hallott a beszélgetésből, épp ezért azonnal mozgásba lendültem.

– Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? – vágtam oda apámnak. – Döntöttem, fogadd el!

Nem néztem vissza, beléptem a konyhába, de nem találtam Davidet. Ide-oda kapkodtam a fejem, majd az emelet felé vettem az irányt. Benyitottam a régi szobámba, ahol a földön ült. Idegesen dörzsölte az ujjait, tekintete a szőnyegre révedt.

– Itt mindenki utál engem.

Mélységes szomorúság lett úrrá rajtam a száraz kijelentéstől. Csalódtam a családomban, amiért egyáltalán nem akarták felkarolni Davidet.

– Mindenki Christ szeretné melletted látni. Őt biztos nagyon bírták, de én nem vagyok olyan. Én sohasem voltam családi összejövetelen, nem találkoztam egy lány szüleivel sem.

Megemeltem David állát, és lassan magam felé fordítottam a tekintetét.

– Nem érdekel, érted? – David tartotta a szemkontaktust, de láthatóan nehezére esett. – Daniel egyébként is bír.

– Ja. Elmondta, hogy mennyire jó fej volt a bátyám. Ebben tökéletesen igaza van.

– A születése óta ismerte Christ.

– Valljuk be, hogy ez így nem megy! – sóhajtott fel. – Inkább hazamegyek, te maradj nyugodtan, később érted jövök.

Óvatosan csiklandozni kezdte a torkomat a sírás. Szidtam magamat, amiért elhoztam Davidet a darázsfészek közepébe.

– Nem mész nélkülem sehová! – mondtam. – Egyébként is, sokkal jobb ötletem van annál, hogy hazamenjünk.

David lesütötte a szemét, de halványan elmosolyodott.

– Nem kell ezt csinálnod.

Felkeltem a földről, és felhúztam Davidet is.

– Dehogynem! Mind a kettőnknek pocsék hete volt, nem foglak egyedül hagyni.

Nem fogom azt csinálni, mint a testvéreddel – akartam mondani. A bűntudat egy év után is erősen markolta a gyomromat.