Vadító

Második fejezet-1

Második fejezetVAUGHN

Lenora, 17; Vaughn, 19

Telhetetlen pusztítási vággyal születtem.

És ennek semmi köze nem volt ahhoz, ami velem történt.

Az élettörténetemhez.

A szüleimhez.

A kibaszott univerzumhoz.

Valahogy szarul vagyok bekötve. Nem vénák hálózzák a testemet, hanem fémvezetékek. Egy üres fekete doboz van a szívem helyén. Pupillák helyett pedig lézerfókuszú szemet kaptam, amivel azonnal kiszúrom mások gyenge pontjait.

Már gyerekként is megfájdult az arcom és a szemem, ha mosolyogni próbáltam. Nem éreztem természetesnek, ijesztő volt. Korán fel is hagytam vele.

És abból ítélve, ahogy a gimnázium utolsó évét kezdtem, úgy érzem, a mosolygás veszélye a jövőben sem fenyeget.

„Vegyél tíz mély, frissítő lélegzetet!” Gyakorlatilag hallottam a fejemben, ahogy anyám könyörög a nyugodt, édes hangján.

Nyomorúságos életemben most először hallgattam rá. Az, hogy az öklömmel belevertem a folyosón lévő összes szekrénybe, valószínűleg a létező leghülyébb módszer volt arra, hogy kirúgassam magam a suliból, és eltörjem a bal kezem minden egyes csontját, véget vetve ezzel a karrieremnek.

Nem mintha a tanáraim éles elméjéért – vagy ami még rosszabb, egy szaros érettségi miatt – lettem volna itt. De ellentétben az agyatlan legjobb barátommal, Knight Cole-lal, nekem nem volt egy piros, fényes önpusztító gombom, amit alig vártam, hogy megnyomhassak.

Egy.

Kettő.

Három.

Bassssza meg… mi a szar? Ne!

Lenora Astalis volt ott személyesen. Hús-vér valójában, ugyanabban a városban, ahol én. Az én világomban. Az emlékét az agyam egyik fiókjába hajítottam, amit általában a megvalósíthatatlan pornós fantáziáknak és a lányokkal való bugyuta csevegéseknek tartottam fenn, amikre azelőtt került sor, hogy szépen lejjebb haladtak volna, és leszopják a farkamat.

De emlékeztem rá. Arra aztán kurvára mérget vehetsz, hogy emlékeztem. Az én kis táncoló majmocskám. Annyira odaadó a csaj, hogy ha arra kérted volna – és még csak nem is kellett volna szépen –, hogy mélytorkozzon le egy baseballütőt, megteszi. Állítólag ez egy előnyös tulajdonság a szebbik nemnél, de Jó Kislány még az én ízlésemnek is túlságosan engedékeny és tiszta volt.

Akkoriban sárga, fonott aranyhoz hasonló haja volt, fényes papucscipőben járt, az arcára pedig az volt írva: jaj, léci, ne bánts! A carlisle-os köpenyében úgy nézett ki, mint Hermione Granger még stréberebb barátnője. A csajnak, akit simán megválaszthattak volna a legszánalmasabb diáknak, akit egyszer tutira halálra fognak szekálni, megvolt az az idegesítő tulajdonsága, hogy folyton roppant takarosnak, rendesnek és röhejesen becsületesnek tűnt.

És most? Hát, most… másképp nézett ki.

Nem nyűgözött le a fekete szar, amit a szemére kent, sem a gót ruhák. Ezek csak álcázták azt a tényt, hogy nincs gerince, és összeszarja magát, amint valaki kiejti a B betűs szót.

Jó Kislány az új szekrénye mellett állt, most épp koromfekete hajjal. Egy extra réteg szemceruzafestéket kent fel (erre kábé annyi szüksége volt, mint nekem több okra, hogy utáljam a világot), miközben egy zsebtükröt bámult, ami a szekrénye belsejére volt rögzítve. Egy OBEY márkájú sapka volt rajta, de egy filctollal kijavította rajta a feliratot Disobey-ra.

Micsoda, lázadó, basszus. Valakinek értesítenie kellene a hatóságokat, mielőtt valami igazán őrültséget csinál, például nem bioáfonyát rendel a büfében.

– Szevasz, te búskomor pöcs, mizu? – Knight, a legjobb barátom, szomszédom, unokatestvérem és főállású seggfej hátulról megveregette a vállamat, majd tesóölelésbe szorított. Szememet egy előttem lévő láthatatlan pontra szegeztem, nem törődve vele vagy Astalisszal. Minden tiszteletem Lenora iránt – ami valójában a semmivel egyenlő –, de nem érdemelte ki a figyelmemet. Megjegyeztem későbbre, hogy emlékeztessem majd rá, hova álljon, ha jót akar.

Illetve, az ő esetében: hol térdeljen.

Még mindig emlékeztem arra, hogyan reagált, amikor aznap este belopóztam a szobájába. Ahogy megremegett az ujjam alatt, törékeny volt, akár egy porcelánbaba, gyakorlatilag könyörgött, hogy törjem össze. De ha össze is törtem volna, az nem nyújtotta volna számomra a szokásos mámort. Olyan volt, mintha cukorkát vennék el egy kisbabától. Nem volt semmi kedvesség a döntésem mögött, nem őt akartam kímélni. Száz százalékban gyakorlatias voltam.

Volt egy célom.

És ő nem állhatott az utamba.

Kockázat. Jutalom. Aztán elölről.

Felesleges lett volna bántani őt. Astalis mindvégig tartotta a kis rózsaszín száját – nyilván be volt szarva. Tudtam, hogy nem fecsegett, mert ellenőriztem. Mindenhol volt szemem és fülem. A nevemet sem ejtette ki a száján, és amikor a nővére másodévben idejött, ő Angliában maradt, mert valószínűleg félt tőlem meg attól, hogy mit fogok csinálni vele. Helyes. Nekem ez így megfelelt.

De ez a törékeny bizalom abban a pillanatban megtört, amikor megláttam őt itt.

Az én királyságomban.

Mint egy trójai faló, tele rossz emlékekkel és baromságokkal.

– Őpinasága ma különösen ragyog – jegyezte meg Knight, végigmérve engem, miközben ujjaival végigsimított a samponreklámba illő haján, ami olyan barna volt, akár a vajas pirítós héja. Ő volt a focicsapat sztár irányítója, a bálkirály és a legnépszerűbb srác a suliban.

Hé, kellett neki valami, hogy jobban tudjon aludni éjszakánként és megnyugtassa az örökbe fogadott gyerek komplexusát.

– Meglep, hogy a saját önelégült fingjaid ködén keresztül bármit is észreveszel a világból – gúnyolódtam, megállva a szekrényem előtt.

Észrevettem, hogy mindössze hat szekrény távolságra vagyok Astalistól. A karma tényleg kibaszottul tepert.

Knight a könyökét az egyik közeli szekrénynek támasztotta, és figyelmesen tanulmányozott engem. Akaratlanul is elzárta a kilátásomat Lenorára. Még jó, hogy így tett. Ez a Robert Smith-külső nem növelte igazán a vonzerejét, ami amúgy is elhanyagolható volt.

– Jössz ma este Arabella iskolakezdési bulijára?

– Inkább szopja le a faszom egy éhes cápa.

Arabella Garofalo azokra az apró, beltenyésztett kutyákra emlékeztetett, amiknek gyémántokkal kirakott rózsaszín nyakörve van, nyekegő hangon ugatnak, időnként megharapják a seggedet, és behugyoznak, ha nagyon izgatott állapotba kerülnek. Gonosz, kétségbeesett, nagyszájú picsa volt, és ami talán a legrosszabb – túlságosan nyomult, hogy leszophasson engem.

– Miért nem szopatod le magad Hazellel? Most kapott egy oldschool fogszabályzót, gyakorlatilag ugyanaz az élmény lenne – javasolta szívélyesen Knight, miközben előhalászta a dizájner bőr hátizsákjából az Alkaline vizespalackját, és ivott egy kortyot.

Tudtam, hogy vodka van benne. És azt is, hogy valószínűleg benyomott néhány Oxyt, mielőtt ideért. A seggfejhez képest Hunter S. Thompson úgy nézett ki, mint egy kibaszott cserkész.

– Pia reggel tíz előtt? – vigyorogtam lustán. Szerelmes levelek és meztelen nős polaroidok ömlöttek ki a szekrényemből a tinédzserkori kétségbeesés folyójaként. Egyik lánynak sem volt bátorsága odajönni hozzám beszélgetni. Összegyűjtöttem a sok szart, és bedobtam őket egy közeli szemetesbe, meg sem szakítva a szemkontaktust Knighttal. – Azt hittem, elég szégyen az neked, hogy tizennyolc éves létedre szűz vagy.

– Egyél szart, Spencer! – Újabb kortyot ivott.

– Ha megtenném, lekopnál végre? Mert ebben az esetben elgondolkodnék a lehetőségen.

Becsaptam a szekrényemet. Knight nem tudott Lenora Astalisról. Nem is állt szándékomban felhívni rá a figyelmét. A csaj jelenleg egy gót szörnyszülött volt, hírnév és említésre méltó társadalmi státusz nélkül, és ez így is fog maradni ezeken a folyosókon, hacsak nem mutatok iránta érzelmeket.

Amire – vigyázat, spoiler! – nem fog sor kerülni.

– Ne légy ilyen heves, Spence!

– Annyi energia van bennem, mint az ötnapos szarban. – Átdobtam a hátizsákomat az egyik vállamra. Hát nem ez az igazság?

– Pfuj, haver! Hiába vagyunk a barátaid Lunával meg Dariával, még ettől sem sikerült olyan emberszabásúvá válnod, ahogy a szüleid várták. Olyan, mintha egy kis kalapot tennél egy hörcsögre. Cuki, de teljesen haszontalan.

Értetlenül bámultam rá.

– Te most milyen nyelven pofázol egyáltalán? Tolj már be valami rendes kaját meg egy üveg vizet, mindenki másodlagos alkoholmérgezést kap a leheletedtől!

– Ahogy akarod. Több elsőrangú angol hús jut nekem. – Knight intett, majd ruganyos léptekkel lelépett.

A fejemet csóválva követtem. Mintha valaha is csinálna bármit az említett hússal. A csávó minden szempontból egy kibaszott punci volt – vegán, és szüzebb, mint az olívaolaj. Egyetlen lyukba akarta belemártani a farkát, és csakis egyetlenbe. Abba, ami Luna Rexroth-hoz, a gyerekkori szerelméhez kötődött, aki épp egyetemen volt, kilométerekre tőlünk – remélhetőleg kevésbé szánalmas életet élve, vagyis megdugatta magát pár csávóval.

Nem volt azonban kétséges, hogy az angol hús, amire Knight költőien utalt, Lenora volt, ami azt jelentette, hogy felkeltette a figyelmét, hogy megjelent az All Saints Gimiben.

Már értettem, hogy a nővére, fasz-tudja-milyen Astalis, miért volt a gimis menő srácok kedvence. Láttam őt errefelé. Úgy nézett ki, mint egy kihívó, formás, tömeggyártott szőkeség, aki elcserélte a lelkét egy pár piros talpú magas sarkú cipőre.

– Az egyetlen angol csaj, akivel szívesen találkoznék, Margaret Thatcher. – A számba pattintottam egy mentolos rágót, és beleegyezése nélkül belenyomtam egy másikat Knightéba. A Mel Gibson-os lehelete annyira gyúlékony volt, hogy lángba borulna a kibaszott iskola, ha rágyújtana egy spanglira.

– Ő már meghalt, tesó. – Engedelmesen rágott, a homlokát ráncolva.

– Pontosan – poénkodtam, és a hátizsákom pántját a másik vállamra vetettem, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. Még csak fél tíz volt, és máris úgy éreztem, hogy a világ igazán leszophatná az összes létező szőrös herét.

Mivel Knight továbbra is az oldalamhoz tapadt, annak ellenére, hogy nem ugyanarra az első órára járt, mint én, megálltam.

– Te még mindig itt vagy. Miért?

– Lenora. – Újra lecsavarta a „vizes” palackja kupakját, és egy kiadósat húzott belőle.

– Random neveket a levegőbe dobálni nem beszélgetés, Knightyka. Kezdjük egy egész mondattal! Ismételd utánam: Szükségem van egy elvonóra meg egy kiadós dugásra!

– Poppy Astalis húga, aki a wasabinál is jobban odabasz. – Knight figyelmen kívül hagyta a piszkálódásomat. – Ő is végzős, mint mi. Jó kislányos hangulatot áraszt. – Ördögi vigyort eresztett meg, elfordult, és végigmérte a csaj fekete ruhás alakját. Alig néhány méterre volt tőlünk, ám úgy tűnt, a nyüzsgésben nem hall minket. – De közben látom a hegyes agyarait. Született gyilkos!

Poppy. Így hívják a másikat. Eh, közel jártam hozzá.

Lenora egy évvel fiatalabb volt nálam, és ha most végzős, az azt jelenti, hogy kihagyott egy osztályt. Átkozott stréber. Ez nem meglepő.

Knight folytatta a TMZ riportját.

– Az apjuk egy nagymenő művész fickó, aki egy sznob művészeti intézetet vezet a belvárosban. Őszintén? Halálra unom magam attól, hogy ezeket az információkat ismételgetem neked, úgyhogy térjünk a lényegre: a család fekete báránya itt van egy évre, és mindenki akar egy falatot belőle.

A húsmetaforák nanoszekundumról nanoszekundumra egyre hátborzongatóbbak lettek. Különben is, nagyon jól tudtam, ki az az Edgar Astalis.

– Gondolom, ez az a rész, ahol valamiféle érdeklődést kellene színlelnem. – Az állkapcsom tikkelt, a fogaim összeszorultak. Hazudott. Kizárt, hogy bárki is hozzá akart volna érni Lenorához. Túlságosan eltért a hagyományos dögös csajos kinézettől. Azok a fekete rongyok. A szemceruza. Az ajakpiercing. Miért nem verik ki az emberek inkább egy Marilyn Manson poszterre, és spórolják meg az óvszert?

Knight színpadiasan forgatta a szemét.

– Ember, te tényleg arra kényszerítesz, hogy kimondjam. Láttam, hogy bámultad azt az Észvesztőbe illő csajt. – Megveregette a vállamat, mint valami öreg, bölcs mentor. – Szerencsés vagy, ha nem esett teherbe a tekintetedtől.

– Azért néztem, mert ismerősnek tűnt valahonnan.

Tényleg, mert már azóta vártam a felbukkanására, amióta a húga és az apja visszahúztak a városba.

Kerestem a suliban.

A konditeremben.

A bulikon.

Semmi értelme nem volt, de akkor is kerestem – még a saját bulijaimon is, ahol sosem láttam szívesen hívatlan vendéget. Lenora sötét árnyékként követett mindenhová, és én mindig igyekeztem megőrizni a fölényt a képzeletbeli kapcsolatunkban. Basszus, még a hülye Instagramját is átkutattam, hogy kiderítsem, mit néz és hallgat, csak hogy jobban megértsem a kulturális világát, és meg tudjam törni, ha arra kerülne a sor.

És tessék, most kurvára megtörtént.

Azonnal eldöntöttem, hogy bár Knight a legjobb barátom, nem fogom elmondani neki, hogy ismerem. Az csak megbonyolítaná a dolgokat, és még inkább fennállna a veszély, hogy kiderül a titkom.

Az igazság néha kegyetlenül szétkarmolt belülről, a kellemetlen valóság hegeit hagyva maga után. Néha, álmatlan éjszakákon, kísértésbe estem, hogy elmondjam a szüleimnek, mi történt velem. Rendes szülők voltak, ezt még az én hülye fejemnek is el kellett ismernie. De nem sok értelme lett volna, mert végső soron senki sem tudta elvenni a fájdalmamat. Senki.

Még az átkozottul tökéletes, szerető, gondoskodó, befolyásos milliárdos szüleim sem.

Egyedül jövünk a világra, és egyedül halunk meg. Ha megbetegszünk, egyedül küzdünk ellene. A szüleink nincsenek ott, hogy kemoterápiás kezeléseken vegyenek részt helyettünk. Nem ők azok, akiknek kihullik a hajuk, akik vödörszámra hánynak, vagy akiknek szétrúgják a seggét az iskolában. Ha balesetet szenvedünk, nem ők azok, akik vért veszítenek, akik az életükért küzdenek a műtőasztalon, akik elveszítik egy végtagjukat. „Én veled vagyok” – ez a leghülyébb mondat, amit valaha hallottam másoktól.

Ők nem értem voltak ott.

Megpróbálták. És elbuktak. Ha meg akarod ismerni a legkitartóbb védelmeződet, az egyetlen embert, akire mindig számíthatsz, nézz szépen a tükörbe.

Én a saját fájdalmam megbosszulására törekedtem, és volt egy adósságom, amit be kellett hajtanom.

Meg is fogom tenni. Hamarosan.

Ami a szüleimet illeti, szerettek engem, aggódtak értem, meghalnának értem, bla-bla-kibaszott-bla. Ha anyám tudná, mi járt a fejemben, mi történt valójában azon a napon a párizsi galériaárverésen, gyilkosságot követne el hidegvérrel.

De ez az én dolgom volt.

És élvezni fogom.

– Szóval azt akarod mondani, hogy nem tartod dögösnek Lenora Astalist? – Knight összevonta a szemöldökét, ellökte magát a szekrényektől, és követett.

Újra rápillantottam. A csaj a csípőjén egyensúlyozott a tankönyveivel, ahogy a labor felé tartott, nem a mellkasához szorította őket, mint az All Saints Gimi többi előkelő kislánya. Fekete farmer miniszoknyát viselt, ami az én ízlésemhez képest túl rövid volt, a térdénél és a fenekénél szakadt neccharisnyát, és katonai bakancsot, ami még az enyémnél is kopottabbnak tűnt. Még az orr- és ajakpiercingek sem tudták beszennyezni félénk külsejét. A rózsaszín rágógumiját pattogtatta előrebámulva, és vagy nem vett tudomást a létezésemről, vagy észre sem vett, ahogy elhúzott mellettem.