Vadító

Második fejezet-2

A szépsége – ha lehet ezt annak nevezni – egy gyerekére emlékeztetett.

Apró, gombszerű orr, nagy, kék szemek zölddel és arannyal pöttyözve, keskeny, rózsaszín ajkak. Nem volt semmi hiba az arcán, de semmi nyíltan vonzó sem. A kaliforniai, fényes hajú, napbarnított bőrű, csillogó, izmos és gömbölyded testű lányok tengerében tudtam, hogy nem fog kitűnni – pozitív értelemben legalábbis.

Felvontam a szemöldököm, és elmentem mellette az osztály felé. Knight követett.

– Azt kérdezed, hogy hagynám-e, hogy leszopja a farkamat? Lehetséges, az a hangulatomtól és a mámor szintjétől függ.

– Milyen kibaszott jótékony lélek vagy. Igazából egyáltalán nem ezt kérdeztem. Azt akartam mondani, hogy Lenora, akárcsak a nővére, tabu számodra.

– Ó, igen? – Dobtam neki egy csontot, hogy jókedvű maradjon. Előbb fagyott volna be a pokol, mint hogy Cole Knight parancsát elfogadjam. Vagy bárki másét, ami azt illeti.

– Nem törheted össze az Astalis lányok szívét. Az anyjuk néhány éve meghalt. Kemény éveken vannak túl, és nincs szükségük arra, hogy te is bemocskold az életüket. Ami történetesen a kedvenc időtöltésed. Szóval azt mondom: én szétbaszlak, ha hozzányúlsz valamelyikhez. Különösen a morbid kinézetűhöz. Érted, amit mondok?

Lenora anyja meghalt?

Hogyhogy nem hallottam róla, amikor Poppy ideköltözött?

Ó, hát persze. Kicsit kevésbé érdekelt a létezése, mint Arabella hülye partijai.

Azt tudtam, hogy az anyja nem költözött le Edgarral és Poppyval, de azt hittem, vagy elváltak, vagy hogy az anyja a tehetségesebb gyerekkel maradt Angliában.

Az anya-téma érzékeny volt Knight számára, több okból is. Tudtam, hogy személyes sértésnek venné, ha szándékosan összetörném Jó Kislány kicsi szívét. Szerencséjére engem nagyon kevéssé érdekelt az a szerv, ahogy az a lány is, aki a mellkasában hordozta.

– Ne aggódjon, Ribimentő Kapitány! Nem fogom megdugni őket. – Betoltam az osztályterem ajtaját, és anélkül, hogy ránéztem volna Knightra, be is húztam magam után. A legkönnyebb ígéret, amit valaha tettem.

Amikor leültem, és az ajtó felé pillantottam, az ablakon keresztül láttam, ahogy Knight vízszintesen végighúzza a hüvelykujját a torkán, azzal fenyegetve, hogy megöl, ha megszegem a szavamat.

Apám ügyvéd volt, és a szemantika volt a játszótere.

Azt mondtam, hogy nem fogom megbaszni.

De azt soha nem mondtam, hogy nem baszakszom vele.

Ha Lenora nyilvános elfenekelést érdemelt, hogy biztosan ne lépje át azt a bizonyos vonalat, akkor a picsája lángoló vörös lesz.

És nem más fogja elfenekelni, mint én.

Három nappal később adódott rá lehetőség, hogy sarokba szorítsam Lenora Astalist. Arabella buliját kihagytam, és nem lepődtem meg, amikor hallottam, hogy Lenora sem jelent meg rajta. De a húga, Poppy ott volt – táncolt, ivott, elvegyült, még Arabellának és Alice-nek is segített feltakarítani a hányás- és ondófoltokat.

Lenora nem tűnt partilánynak. Megvolt benne az a furcsa gén, ami miatt mindenhol feltűnő volt, akárhová ment, még a Demóna-jelmez nélkül is. Ezt onnan tudtam, hogy bennem is ott volt. Gyomok voltunk, amelyek a betonból nőnek ki, és tönkreteszik ennek a jachtklubvárosnak az általános tájképét.

Az első napon kihagytam az utolsó órámat, iskola után pedig követtem a kocsiját, hogy megnézzem, hol lakik. Egy fekete Lister Stormot vezetett – ami messze állt a nővére Mini Cooperétől –, és ötször dudáltak rá, mert nem kanyarodott jobbra a piros lámpánál. Kétszer mutatta a középső ujját más sofőröknek. Egyszer leparkolt, hogy a táskájában turkáljon, és egy hajléktalannak adjon egy kis aprót.

Az út végére már csak magamban vigyorogtam. Edgar Astalis egy óceánparti kastélyban helyezte el a lányait, magas, fehér téglakerítés és szigorúan összehúzott függönyök mögött

Szép volt. Kiszámítható. Biztonságos.

Akárcsak a haszontalan kislánykái.

Egy éles kanyart téve megfordultam, és visszamentem a suliba, ahol Poppyt egy rezesbandapróbán találtam a béna harmonikájával, Prada táskája lustán lógott a széke háttámláján, miközben háttal állt nekem. Kihalásztam a lakáskulcsát, elmentem a belvárosba, csináltam egy másolatot, és még épp időben értem vissza, hogy visszacsúsztassam, mielőtt Poppy felkapta a táskáját, és elment a zenekarral turmixot hörpinteni.

Másnap is követtem Lenorát, és figyeltem, hogy nincs-e vele valaki. Poppy minden órán kívüli tevékenységet elvállalt, beleértve a zenekart, a korrepetálást, az angol klubot és a túrázást is. (Pontosan az a fajta tinédzser volt, aki kurvára nagy ügyet csinált mindenből, amit csinált, beleértve a gyaloglást is.) Edgar Astalis napkeltétől napnyugtáig az általa alapított művészeti intézményben dolgozott, és sosem nézett rájuk.

A fekete bárány, az édes kis bárány, délutánonként teljesen egyedül volt, arra várva, hogy a farkas felfalja.

A harmadik napon – azaz ma – elmentem, hogy rávessem magam. Mostanra már ismertem Lenora rutinját, és negyven percig hagytam neki, hogy a saját tudatlanságában sütkérezzen, míg én az összevissza tört teherautómban ültem, bokánál keresztbe tett bakancsos lábammal a műszerfalon, miközben ő a délutáni teendőit végezte. Hosszú, kerek vonásokkal egy szobrot vázoltam a vázlatfüzetembe, miközben egy félig elszívott spangli lógott a szám sarkából.

Amikor az óra négyet ütött, és az ébresztőm megszólalt, kiszálltam a teherautóból, beballagtam az Astalis-telekre, kinyitottam az ajtót, és úgy vonultam be, mintha az enyém lenne az egész kóceráj. Besétáltam az ajtón, elhaladtam a krémszínű márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett nappali mellett, és a dupla üvegajtók felé tartottam. Kinyitva őket, lenéztem a vese alakú medencére, és megpillantottam Jó Kislányt.

A víz alatt rótta a köröket, apró, kecses mozdulatokkal. A medence széléhez léptem, meggyújtottam a maradék cigimet, és leguggoltam a szakadt, fekete skinny farmeremben meg a kopottas, feketéből szürkére kopott ingben, amit anyám annyira utált. Gyűlöltem, hogy gazdag családba születtem, de ez egy másik történet, amit Lenora soha nem fog hallani, mert a mai nap megszakad közöttünk a kommunikáció.

Legközelebb, ha valamit mondani akarok majd, azt nem szavakkal, hanem tettekkel teszem.

Füstfelhőt fújtam felé, és néztem, ahogy Lenora feje kibukkan a vízből, és először jelenik meg előttem, amióta beléptem.

Még csak levegőt sem vett, állapítottam meg.

Már nem az a dél-franciaországi gyerek, aki nem tud úszni. Megtanult.

És teljesen meztelen volt.

A szempilláit kövér vízcseppek borították, amelyek most legördültek az arcán. Könyökét a medence szélére támasztotta, és ellenőrizte az időt a Polar óráján. Ekkor vette észre a szeme sarkából, hogy valami – valaki – eltakarja előle a napot. Hunyorított, egyik kezét napellenzőnek használva.

– Mi a fenét keresel itt, Spencer? – Hátrahőkölt a látványomtól, mintha a létezésem az arcába robbant volna.

– Ugyanezt a kérdést tettem fel magamnak, Astalis, mióta megláttam az unalmas jó kislányos segged a területemen, és rájöttem, hogy eltévedtél tündérvilágba menet.

Különös, hogy bár hivatalosan nem találkoztunk újra, amióta idejött, még mindig emlékeztünk egymásra minden lényeges dologban. Tudtam, hogy fantasykönyveket olvas, The Smithst és The Cure-t hallgat, Simon Pegget pedig humorista zseninek tartja. Tudta, hogy az a fajta fasz vagyok, aki képes betörni hozzá és mindenfélét követelni tőle, ahogy azt is tudta, hogy figyelem őt.

Ez megerősítette a kezdeti gyanúmat. Észrevett a suliban, ahogy én is észrevettem őt. Egyikünk sem tartotta bölcs dolognak, hogy tudomásul vegye a másikat. Nyilvánosan nem.

Beleszívtam a spanglimba, helyet foglaltam az ugródeszkán, és az ujjam hegyével lassan megemeltem a köntösét, mintha undorodnék tőle.

– Ejnye. – Megráztam a fejem és gonosz vigyorom tükröződését néztem a fénylő, kék-zöld-arany-fasz-tudja-milyen, hipnotikus hatású Drusilla szemeiben. – Meztelenül úszni? A jó kislányok odafigyelnek rá, hogy ne foltokban barnuljanak. Nem mintha ebben az iskolában bárki meg akarna kúrni. Ezt, attól tartok, nem fogom megengedni.

– Nem mintha az engedélyed kérném hozzá – felelte, és úgy tett, mintha ásítana.

– Ez nem így működik, Jó Kislány. Amikor azt mondom, ugorj, azt kérdezed, milyen magasról. És holnapra mindenki tudni fogja, hogy sérült áru vagy, úgyhogy becsüld meg, amit eddig kaptál, mert fasz neked mostantól itt nem terem.

– Nocsak! – Lassan tapsolt, és gúnyosan füttyentett is mellé. – Most már a tápláléklánc csúcsán vagy, Spence?

A becenevet használta, amit annyira utáltam. Hallott rólam a suliban, tudott a rengetem követőmről. Nagyon helyes.

Lehajtottam a fejem. És akkor mi van, ha úgy tesz, mintha le se szarná, mennyire vagyok népszerű?

– Óvatosan. Még a vegán étlapon sem vagy rajta, Lenora.

– Mégis engem harapdálsz.

– Csak azért, hogy vérezz, bébi.

– A kezed közt meghalni még mindig jobb lenne, mint beszélgetni veled, Spencer.

Lenora előrehajolt, megpróbálta kikapni a köntöst a kezemből, de túl gyors voltam. A hátam mögé dobtam, majd felálltam, elszívtam a spangli végét, és a medencébe dobtam. Lenorának klór- és pamutszaga volt. Szűzies, tiszta, tinédzserhormonoktól és drága parfümöktől mentes. Biztos voltam benne, hogy Edgar Astalis, aki a londoni, milánói és párizsi galériák felének tulajdonosa volt, hetente legalább kétszer iderendelt egy medencés fiút. Talán a medencés fiú adhatna Jó Kislánynak egy kis F-vitamint, amit az iskolában nem kaphat meg.

– Mit akarsz? – vicsorgott, és az ajkai még jobban elvékonyodtak, mint egyébként.

És tényleg, Lenora távolról sem volt szépnek nevezhető. Vegyük például Dariát, a szomszédomat. Ő egy klasszikus, szépségversenyre illő bombázó volt. Vagy Luna, a gyerekkori barátnőm, aki olyan lenyűgöző volt, hogy az embernek csorogni kezd tőle a nyála. Lenora azonban csupán kellemes volt a szemnek – és még az is csak bizonyos szögekből. A szemfesték például most épp végigfolyt az arcán, amitől úgy nézett ki, mint Az, a Stephen King-es bohóc.

Elmosolyodtam.

– Hogy dumáljunk, te kis buta. Hogy vagy? Még mindig szemetet gyűjtesz?

– Assemblage-nak hívják. – A medence peremére támaszkodott, a bőre fehérré vált a keze szélein. Egy széllökés fújt végig a hátsó udvaron, és a szőke szőrszálak a karján felfelé álltak tőle. Kényelmetlenül érezte magát.

Ahogy én is kurvára kényelmetlenül éreztem magam.

– Régi, kidobott dolgokból csinálok művészetet. Az egyetlen különbség közted és köztem az, hogy te kizárólag követ és márványt használsz, mert a szíved is abból van.

– Meg az, hogy én jó vagyok. – A nyelvemmel végigsimítottam a fogaimon, és összekoccantottam az ajkaimat.

– Tessék? – Az arca rózsaszínűvé vált, ami passzolt a már amúgy is vörös füléhez.

Ez volt az első alkalom, hogy Lenora Astalist elpirulni láttam mióta Todos Santosba jött, és még ez sem a zavarodottságtól, hanem a dühtől volt. Talán megváltozott, de nem annyira, hogy egyenrangú ellenfelem lehessen.

– Nem csak az a különbség kettőnk között, hogy te szemetet használsz. Én tehetséges vagyok, te pedig… – Összeszedtem a hamut a cigimből, és a törölközőjére szórtam. – egy pöffeszkedő nepotista vagy, aki úgy néz ki, mint Bellatrix Lestrange.

– Baszódj meg – sziszegte.

– Kösz, abból nem kérek. Jobb szeretek szép csajokkal kúrni.

– És üresfejűekkel – csattant fel.

– Igen, ebben hasonlítotok. – Megráztam a fejem. – De neked még így sincs semmi esélyed.

Ez egy övön aluli ütés volt, és megígértem Knightnak, hogy nem szemétkedem, de valami arra késztetett, hogy mégis megtegyem. A csaj dacossága váltotta ki, semmi kétség.

Odasétáltam a sok kötött, türkizkék nyugágy egyikéhez, és a fejem alá tett kézzel lefeküdtem, a nap felé bámulva.

– A csudába! Kezd szeles lenni idekint, nem?

Addig lesz abban a medencében, amíg én úgy nem döntök, hogy elmegyek, vagy kénytelen lesz megmutatni a pucér testét – márpedig én határozottan azt terveztem, hogy túllépek a vendégszeretet határán. Mintha hallottam volna Lenora fogainak csattogását, de nem bujkált és nem is panaszkodott.

– Térj a lényegre, Spencer, mielőtt hívom a rendőrséget! – Átúszott a medence másik oldalára, hogy jobb szögből is szemügyre vehessen. Vízcsobbanások mosták a medence szürke kőszegélyét.

– Kérlek, tedd meg! A családomé az egész város, beleértve a kékruhás fiúkat is. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az apád szívrohamot kap, ha az apám szaros listájára kerül a neve miattad. Meg a nagybátyádé is. Egyébként hogy van Harry Fairhurst? Még mindig nyalizik a szüleimnek, hogy megvegyék a közhelyes festményeit?

Nem túloztam. Az apám, Baron „Vicious” Spencer, a legnagyobb élő seggfej volt mindenkivel, kivéve anyámat és engem. Övé volt a város bevásárlóközpontja, és egy olyan befektetési céget vezetett, ami negyedévente nagyobb profitot termelt, mint egy átlagos méretű európai ország költségvetése, szóval gazdagabb volt, mint az Isten. Emellett egy hatalmas sereg embert alkalmazott a szomszédos városokból, adományozott a helyi jótékonysági szervezeteknek, és minden karácsonykor nevetségesen nagylelkű ajándékutalványokat küldött a városunk rendfenntartóinak. Kizárt dolog volt, hogy a rendőrség hozzá vagy hozzám nyúljon.

Még Lenora apja, Edgar, és a nagybátyja, Harry is apám alá tartozott. De vele ellentétben én nem terveztem, hogy a családom kapcsolatait felhasználva elérjem, amit akarok.

Persze ezt ő nem tudta rólam.

Nem tudott rólam sok mindent – kivéve azt az egy döntő dolgot, amit szerettem volna, ha mindketten elfelejtünk.

– Bocsánat, hogy megzavarom a kis egotúráztatásodat, de kiböknéd, hogy miért vagy itt, és túlesnénk ezen, mielőtt tüdőgyulladást kapok? – támadott le a flancos angol akcentusával, és a tenyerével a teraszra csapott.

Sötét kuncogást eresztettem meg, még mindig a napot bámulva, és nem törődtem azzal, mennyire süt. Azt kívántam, bárcsak az a hatalmas tűzgolyó olyan jól égetné az emlékeket is, mint a retinát.

– Azt hittem, az angolok büszkék a jó modorukra.

– Én meg azt hittem, az amerikaiak nem célozgatnak, hanem lőnek – vágott vissza.

– Azt is csináljuk.

– Hát, ha lövöldözni akarsz, akkor csináld! És ne pofázz!