Vadító

Második fejezet-3

A Jó, a Rossz és a Csúf. Én voltam mindhárom.

Majdnem engedtem, hogy egy őszinte mosoly üljön ki a képemre. De csak majdnem. Aztán eszembe jutott, hogy ki is ő. És mit tud.

– Ami azt az incidenst illeti, aminek szemtanúja voltál…

– Ne aggódd tele a gatyádat, Vaughn! Ide érzem, hogy be vagy szarva! – Volt képe félbeszakítani a beszédemet, a nedves szája gyorsan mozgott. – Soha nem árultam el senkinek a titkodat, és nem is fogom. Nem az én stílusom, nem rám tartozik, és semmi kedvem ahhoz, hogy bárkinek elmondjam. Akár hiszed, akár nem, annak, hogy nem költöztem Kaliforniába, amikor apám és Poppy tette, semmi köze nem volt hozzád. Szeretem a Carlisle Előkészítőt. Az a legjobb művészeti iskola Európában. Nem féltem tőled. Ami minket illet, még soha nem találkoztunk, és semmit sem tudok rólad, azon a nyilvánvaló információn kívül, amit az All Saints Gimiben hallani lehet rólad.

Várta, hogy rákérdezzek. Normális esetben nem szórakoztatna az ilyen viselkedés. De ő szórakoztatott. Cirkuszi majom volt – ahogy már mondtam korábban.

– Azaz? – Előrehajoltam.

– Hogy egy szánalmas, szadista seggfej vagy, aki élvezi, hogy kihasználja a lányokat és terrorizálja az embereket.

Ha reakciót várt erre, akkor nagyot csalódott. Előrehajoltam, a könyökömet a térdemre támasztottam, és hunyorogva néztem a képébe.

– Ugyan miért kellene hinnem neked?

A tenyerét a medence peremére tapasztotta, majd egy mozdulattal felhúzta magát, kiemelkedett a vízből, és végül elém állt.

Nem volt rajta bikinifelső. És alsó sem.

Semmi.

Jó Kislány teljesen meztelen volt, nedves és merész, és talán nem is volt olyan középszerű abban a bizonyos pillanatban.

Mondjuk, ha valaha is voltam olyan hangulatban, amikor hagyom, hogy leszopja a farkamat és megmasszírozza a golyóimat, akkor ez volt az.

A mellei kicsik voltak, de kerekek és peckesek, a mellbimbói hegyesek, rózsaszínűek, és könyörögtek, hogy szopogassam őket. Formás teste volt, bár átkozottul jól elrejtették ezt a selymes, sima húst a fekete hálós ruhái meg a bőrnadrágja, a punciját pedig egy porszemnyi szőke szőr borította. Nem sok, de elég ahhoz, hogy megmutassa, hogy ő egy igazi, szűzies szőke – nem gyantáztatta, nem szőkítette és nem ápolta halálra, arra várva, hogy odaadhassa valami köcsögnek a teljes Pornhub-élményt egy szigorúan borotvált pinával.

Volt egy tetoválás is a belső combján, de nem tudtam jól megnézni, mit ábrázol, és ha bámészkodtam volna, azzal hagyom nyerni.

Amikor ismét az arcába tekintettem, úgy láttam, hogy talán mégsem olyan bágyadt. Minden apró volt rajta – az orra, az ajkai, a szeplői, a fülei –, de a szemei hatalmasak és vízszínűek voltak. A tintaszínű, hosszú haja, a tojássárga tövével semmit nem tudott elrejteni abból, hogy ő az, aki.

Tiszta, szánalmas és enyhén őrült.

Felálltam, megemeltem az állam, és kurvára tudtam, hogy a farkam nem fog megdagadni a nadrágomban, hacsak nem akarom. Ez volt az egyik legjobb dolog az én elcseszett állapotomban. Képes voltam teljesen kontrollálni a libidómat, és igény szerint merevedést produkálni – mármint az én igényem szerint. A legtöbb tinédzser pöcse áruló volt, és sok olyan szarságba keverte a barátaimat, aminek semmi köze nincs az análishoz. Az én farkam nem ilyen volt. Az enyém engedelmeskedett. És most nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy megtudja, meg akarom dugni ennek a csajnak az okos száját.

Egymással szemben álltunk. Másfél fejjel magasabb voltam nála, de valahogy a halott tekintetével és feltűnően engedetlen testtartásával, felhúzott állával nem is tűnt olyan kicsinek hozzám képest.

Már nem volt az a reszkető kislány, aki úgy tesz, mintha aludna, és akinek minden porcikája azért könyörög, hogy ne vágjam el a torkát aznap este.

Hasonlít rá, de mégis más.

Ártatlan, de már nem veti alá magát.

– Hinned kell nekem – jelentette ki –, mert ahhoz, hogy elpusztítsalak, előbb el kell, hogy ismerjelek! Látod, ahhoz, hogy tönkretedd valakinek az életét, gyűlölnöd kell. Féltékenynek kell lenni rá. Érezni kell valamilyen szenvedélyt iránta. Te semmit sem gerjesztesz bennem, Vaughn Spencer. Még undort sem. Még szánalmat sem, pedig igazán sajnálnom kellene téged. Te vagy a rágógumi, ami a csizmám talpára ragadt. Egy múló pillanat vagy, amire senki sem emlékszik: jelentéktelen, haszontalan és teljesen felejthető. Te vagy az a fickó, akiről egyszer azt hittem, hogy meg tud ölni, így miattad, igen, miattad indultam el azon az úton, ahová ma érkeztem. Legyőzhetetlen vagyok. Nem tudsz többé megijeszteni, Spencer. Megtörhetetlen vagyok. Tegyél csak próbára!

Hátráltam egy lépést, még mindig a szemébe nézve. Tudtam, hogy megfojtanám, ha a közelében maradnék. Nem azért, mert nem hittem el neki, hogy nem foglalkozik velem, hanem azért, mert én foglalkoztam vele.

Lenora Astalis tényleg leszart.

Tudta, hogy az iskolájában vagyok, és egy pillantást sem vetett rám. Nem beszélt rólam.

Nem gondolt rám.

Nem hajszolt engem.

És nekem ez… új volt.

Az emberek foglalkozni szoktak velem – vagy azért, mert le akartak szopni, járni akartak velem, a barátaim, a laborpartnereim, a munkatársaim, a társaim vagy a háziállataim akartak lenni. Bármit is akartak tőlem, mindig tepertek érte. Rendíthetetlen csodálattal néztek rám. És én? Én tápláltam a legendát. Nem ettem, nem aludtam, nem beszéltem sokat nyilvánosan. Az egyetlen emberi dolog, amit közönség előtt tettem, az az volt, hogy a bulikon leszopattam magam a lányokkal. De valójában ezzel is csak magamnak bizonyítottam inkább, mint bárki másnak.

Elvigyorodtam, megragadtam Lenora állkapcsát, és közelebb rántottam magamhoz. Azt hitte, hogy visszavonulok, pedig valójában csak még egyszer jól meg akartam nézni azt az édes seggét, mielőtt az enyém lesz.

– Tudod, Jó kislány, a következő években sokat fogunk találkozni egymással.

– Években? – Izgágán felnevetett, nem törődve azzal, hogy összefűzze a karját és elrejtse előlem a melleit. Ami nem vált éppen a javamra. Teljesen uraltam a farkamat, ez igaz, de szerencsétlen nem érdemelte meg, hogy ingereljék.

– Nem, nem akarok barátságkarkötőket fonni veled, Spencer. Nem áll szándékomban itt maradni. Jövőre visszaköltözöm Angliába.

– Én is – válaszoltam színtelen hangon.

Kezdettől fogva ez volt a terv. Amint leérettségiztem, visszamegyek Angliába, és elvégzem, amit kell, mielőtt megnyitom a stúdiómat valahol Európában. Mindent újrakezdek.

– Angliába költözöl? – pislogott, azt találgatva, mit jelent ez. Legszívesebben a combjai közé mártottam volna a kezem, hogy lássam, mit vált ki belőle a hír.

– A Carlisle Előkészítőbe – vicsorítottam. – Van egy egyetem előtti gyakornoki programjuk.

– Tudom. Én is oda jelentkezem. – Beszívta a levegőt, és a pánik végre beszivárgott a szervezetébe.

Végre. A vérem felmelegedett a látványtól, ahogy az arca fokozatosan elvesztette a színét. Látni, milyen reakciót váltok ki belőle, olyan volt, mint egy hosszú tél után érezni az első napsugarakat.

A szakmai gyakorlat egy hat hónapos program volt, a kiválasztottak Edgar Astalis és Harry Fairhurst mellett dolgozhattak egy szabadon választott művön. Edgar Astalis pontosan ezért vonszolta vissza a gőgös seggét Kaliforniából. Úgy szerette a Carlisle-t, mintha a kibaszott kisbabája lenne.

Azt fogod kívánni, bárcsak úgy vigyáztál volna a valódi gyerekedre, mint a felkészítő iskoládra, te seggfej.

Lenora ugyanúgy akarta a Carlisle gyakornoki állást, mint én, de egészen más okokból. Azért akarta, mert erre született – hatéves kora óta a Carlisle diákja, és az apja örökségének hordozója volt. Emellett a gyakornok a hat hónapos félév végén kiállíthatta a munkáját a Tate Modernben. Ez olyan presztízst kínált, amellyel megvásárolhatta a művészi sztársághoz vezető utat. Én pedig azért akartam, mert…

Mert érezni akartam a vér ízét a nyelvemen.

Évente csak két hely volt kiadó, és a pletykák szerint az egyiket már megkapta Rafferty Pope, a Carlisle Előkészítő zseniális, hamarosan érettségiző diákja, aki képes volt emlékezetből megfesteni egy egész városi tájat. Úgy hallottam, Edgar évente hatszor-nyolcszor járja meg az LAX–Heathrow útvonalat, hogy ellenőrizze a gyakornokait, arról nem is beszélve, hogy nyárra eltűnt Európában.

– Látom, te már befogtad a lovakat. – Elővettem egy sodrópapírt a farzsebemből, és összemorzsolt füvet öntöttem bele, oda sem figyelve a meztelenségére, mintha untatna. – Tragikusan kicsi esélyed van arra, hogy bármiben is legyőzz engem. A te érdekedben nagyon remélem, hogy más helyekre is jelentkezel.

– Nem jelentkezem máshova – tájékoztatott unott hangon.

– Hát, bassza meg, akkor nagy szívás lesz, amikor apuci közli, hogy nem vagy elég jó – ciripeltem, és az orrára koppintottam a gyújtatlan, sodort spanglimmal.

– Mondod te. – Keresztbe fonta a karját a mellkasán.

– Igen. A srác, aki megérdemli a gyakornoki állást. A győztes azonban választhat egy asszisztenst a jelentkezők listájáról. Ami azt jelenti… – Felnéztem a cigimből, és a hüvelykujjammal végigdörzsöltem az alsó ajkamat. – Lehetsz a ribancom arra a hat hónapra. Ez jól hangzik, Lenora. Jól állna a nyakadon egy póráz.

– Nem belőlem lesz rab, ha odajössz – mondta halkan. – Carlisle az én játszóterem, emlékszel?

Fenyegetett. Engem.

Már majdnem kitört belőlem a nevetés, amikor folytatta.

– Óh, és most már Lenny vagyok – sziszegte. – A Lenora öregasszonyos név.

Ez volt az első repedés az álarcán, ahol a lángoló aranyhajú lány nyomai kikukucskáltak a gót, sápadtképű csaj mögül.

– Bocs, hogy ezt mondom, de a Lenny egy szörnyecske neve. – Hátraléptem, a törülközőt a kezébe hajítottam, végre egy cseppnyi kegyelmet mutatva. – Tessék. Takard el magad! Ma még enni is akarok. Visszakaphatnám az étvágyam?

Meg sem moccant, hogy felvegye a köntöst, valószínűleg csak azért, hogy bosszantson engem. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy sokkal hosszabb ideje vagyok ott, mint gondoltam. Az Astalis lány nem volt elég fontos ahhoz, hogy ennyi időmet rabolja. A spanglit a szám sarkába dugtam, majd az erkélyajtó felé indultam, és útközben összeszedtem a szétszórt ruháit, majd a vállamon átvetve behajítottam őket a medencébe. Tudta a titkomat. Neki volt előnye velem szemben, és ugyanazért a helyért versengtünk. Úgy tűnt, hogy a Knightnak tett ígéretem most ugrik.

Lenora anyja meghalt, és ez tragikus volt.

De ami velem történt, az is szörnyű volt.

A különbség csak az, hogy az én tragédiám halk és kínos volt, az övé pedig… hangos és már mindenki hallott róla.

Megálltam az üvegajtóknál, és felé fordítottam a fejem.

– Ez nagyon csúnya lesz, Astalis.

– Már most is az. – Összeszorította az ajkait, idegesnek tűnt. – De ha jobban megnézed, a csúfságban is találsz szépséget.

Szó nélkül távoztam.

Lenora hivatalosan is a projektem lett, és bár nem szerettem a bonyodalmakat, a gondolat, hogy elpusztítom, euforikus vágyakozással töltött el.

Ő tette széppé a csúf dolgokat.

Meg akartam neki mutatni, hogy a lelkemet menthetetlenül elcsúfította.