Sivár tekintettel bámult rám, sötéten és vadul, de valahogy tele fájdalommal és szégyennel is. Esküszöm, volt valami azok mögött a sarkvidéki jéghegyek mögött, ami azért könyörgött, hogy felolvadjon.
– Jól van. Lehet, hogy pár év múlva még emlékezni fogok a jelentéktelen létezésedre.
Megtántorodtam.
– Add ide az öngyújtódat!
Fel kellett melegítenem a tűt, hogy biztos legyek benne, nem fogom őt egy pokoli bakteriális fertőzéssel megterhelni. Nem mintha nem érdemelte volna meg.
Belenyúlt a gatyájába, előhalászta a gyújtóját, és a kezembe nyomta. Végigfuttattam a lángot a tűn, oda-vissza.
Vaughn olyan furcsa koncentrációval bámult az arcomba, hogy minden igyekezetem ellenére elpirultam.
– A Smiths, igaz? – kérdezte.
Istenem. Mégis, mit akart tőlem?
A bőréhez szorítottam a tűt, és mél
