A vikomt, aki engem szeretett

Prológus Anthony Bridgerton mindig tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Ó, nem gyerekként. Az ifjú Anthony folyton-folyvást saját halandóságán tűnődött. Gyerekkora a lehető legtökéletesebb kisfiúkor volt, már a születésétől fogva olyan, amilyen a nagy könyvben meg van írva. Tény, hogy Anthony egy ősi és gazdag vikomtságba született, de az arisztokrata párok többségével ellentétben Lord és Lady Bridgerton nagyon szerették egymást, és fiaik születését nem örökös, hanem gyermek érkezéseként élték meg. Nem adtak fogadásokat, nem volt ünnepség, csak az anya és apa nézte, csodálta újszülött gyermekét. A Bridgerton házaspár fiatal szülőknek számított: Edmund alig volt húszéves, Violet csak tizennyolc, de értelmes emberek, erős egyéniségek voltak, és olyan rajongón szerették fiukat, ami ritkaságnak számított az ő társadalmi köreikben. Violet, anyja legnagyobb rémületére és megrökönyödésére ragaszkodott ahhoz, hogy maga szoptassa a gyermeket, és Edmund sosem adta meg magát a jellemző szokásnak, hogy az apák ne lássák, ne hallják gyermekeiket. Hosszú utakra vitte magával Anthonyt Kent grófság mezőin, filozófiáról és költészetről beszélt neki, mielőtt a gyermek megérthette volna a beszédet, és minden este mesélt neki. Mivel a vikomt és a vikomtesz olyan fiatal volt és annyira szerették egymást, nem volt meglepő, hogy amikor Anthony születése után két évvel újabb fiuk született, a keresztségben a Benedict nevet adták neki. Edmund rögtön úgy igazította a napi teendőit, hogy két gyereket vihessen magával, és egy egész hetet töltött műhelyekben és istállókban, szíjártójával dolgozott, hogy olyan különleges eszközt készítsenek, amivel a hátán viheti Anthonyt, miközben a kis Benedictet a karjában tartja. Mezőkön és patakokon vágtak át, csodálatos dolgokról mesélt nekik; tökéletes virágokról és tiszta kék égről, fénylő páncélzatú lovagokról és megsegítendő hölgyekről. Violet nevetett, valahányszor a szélfútta, napszítta bőrű hármas hazakerült és Edmund azt mondta: – Látjátok? Itt a megsegítendő hölgy! És Anthony anyja karjaiba vetette magát és megígérte, hogy megmenti a tűzokádó sárkánytól, amit alig kétmérföldnyire, a faluba vezető úton láttak. – Kétmérföldnyire, a faluba vezető úton? – kérdezte Violet szörnyülködő hangon. – Szentséges ég, mihez kezdenék, ha nem lenne három erős férfi, aki megvédelmez engem? – Benedict még kicsi – felelte erre Anthony. – De majd megnő – szokta mondani erre Violet, kicsi fia hajával babrálva. – Ahogy te is felnőttél. És ahogy még nőni is fogsz. Edmund mindig egyenlő szeretettel és rajongással bánt gyermekeivel, de Anthony késő este, amikor magához ölelte a Bridgerton zsebórát (amit nyolcadik születésnapjára kapott apjától, aki a nyolcadik születésnapjára kapta az ő apjától), szeretett arra gondolni, hogy apjával neki egy kicsit különlegesebb a kapcsolata. Nem azért, mert Edmund őt szerette a legjobban; ekkorra a Bridgerton gyerekek már négyen voltak (Colin és Daphne között nem volt nagy a korkülönbség), és Anthony nagyon jól tudta, hogy minden gyereket szeretnek a családban. Nem, Anthony arra szeretett gondolni, hogy apjával azért különlegesebb a kapcsolata, mert őt ismeri a legrégebben. Hiszen nem számít, milyen régen ismeri az apjukat Benedict, ő így is két évvel idősebb nála. Colin pedig hat évvel fiatalabb az elsőszülöttnél. Daphne pedig, azonkívül, hogy lány (rémes!), nyolc teljes évvel kevesebb ideje ismeri apát, és Anthony szerette sűrűn emlékeztetni magát, hogy ezen semmi sem változtathat. Egész egyszerűen Edmund Bridgerton volt Anthony világának közepe. Magas, széles vállú férfi volt, és úgy lovagolt, mintha nyeregbe született volna. Mindig tudta a válaszokat aritmetikai kérdésekre (akkor is, amikor a házitanító nem tudta), ezért nem látott okot arra, hogy miért ne lehetne fiainak kis háza a nagy fán (és maga építette meg), és úgy nevetett, hogy az ember testét melegség járta át. Edmund megtanította Anthonyt lovagolni. Megtanította Anthonyt lőni. Megtanította úszni is. Maga vitte el Etonba, nem szolgákat küldött kísérőként a kocsival, ahogy Anthony leendő barátainak többsége érkezett, és amikor Anthony szorongva körülnézett az iskolában, ami új otthona lesz, „férfi a férfival” beszélgetést folytatott fiával; biztosította, hogy minden rendben lesz. És rendben is volt. Anthony tudta, hogy így is lesz. Hiszen apja sosem hazudott. Szerette az anyját. Talán a fél karját is odaadta volna, ha ezzel biztonságot és jólétet biztosíthat neki. De felnövekvő korában minden, amit tett, minden, amit elért, minden cél, amit kitűzött, minden reménye és álma apja kedvéért volt. Aztán egy napon minden megváltozott. Furcsa, idézte fel később, hogy az ember élete egyik napról a másikra képes megváltozni. Egyik percben még így van valami, a másikban pedig… már nem. Amikor ez történt, Anthony tizennyolc éves volt. A nyári vakáció idején éppen első oxfordi évére készült. Az All Souls College hallgatói közé vették fel, ahogy korábban apját is, és élete olyan mozgalmas és jó volt, amilyet bármely tizennyolc éves fiatalembernek joga van élvezni. Felfedezte magának a nőket, és talán ennél is csodálatosabb, hogy a nők is felfedezték maguknak őt. Szüleinek újabb gyermekáldásban volt részük, és Anthony nagyon igyekezett, hogy ne vágjon csodálkozó arcot, valahányszor elhaladt a nyolcadik gyerekkel állapotos anyja mellett. Anthony kissé illetlennek tartotta, hogy az ő korukban még gyerekük legyen, de ezt a véleményét megtartotta magának. Hiszen ki ő, hogy apja, Edmund bölcsességét kétségbe vonja? Lehet, hogy ő is vágyna még gyerekre harmincnyolc évesen. Anthony késő délután tudta meg. Hosszú és fárasztó lovaglásból tért vissza Benedicttel, és éppen belépett a Bridgerton család ősi otthona, Aubrey Hall ajtaján, amikor meglátta tízéves húgát a földön ülni. Benedict még az istállóban volt, mert elvesztett valami ostoba fogadást, melynek következtében mindkét lovat neki kellett lecsutakolnia. Anthony megtorpant, amikor meglátta Daphne arckifejezését. Az is elég furcsa volt, hogy húga az előcsarnok közepén a padlón ücsörög. Még furcsább volt, hogy sírt, patakzott a könnye. Daphne sosem sírt. – Daff! – szólította meg tétován; túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, hogyan kell viselkedni egy síró nővel, és azon tűnődött, tudni fogja-e valaha. – Mi… De mielőtt befejezhette volna a kérdést, Daphne felemelte a fejét, és barna szeme, szívszorongatóan szomorú tekintete késként hatolt Anthony szívébe. Egy lépést hátratántorodott, azonnal tudta, hogy valami nagyon rossz történt. – Meghalt – suttogta Daphne. – Apa meghalt. Anthony egy pillanatig biztos volt benne, hogy félrehallotta. Az nem lehet, hogy az apja meghalt. Mások fiatalon halnak meg, mint Hugo bácsi, de Hugo bácsi kicsi volt és törékeny. Legalábbis Edmundnál kisebb és törékenyebb. – Tévedsz – mondta kishúgának. – Biztosan tévedsz. Daphne a fejét ingatta. – Eloise mondta nekem. Apa... úgy volt... Anthony tudta, nem kéne kérdésekkel gyötörnie zokogó húgát, de nem bírta türtőztetni magát. – Mi történt, Daphne? – Egy méh – suttogta. – Megcsípte egy méh. Anthony egy pillanatig csak bámult, képtelen volt mozdulni, szólni. Aztán érdes, alig felismerhető hangon azt mondta: – Az ember nem hal bele egy méhcsípésbe, Daphne! Ám húga semmit sem szólt, csak ült a padlón, nyaka- izmai rángatóztak, próbálta visszatartani könnyeit. – Nem először csípi meg méh – tette hozzá Anthony növekvő hangerővel. – Egyszer vele voltam. Mind a kettőnket méhcsípés ért. Méhkas közelében jártunk. Engem a vállamon szúrt meg. – Önkéntelenül is vállához emelte a kezét. Suttogva tette hozzá: – Őt a karján érte a csípés. Daphne csak nézte üres tekintettel. – Semmi baja nem volt – bizonygatta Anthony. Hallotta a pánikot saját hangjában, és tudta, hogy ezzel megrémíti húgát, de képtelen volt uralkodni magán. – Az ember nem hal bele egy méhcsípésbe! Daphne csak ingatta a fejét, sötét szeme mintha százéves lenne. – Méh csípte meg – mondta, halkan. – Eloise látta. Egyik pillanatban még ott állt, a másikban… a másikban már… Anthony érezte, hogy valami nagyon furcsa érzés támad benne, mintha izmai a bőrén át ki akarnának ugrani. – Mi történt a következő pillanatban, Daphne? – Meghalt – mondta, és összezavarodott a szótól, és összezavarodott attól is, amit érzett. Anthony otthagyta húgát az előcsarnok közepén, a lépcsőfokokat hármasával véve rohant fel szülei hálószobájába. Az nem lehet, hogy apja meghalt. Az ember nem halhat meg egy méhcsípéstől. Ez lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. Bolond beszéd. Edmund Bridgerton fiatal, erős. Magas, széles vállú, és annyi biztos, hogy egy jelentéktelen méh nem okozhatja a halálát. De amikor Anthony felért az emeletre, a tucatnyi szolga némaságából tudta, hogy a helyzet nagyon komoly. És a szánakozó arcok… egész hátralévő életében kísértik majd ezek a szánakozó arcok. Azt hitte, erővel kell átverekednie magát szülei hálószobájába, de a szolgák úgy váltak szét, mintha a Vörös-tenger cseppjei lettek volna, és amikor Anthony kinyitotta az ajtót, már tudta. Anyja az ágy szélén ült, nem sírt, egy hangot sem hallatott, csak fogta férje kezét, és előre-hátra ringatózott. Apja mozdulatlan volt. Mozdulatlan, mint… Anthony még csak gondolni sem akart erre a szóra. – Mama? – mondta ki szinte fuldokolva. Évek óta nem szólította így. Anya, ez volt a megszólítás, mióta Etonból hazatért. Anyja megfordult, lassan, mintha hosszú-hosszú alagúton jutna el hozzá a hang. – Mi történt? – kérdezte félve, súgva. Violet a fejét ingatta, szeme reménytelenül a távolba tekintett. – Nem tudom – felelte. Ajka nyitva maradt, mintha még mondani akarna valamit, de elfelejtette volna. Anthony egy lépést tett előre, mozdulatai esetlenek, szaggatottak. – Eltávozott – suttogta végül Violet. – Eltávozott, és én… ó, istenem, én… – magzattól kerek hasára tette kezét. – Én mondtam neki, ó, Anthony, én megmondtam neki… Úgy nézett ki, mintha belülről kifelé szét akarna esni. Anthony visszafojtotta a szemét maró, torkát elszorító könnyeket és odalépett anyja mellé. – Nyugodj meg, mama! De pontosan tudta, hogy ez milyen nehéz. – Mondtam neki, hogy ő lehet az utolsó gyerekünk – zihált, zokogott fia vállán. – Mondtam neki, hogy nem tudnék még egyet kihordani, és… óvatosnak kell lennünk… Ó, szent isten, Anthony, mit… mindent megtennék, szülnék neki még, ha visszahozhatnám. Nem értem. Egyszerűen csak nem értem… Anthony magához ölelte. Violet sírt. Anthony semmit sem szólt; hasztalannak tűnt bármilyen szó, úgysem csillapíthatta volna szíve nagy fájdalmát. Ő sem értette. Később, este jöttek a doktorok és értetlenül álltak az eset előtt. Hallottak már ilyen halálokról, de sosem ilyen fiatal és erős testű embereknél. Olyan életerős volt, olyan energia volt benne; senki nem gondolta volna. Igaz, hogy a vikomt öccse, Hugo elég hirtelen halt meg az előző háború idején, de az ilyesmi nem feltétlenül öröklődött a családban, ráadásul, bár Hugo egyedül, nyílt terepen halt meg, senki sem vett észre méhcsípést a bőrén. Igaz, hogy talán senki nem is kereste. Senki sem sejthette, hogy ilyesmi történhet vele, ismételgették a doktorok újra és újra, míg Anthony úgy érezte, legszívesebben mindegyiket megfojtaná. Végül kitessékelte őket a házból, és ágyba parancsolta anyját. A vendéghálószobában kellett ágyat vetni neki; nagyon zaklatott lett a gondolatra is, hogy abban az ágyban aludjon, amit oly sok évig megosztott Edmunddal. Anthony sikeresen küldte lefeküdni hat testvérét; azzal biztatta őket, hogy reggel majd megbeszélik a dolgokat, és minden rendben lesz, és vigyáz rájuk, gondoskodik róluk, ahogy apa akarná. Aztán abba a szobába ment, ahol apja teste feküdt kiterítve. Órákig, szinte pislogás nélkül nézte. És amikor kiment abból a szobából, másként látta saját életét, és másként gondolt saját halandóságára. Edmund Bridgerton harmincnyolc éves korában halt meg. És Anthony el nem tudta képzelni, hogy bármiben is, akár évek múlva felülmúlja apját.