A vikomt, aki engem szeretett

1. fejezet-1

1. fejezet

Az élvhajhászok témájával már foglalkoztunk ezeken a hasábokon, és e sorok írója arra a következtetésre jutott, hogy vannak élvhajhászok és Élvhajhászok.

Anthony Bridgerton egyértelműen Élvhajhász.

Az élvhajhász (kisbetűvel) ifjú, bohó és éretlen. Kérkedik hódításaival, rendkívül idióta módon viselkedik, és azt hiszi, hogy nagy veszélyt jelent a nőkre.

Az Élvhajhász (nagybetűvel) pontosan tudja, hogy nagy veszélyt jelent a nőkre.

Nem dicsekszik hódításaival, mert nincs szüksége erre. Tudja, hogy suttogni fognak róla a háta mögött nők és férfiak egyaránt, és ami azt illeti, jobban szeretné, ha egyáltalán nem suttognának róla. Tudja, kicsoda és mit tett; a további elbeszélés számára felesleges.

Nem viselkedik idióta módra, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem idióta (legalábbis nem jobban, mint amennyi idiótaság a férfinem tagjaitól elvárható). Nem sok türelme van a társasági gyarlóságok iránt, és e sorok írója legtöbbször nem is tudja hibáztatni ezért.

És ha ez a leírás nem illik Bridgerton vikomtra, aki a szezon legkívánatosabb férfiúja, a legjobb parti, ami csak létezik, e sorok írója menten leteszi a tollat és a társasági lap írását azonnali hatállyal beszünteti. Csak az a kérdés: vajon 1814 lesz-e az a szezon, amikor végre megadja magát, és magára veszi a házasság áldott kötelékét?

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1814. április 20.

– Jaj, ne mondd már, hogy megint Bridgerton vikomtról ír! – mondta Kate Sheffield olyan hangosan, hogy az egész teremben hallották.

Féltestvére, a nála majdnem négy évvel fiatalabb Edwina, felnézett az egylapos hírlap mögül.

– Honnan tudod?

– Úgy vihogsz, mint aki megbolondult.

Edwina úgy kacagott, hogy megremegett a kanapé, amin ültek.

– Na látod! – szólt Kate, könyökkel oldalba bökve. – Mindig nevetsz, amikor valami erkölcstelen brigantiról ír. – De Edwina csak somolygott. Kevés dolog volt a világon, amit testvére szekálásánál jobban szeretett. Jó szándékúan, természetesen.

Mary Sheffield, Edwina anyja és már közel tizennyolc éve Kate mostohaanyja felnézett hímzéséből és feljebb tolta szemüvegét az orrán.

– Mit nevetgéltek ti ketten?

– Kate nem nyughat, mert Lady Whistledown megint arról az élvhajhász vikomtról ír – magyarázta Edwina.

– Nem is vagyok nyugtalan – mondta Kate, bár senki sem figyelt rá.

– Bridgertonról? – kérdezte Mary szórakozottan.

Edwina bólintott.

– Igen.

– Folyton róla ír.

– Azt hiszem, egyszerűen csak szeret élvhajhászokról írni – kommentálta Edwina.

– Persze, hogy szeret élvhajhászokról írni – riposztolt Kate. – Ha unalmas emberekről írna, senki nem venné meg az újságját.

– Ez igaz – felelte Edwina. – Múlt héten rólunk írt, és a jó ég tudja, de biztosan nem mi vagyunk a legérdekesebbek Londonban.

Kate mosolygott húga naivitásán. Kate és Mary lehet, hogy nem a legérdekesebbek Londonban, de Edwina, a mézszínű hajával és csodálatosan kék szemével máris az 1814-es szezon legszebb, senkihez sem hasonlítható hajadonának számított. Kate-et azonban, akinek egyszerű barna haja és szeme volt, általában „a legszebb, a senkihez sem hasonlítható” nővéreként emlegették.

Úgy gondolta, ennél rosszabb gúnynevek is lehetnek. De legalább még senki sem nevezte a senkihez sem hasonlítható vénlány nővérének. Pedig ez lényegesen közelebb volt az igazsághoz, mint amennyire a Sheffield család ezt hajlandó volt beismerni. Húszévesen (illetve majdnem huszonegy évesen, ha az ember skrupulusan őszinte kíván lenni e tárgyban), Kate már nem számított fiatal első bálozónak Londonban.

De igazából nem volt más választás. A Sheffield család akkor sem volt túl gazdag, amikor Kate apja még élt, de mivel öt évvel korábban meghalt, még jobban kénytelenek voltak takarékoskodni. Nyilván nem voltak olyan szegények, hogy a szegényház fenyegesse őket, de minden pennyt élére kellett állítaniuk, háromszor meggondolni minden kiadást.

A szűkös anyagiak miatt a Sheffield család egyetlen londoni utazásra sem tudta előteremteni a pénzt. Az, hogy házat és kocsit béreljenek, a feltétlenül szükséges néhány szolgálót megfizessék, pénzbe került. Több pénzbe, mint amennyit kétszeri költségként megengedhettek maguknak. Öt egész évig kellett takarékoskodniuk, hogy ilyen körülmények között juthassanak el Londonba. És ha a lányok nem sikeresek a házassági piacon… nos, senki nem taszítja őket az adósok börtönébe, de kénytelenek lesznek megelégedni a csendes szegénységgel Somerset vidékén egy elbűvölő kis házban.

Ezért a két lány kényszerűen ugyanabban az évben lett első bálozó. Úgy döntöttek, erre a legmegfelelőbb idő az, amikor Edwina betölti a tizenhetet és Kate már majdnem huszonegy éves. Mary szeretett volna várni, míg Edwina tizennyolc éves lesz, és kicsit érettebb, de akkor Kate már majdnem huszonkét éves lenne, és szentséges ég, akkor ugyan ki venné feleségül?

Kate arcán fanyar mosoly jelent meg. Nem is akart a Társaságba járni. Kezdettől fogva tudta, hogy nem olyan személy, aki felkelti a Társaság figyelmét. Nem elég szép ahhoz, hogy megjelenése ellensúlyozza hozományának hiányát, és sosem tanult meg negédesen mosolyogni és finomkodva beszélni, kecsesen járni, és nem tanulta meg azokat a dolgokat, amiket a többi lány mintha már a bölcsőben is tudott volna. Még Edwina is, aki egyáltalán nem tanulta ezeket a trükköket, szinte ösztönösen tudta, hogyan kell szépen állni, járni és sóhajtozni úgy, hogy a férfiak versengjenek a kegyért, hogy átkísérhessék az utca másik oldalára.

Kate azonban mindig egyenes háttal, vállát megfeszítve állt, akkor sem tudott volna nyugodtan ülni, ha az élete múlt volna rajta, és járása olyan volt, mintha versenyen lett volna. Mindig azon tűnődött, hogy ha valaki el akar jutni valahová, milyen ok lehet, ami miatt ne a lehető leghamarabb akarná megtenni az utat.

Ami a londoni szezont illeti, nem is igen tetszett neki a város. Ó, persze jól érezte magát, és nagyon kedves emberekkel ismerkedett meg, de a londoni szezon igencsak pénzpocsékolásnak tűnhetett egy olyan lány számára, aki tökéletesen elégedett lenne, ha vidéken maradhatna, és feleségül mehetne valami rendes emberhez.

De Mary hallani sem akart erről.

– Amikor hozzámentem apádhoz, megesküdtem, hogy szeretni foglak, és olyan gondoskodással és szeretettel nevellek fel, ahogy vér szerinti gyermekemet szeretem és nevelem.

Kate nagy nehezen kimondott egyetlen szót: – De…

Ám Mary nem hagyta tovább szóhoz jutni.

– Felelősséggel tartozom szegény anyádnak, isten nyugosztalja a lelkét, és e felelősségem része az is, hogy boldog és biztos házassághoz segítselek.

– Boldogságban és biztonságban élhetnék vidéken – felelte Kate.

Mary ezzel egyáltalán nem értett egyet.

– Londonban sokkal több férfi közül lehet választani.

Erre Edwina is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Azt mondta, nagyon nyomorultul érezné magát nélküle, és mivel Kate úgysem tudná elviselni, hogy húgát boldogtalannak lássa, sorsa ezzel el is dőlt.

Így most ott ült London egyik majdnem divatos negyedében, egy bérelt ház kissé kopott nappalijában, és…

Pajkosan nézett körül.

…és arra készült, hogy kikapja az újságot húga kezéből.

– Kate! – sikított fel Edwina, és hitetlenkedve bámulta a jobb hüvelyk- és mutatóujja közt maradt apró papírháromszöget. – Még nem is olvastam végig!

– Már egy örökkévalóság óta ezt olvastad! – mondta Kate szemtelen vigyorral. – Ráadásul látni akarom, mi mondanivalója van ma Bridgerton vikomtról.

Edwina szeme, mely általában a skót tavak nyugalmát idézte, most démoni villanással rebbent.

– Szörnyen kíváncsi vagy a vikomt viselt dolgaira, Kate. Van valami, amit nem mondtál el nekünk?

– Ugyan már, ne butáskodj! Hiszen nem is ismerem. És ha ismerném, biztosan az ellenkező irányba futnék. Pontosan olyan ember, akit mindkettőnknek messze el kell kerülnünk. Talán egy jéghegyet is elcsábítana.

– Na de Kate! – kiáltott fel Mary.

Kate fanyar képet vágott. El is feledkezett róla, hogy nevelőanyja is hallja őket.

– Pedig igaz – tette hozzá. – Úgy hallottam, több szeretője volt, mint nekem születésnapom.

Mary két másodpercig csak nézett rá, mintha azt akarná eldönteni, hogy akar-e erre reagálni vagy sem, és végül azt mondta: – Nem mintha ez megfelelő téma lenne a te füleidnek, de sok férfi így van ezzel.

– Ó! – pirult el Kate. Kevés dolog kiábrándítóbb annál, mint amikor ellentmondanak az embernek éppen olyankor, amikor erős érvvel hozakodik elő.

– Hát akkor kétszer annyi szeretője volt, mint ahány éves vagyok. Akárhogy is, sokkal csapodárabb, mint a férfiak többsége, és nem olyan ember, akinek udvarlását Edwina elfogadhatná.

– Te is most vagy első bálozó – emlékeztette Mary.

Kate igen gúnyos pillantást vetett Mary felé. Mindannyian pontosan tudták, hogy ha a vikomt a Sheffield család valamelyik lányának udvarolna, az ostromlott személy nem Kate lenne.

– Nem hiszem, hogy lenne bármi is, ami megváltoztatná a véleményedet – mondta Edwina vállat vonva, és Kate felé hajolt, hogy jobban belelásson az újságba. – Ami azt illeti, nem is ír túl sokat róla. Ez a szöveg inkább értekezés az élvhajhászokról.

Kate szeme végigpásztázta a nyomtatott szöveget.

– Hmmmm – mondta kedvenc, megvető arckifejezésével. – Megkockáztatnám, hogy ez igaz. Valószínűleg idén még nem nősül meg.

– Te mindig igazat adsz Lady Whistledownnak – dünnyögte Mary mosolyogva.

– Általában igaza is van – felelte Kate. – El kell ismerni, ahhoz képest, hogy pletykalap szerzője, meglehetősen józanul gondolkodik. Hiszen igaza volt mindenkivel kapcsolatban, akivel eddig Londonban megismerkedtem.

– Saját véleményt kell kialakítanod, Kate – mondta Mary könnyedén. – Nem illik hozzád, hogy egy pletykalap alakítsa, kiről mit gondolsz és miért.

Kate tudta, hogy nevelőanyjának igaza van, de nem akarta elismerni, ezért újabb hümmögéssel kommentálta a megjegyzést és tovább olvasta a lapot.

Kétségkívül a Whistledown a legérdekesebb olvasmány egész Londonban. Kate nem volt egészen biztos abban, mikor jelent meg a pletykalap első száma, úgy hallotta, talán előző évben, de egy dolog biztosnak tűnt: akárki is Lady Whistledown (és senki nem tudta pontosan, hogy kicsoda), a Társaság jó kapcsolatokkal rendelkező tagja. Nem lehet másként. Egyetlen betolakodó sem tárhatná fel azokat a pletykákat, amiket minden hétfőn, szerdán és pénteken megírt.

Lady Whistledown mindig értesült a legújabb híresztelésekről, és más pletykalapokkal ellentétben, nem tétovázott teljes nevükön nevezni azokat, akikről írt. Múlt héten például úgy találta, hogy Kate-nek nem áll jól a sárga és a napnál világosabban le is írta: „A sárga színtől a sötét hajú Miss Katharine Sheffield úgy néz ki, mint egy megperzselődött nárcisz.”

Kate nem sértődött meg az inzultustól. Többektől hallotta, hogy senki nem tekintheti magát „beérkezettnek”, amíg Lady Whistledown nem inzultálta. Még Edwina is, aki bármilyen, a legszigorúbb mércével mérve is társasági sikernek számított, féltékeny volt azért, hogy a pletykalapíró Kate-et választotta célpontjául.

És bár Kate nem igazán akart Londonban lenni egy teljes szezonra, úgy gondolta, hogy ha már muszáj benne lennie a társasági forgatagban, talán nem vallott teljesen kudarcot. Ha egy pletykalap általi inzultálás a siker egyetlen jele, hát legyen, elfogadja. Kate ott arat sikert, ahol tud.

Ahhoz képest, hogy Penelope Featheringtonról azt írta: „olyan, mint egy túlérett citrusgyümölcs abban a mandarinsárga szaténruhában”, Kate túláradó érzelemmel tárta szét a karját és azt mondta: – Hát igen, olyan vagyok, mint egy fonnyadt nárcisz!

– Egyszer majd valaki rájön, hogy kicsoda ez a nő – mondta Mary váratlanul, mutatóujjával megint feljebb tolva szemüvegét –, és akkor nagyon nagy bajban lesz.

Edwina érdeklődéssel nézett anyjára.

– Komolyan azt gondolod, hogy valaki kikutatja a személyazonosságát? Már több mint egy éve sikerült megtartania a titkát.

– Ilyesmi nem maradhat örökké titokban – felelte Mary, azzal beszúrta a tűt hímzésébe, hosszú sárga fonalat húzva át az anyagon. – Jegyezzétek meg, amit most mondtam. Előbb-utóbb bekövetkezik, rájönnek, hogy kicsoda, és akkor olyan botrány tör ki, amilyent még nem látott a város.

– Hát, ha tudnám, kicsoda, azt hiszem, összebarátkoznék vele. A legjobb barátnőm lenne – jelentette ki Kate a második oldalra fordítva az egylapos újságot. – Rendkívül szórakoztató hölgy. És akárki akármit mond, szinte mindig igaza van.

Ekkor Newton, Kate kissé túlsúlyos corgi kutyája szaladt be a szobába.

– A kutyának nem kint a helye? – kérdezte Mary, amikor az állat vakkantott egyet. – Kate! – Az állat leült a lábához, és lógó nyelvvel lihegett, mintha simogatást várt volna.

– Newton! Azonnal gyere ide! – parancsolta Kate.

A kutya vágyódón nézett Maryre, aztán odatipegett Kate mellé, felugrott a kanapéra és gazdája ölébe tette mancsát.

– Csupa szőr leszel tőle! – mondta Edwina.

Kate vállat vont, a kutya dús, karamellszínű szőrét simogatta.

– Nem baj.

Edwina felsóhajtott, de ő is megpaskolta Newton hátát.

– Mit ír még? – kérdezte, érdeklődéssel előrehajolva. – Nem is volt alkalmam látni a második oldalt.

Kate mosolygott húga megjegyzésén.

– Nem sokat. Egy kicsit valami Hastings hercegről és hercegnéről, akik a hét elején érkeztek a városba, és felsorolja, milyen ételeket szolgáltak fel Lady Danbury bálján, amiket „meglepően ízletesnek” talált, és van egy meglehetősen kedvezőtlen leírás arról, hogy Mrs. Featherington milyen ruhát viselt múlt hétfőn.

Edwina elfintorodott.

– Úgy tűnik, eléggé pikkel a Featherington családra.

– Ezt nem is csodálom – mondta Mary, azzal letette hímzését és felállt. – Az a nő akkor sem tudna megfelelő színű ruhát választani a lányainak, ha szivárvány vetülne a nyakukra.

– Anya! – kiáltott fel Edwina.

Kate a szájához kapta a kezét, igyekezett nem nevetni. Mary ritkán fejezte ki véleményét, de amikor megtette, mindig nagyon találóak voltak a megjegyzései.

– Így van. A legkisebb lányát folyton narancssárgába öltözteti. Pedig mindenki látja, hogy szegény kislánynak a kék vagy a mentazöld állna jól.

– Rám sárga ruhát adtál – emlékeztette Kate.

– Sajnálom. Ebből megtanultam, hogy hallgassak az eladólányokra. Sosem kételkedtem volna a saját véleményemben. Azt a ruhát átalakíttatjuk Edwinának.

Mivel Edwina egy fejjel alacsonyabb volt, mint Kate, és lényegesen vékonyabb, ez nem lehetett probléma.

– Ha átalakíttatod – mondta Kate húgához fordulva –, feltétlenül vetesd ki az ujjfodrot. Szörnyen zavaró. És csiklandoz. Az Ashbourne-bálon egész idő alatt az járt az eszemben, hogy letépem.