A vikomt, aki engem szeretett

1. fejezet-2

Mary ferde szemmel nézett rájuk.

– Meglep és hálás vagyok, hogy végül mégiscsak sikerült türtőztetned magadat.

– Engem is meglep, de nem vagyok hálás – szólt Edwina pajkos mosollyal. – Gondolj csak bele, milyen szép kis írást kerekített volna belőle Lady Whistledown!

– Képzelem – mondta Kate, szintén hamiskásan mosolyogva. – Már látom is: „A kókadt nárcisz letépi szirmait”.

– Felmegyek – jelentette ki Mary, fejét ingatva lányai rosszalkodása hallatán. – Ne feledjétek, hogy ma este meghívásunk van. Talán jó lenne, ha pihennétek egy kicsit, mielőtt este elindulunk. Biztos, hogy ma is csak késő éjjel jövünk haza.

Kate és Edwina bólintott, és ígéreteket mormoltak, hogy megfogadják a tanácsot. Mary összehajtogatta hímzését és kiment a szobából.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, Edwina odafordult Kate-hez: – Eldöntötted már, hogy mit veszel fel ma este?

– Azt hiszem, a zöld muszlinruhát. Tudom, hogy fehéret kéne viselnem, de attól tartok, az nem áll jól nekem.

– Ha te nem viselsz fehéret, akkor én sem – jelentette ki Edwina. – Én a kék muszlinruhámat veszem fel.

Kate egyetértően bólintott és a még mindig a kezében tartott újságra próbált figyelni, közben Newtont egyensúlyozta térdén, aki hanyatt fordult és a hasát akarta vakartatni.

– Mr. Berbrooke éppen a múlt héten mondta, hogy valóságos angyal vagy kékben. Jól áll a szemed színéhez.

Edwina meglepetten pislogott.

– Ezt Mr. Berbrooke mondta neked?

Kate felnézett.

– Természetesen. Az összes udvarlód nekem mondja el a neked szóló bókjait.

– Tényleg? Ugyan miért?

Kate lassan, elnézően mosolygott.

– Hát, Edwina az a helyzet, hogy ennek oka talán az, hogy a Smythe-Smith zeneesten nyilvánosan kijelentetted, hogy sosem mennél férjhez olyan férfihoz, aki a nővérednek nem tetszik.

Edwina arca halvány rózsaszínre pirult.

– Nem hiszem, hogy mindenki hallotta – dünnyögte.

– De lehet, hogy mégis mindenkihez eljutott a hír. Gyorsabban terjedt, mint tűz a háztetőkön. Én akkor nem is voltam a teremben, de csak két percbe telt, míg megtudtam.

Edwina karba fonta a kezét és elgondolkodó hümmögést hallatott, amitől nagyon hasonlított nővérére.

– Ami azt illeti, a hír igaz, és nem érdekel, hányan tudják. Tudom, azt várják tőlem, hogy nagyszerű és rangos férjem legyen, de nem fogok feleségül menni olyan emberhez, aki rosszul bánik velem. Aki képes megfelelni a te elvárásaidnak, az biztosan megfelelő férj.

– Olyan nehéz az én elvárásaimnak megfelelni?

A két nővér egymásra nézett, aztán egyszerre felelték meg a kérdést: – Igen!

De miközben Kate együtt nevetett Edwinával, némi lelkiismeret-furdalása támadt. Mind a három Sheffield hölgy tudta, hogy Edwina férje nemes vagy igen vagyonos ember lesz. Edwina az, akinek biztosítania kell, hogy családja ne szegénységben élje le az életét. Edwina igazi szépség, míg Kate...

Kate, az Kate.

Kate ezt egyáltalán nem nehezményezte. Edwina szépsége egyszerű tény. Voltak bizonyos igazságok, amiket Kate már régen megtanult elfogadni. Kate sosem tanult meg úgy keringőzni, hogy ne akarná átvenni a vezetést; mindig is félni fog a villámlós vihartól, akárhányszor is győzködi magát, hogy ez ostobaság; és akármilyen ruhát viselt, akárhogyan fésülte a haját, akárhogy paskolta pirospozsgásra az arcát, sosem lesz olyan szép, mint Edwina.

Ráadásul Kate abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha annyi figyelem áradna felé, mint húgára. Rájött, hogy nem élvezné a felelősséget, hogy jó házasságot kell kötnie, hogy anyjának és nővérének megfelelő életet biztosítson.

– Edwina – szólt húgához szelíden –, te is tudod, hogy nem kell feleségül menned olyan emberhez, aki nem tetszik neked.

Edwina bólintott; hirtelen úgy tűnt, menten sírva fakad.

– Ha úgy érzed, hogy egyetlen férfi sincs Londonban, akit elfogadhatónak találsz, akkor legyen. Egyszerűen visszamegyünk Somersetbe és élvezzük egymás társaságát. Amúgy sem szeretek senkit nálad jobban.

– Én sem – suttogta Edwina.

– És ha mégis találsz olyan férfit, aki levesz a lábadról, akkor Mary és én is nagyon örülünk. Nem kell aggódnod, hogy elhagysz minket. Jól elleszünk magunkban.

– Te is találhatsz magadnak férjet – mutatott rá Edwina.

Kate érezte, hogy ajka halvány mosolyra húzódik.

– Lehet – mondta, a lehetőséget nem zárva ki, de tudva, hogy ez valószínűleg nem igaz. Nem akart egész életében vénlány lenni, de nem hitte, hogy itt, Londonban talál magának férjet. – Talán az egyik őrülten szerelmes kérőd nálam keres vigaszt, miután rájön, hogy te elérhetetlen vagy számára – évődött húgával.

Edwina megdobta egy párnával.

– Ugyan már, ne butáskodj!

– Szó sincs róla! – tiltakozott Kate. És komolyan gondolta. Valóban ez tűnt számára a legvalószínűbb módnak, hogy férjet találjon magának a városban.

– Tudod, milyen férfihoz szeretnék feleségül menni? – kérdezte Edwina álmodozó tekintettel.

Kate a fejét ingatta. Fogalma sem volt.

– Tudóshoz.

– Tudóshoz?

– Igen, tudóshoz – közölte Edwina határozottan.

Kate köhécselt egy kicsit.

– Nem vagyok biztos benne, hogy tudósból jó a felhozatal ebben a szezonban.

– Tudom – sóhajtott fel Edwina. – De az igazság az, hogy bár ezt nem hangoztathatom nyilvánosan… eléggé könyvmoly típus vagyok. Szívesebben tölteném a napomat könyvtárban, olvasással, mint a Hyde Parkban kószálva. Azt hiszem, jobban élvezném az életet egy olyan férfival, akinek tudósi ambíciói is vannak.

– Helyes. Hmmm... – Kate igen erősen gondolkodott. Nem valószínű, hogy Edwina talál magának tudóst otthon, Somersetben. – Tudod, Edwina, azt hiszem, az egyetemi városokon kívül elég nehezen találunk neked tudóst. Talán meg kéne elégedned egy olyan férfival, aki hozzád hasonlóan szeret olvasni és tanulni.

– Az is jó lenne – mondta Edwina boldogan. – Egy amatőr tudóssal is megelégednék.

Kate megkönnyebbülten sóhajtott. Biztosan van olyan férfiember Londonban, aki szeret olvasni.

– És tudod, mit? – tette hozzá Edwina. – A könyvet nem lehet a címlapjáról megítélni. Mindenféle amatőr tudós van. Lehet, hogy Bridgerton vikomt úr, akiről Lady Whistledown oly sűrűn ír, lelke mélyén tudós.

– Ezt szívd vissza gyorsan, Edwina! Semmi közöd nem lehet Bridgerton vikomthoz. Mindenki tudja, hogy a legmegátalkodottabb szoknyavadászok közé tartozik. Sőt! Ő a legnagyobb élvhajhász. Pont. Egész Londonban. Az egész városban!

– Tudom. Csak példának hoztam fel. Ráadásul amúgy sem valószínű, hogy az idén feleséget választana magának. Lady Whistledown legalábbis ezt írta, és te magad mondtad, hogy szinte mindig igaza van.

Kate megpaskolta húga karját.

– Na aggódj! Találunk neked alkalmas férjet. De nem… nem, nem, nem és nem Bridgerton vikomtot!

Ebben a pillanatban beszélgetésük tárgya a White Klubban pihent a három közül két öccsével; élvezték a késő délutáni italt.

Anthony Bridgerton hátradőlt bőr karosszékében, elgondolkodva kortyolta a whiskyt; lötykölte, körbe áramoltatta a pohárban, majd megszólalt: – Arra gondoltam, hogy megnősülök.

Benedict Bridgerton, aki éppen azon szokását gyakorolta, amit anyja annyira megvetett, nevezetesen székét két hátsó lábára billentve kissé kapatosan hintázott, erre lehuppant.

Colin Bridgerton félrenyelt.

Colin szerencséjére Benedict éppen időben nyerte vissza egyensúlyát, hogy erőteljesen hátba verje, mire öccse egy zöld olívabogyót állított asztalt átívelő röppályára.

Kis híján fülön találta Anthonyt.

Anthony megjegyzés nélkül hagyta e méltatlanságot. Nagyon jól tudta, hogy hirtelen bejelentése a meglepetés erejével hatott.

Illetve, talán az igen erős meglepetés ereje lenne a helyes kifejezés. „Teljes, totális, felülmúlhatatlan” – ezek a szavak jutottak eszébe.

Anthony tudta, hogy nem illik bele abba a képbe, hogy olyan férfi lenne, aki hirtelen ilyen nagy elhatározásra szánta el magát. Az utóbbi tíz évet hírhedt élvhajhászként, intenzív szoknyavadászattal töltötte, ott lelt örömöt, ahol ért. Mert úgy vélte, rövid az élet és élvezni kell, amíg lehet. Ó, persze megvolt a maga becsületkódexe! Sosem enyelgett jó családból való úrihölgyekkel. Nem jöhetett szóba senki, akinek a legkisebb joga is lett volna házasságot követelni.

Négy húga volt, ezért Anthony eléggé tisztelte a tisztes úrilányok jó hírnevét. Egyszer majdnem párbajozott egyik húga miatt, hogy megvédje becsületét. Ami a másik három húgát illeti… nem szégyellte bevallani, hogy kiveri a hideg verejték, amikor arra gondol, hogy olyan férfival hozza össze őket a sors, akinek olyan híre van, mint neki.

Nem, nyilván nem viszi rá a lélek, hogy egy úriember húgát tönkretegye.

Ami azonban a másféle nőket, özvegyeket és színésznőket illeti, akik tudják, mit akarnak, és mibe keverednek: élvezte a társaságukat, mégpedig nagyon. Amióta befejezte oxfordi tanulmányait és Londonba költözött, soha nem volt szerető nélkül.

Néha, gondolta fanyarul elmosolyodva, két szeretőt tartott egyszerre.

Részt vett szinte minden lóversenyen, amit a Társaság rendezett; Jackson iskolájában gyakorolta az ökölvívást, és meg sem tudta számolni, annyiszor nyert kártyában. (Néhányszor vesztett, de a veszteségekről nemigen vett tudomást.) Húszas éveit tudatos gyönyörszerzésben töltötte, csak a családja iránti felelősség hajtotta.

Edmund Bridgerton hirtelen és váratlanul halt meg; nem volt ideje rábízni a családot legidősebb fiára, ellátni tanácsokkal az életre. De ha mondott volna valamit búcsúzóul, Anthony biztos volt benne, hogy azt mondta volna, vigyázzon anyjára és testvéreire, és úgy szeresse őket, ahogy ő szerette és vigyázott rájuk.

Így Anthony, miközben bálokra, estélyekre, klubba és lóversenyre járt, öccseit Etonba és Oxfordba küldte, és húgai rendezte észveszejtő mennyiségű kamarahangversenyre járt (ami nem volt kis teljesítmény, mert négy húgából háromnak egyáltalán nem volt zenei hallása). Mindeközben figyelemmel kellett kísérnie és gondosan intéznie a család pénzügyeit. Mivel hét testvére volt, kötelességének érezte, hogy gondoskodjon mindegyikük jövőbeli megélhetéséről.

És ahogy egyre közelebb ért a harminchoz, rájött, hogy egyre több időt tölt örökségük gondnoki feladataival és a család ügyeinek intézésével, mint eredeti céljával, az élvezetek hajhászásával. Arra is rájött, hogy ez így tetszik neki. Tartott még szeretőt, de egyszerre már csak egyet, és úgy találta, hogy már nem kell beneveznie minden egyes lóversenyre, és késő éjszakáig ott maradni a klubban, csak hogy ő nyerje az utolsó kártyapartit.

Hírneve természetesen nem halványodott. Ami azt illeti, ezt nem is bánta. Voltak bizonyos előnyei annak, hogy Anglia legféktelenebb élvhajhászának gondolták. Például az, hogy szinte mindenki félt tőle.

Ez jó volt.

De ideje volt megnősülni. Meg kell állapodnia az életben, fiút kell nemzenie. Hiszen valakinek tovább kell adni a vikomti címet. Meglehetősen sajnálta azonban, sőt, elszorult a szíve, ha arra gondolt, talán nem éri meg, hogy fia felnőtt legyen. De mit tehetne? Ő egy elsőszülött Bridgerton elsőszülött Bridgerton fiának elsőszülött Bridgerton fia, satöbbi, nyolcadíziglen visszamenően. Dinasztikus kötelessége, hogy szaporodjon és sokasodjon.

Ráadásul némi vigaszt talált abban, hogy három talpraesett és gondoskodó fivére van. Ha ő nem tudna, ők majd gondoskodnak arról, hogy fia olyan szeretetben és becsületben nevelkedjen, ami minden Bridgerton gyermeknek kijár. A húgai dédelgetik a fiút, anyja talán elkényezteti…

Anthony el is mosolyodott egy kicsit, ahogy nagy és gyakran lármás családjára gondolt. Fiának nem feltétlenül van szüksége apára, hogy nagyon szeressék.

És bármilyen gyerekeket is nemzzen, valószínűleg nem emlékeznek rá, miután meghal. Még kicsik lesznek, nem alakult ki a tudatuk. Anthony figyelmét nem kerülte el, hogy a Bridgerton gyerekek közül ő, a legidősebb volt az, akire a legnagyobb hatással volt apjuk halála.

Anthony újra italába kortyolt, kihúzta magát, nagyot szusszant és kikergette a kellemetlen gondolatokat a fejéből. Az aktuális feladatra kellett koncentrálnia, nevezetesen arra, hogy feleségjelöltet találjon magának és megnősüljön.

Józan ítélőképességű és némiképp rendszerető emberként gondolatban sorra vette, mire van szükség, mi a teendő a cél elérésére. Milyen legyen a feleség? Először is, meglehetősen csinos legyen. Nem muszáj lélegzetelállító szépségnek lennie (bár az jó lenne), de úgy gondolta, hogy ha már muszáj ágyba vinnie, a szépség csak kellemesebbé teszi a kötelességet.

Másodszor, nem lehet buta. Anthony úgy vélte, ezt a követelményét a legnehezebb teljesíteni. Nem volt túlságosan elragadtatva a londoni első bálozók értelmi képességeitől. Amikor legutóbb elkövette azt a hibát, hogy megpróbált egy, az iskolapadból frissen kikerült ifjú hölggyel beszédbe elegyedni, a nőszemély nem volt képes másról beszélni, mint az ételről (éppen egy tányérnyi eper volt a kezében) és az időjárásról (de még arról sem tudott, mert amikor Anthony azt kérdezte, szerinte front jön-e, a hölgy azt felelte: „Sajnos nem ismerem Front urat.”)

Egy kevésbé okos feleséggel akár évekig elkerülheti a beszélgetést, de nem akart buta gyerekeket.

Harmadszor, és ez volt a legfontosabb szempont, nem akart olyan nőt, akibe beleszerethet.

És ezt a szabályt semmilyen körülmények között nem akarta megszegni.

Nem volt teljesen cinikus; tudta, hogy létezik igaz szerelem. Mindenki tudhatta ezt, aki valaha volt szüleivel, a Bridgerton házaspárral egy szobában.

De a szerelem olyan komplikáció volt, amit szeretett volna elkerülni. Nem vágyott arra, hogy életében megjelenjen ez a csoda.

És mivel Anthony ahhoz volt szokva, hogy megkapja, amit akar, nem volt kétsége afelől, hogy talál magának egy csinos, intelligens nőt, akibe sosem tudna beleszeretni. Mi a gond ezzel? Jó esély van rá, hogy akkor sem találná meg élete szerelmét, ha nagyon keresné. A férfiak többsége nem találja meg.

– Szent ég, Anthony, mitől fintorogsz ennyire? Az olívabogyótól nem lehet. Tisztán láttam, merre repült, és még csak hozzád sem ért.

Benedict hangja zökkentette ki álmodozásából, és Anthony pislogott néhányszor, mielőtt válaszolt.

– Semmi. Tényleg semmi.

Természetesen senkivel, még testvéreivel sem osztotta meg saját halandóságáról szóló gondolatait. Nem olyasmi volt ez, amit szeretett volna reklámozni. Hiszen ha valaki azzal ment volna oda hozzá, hogy ezeket így elmondja neki, valószínűleg úgy kinevette volna, hogy zeng a ház.

De senki nem érthette meg, milyen szoros, milyen mély kapcsolat fűzte apjához. És talán senki sem értené meg, mit érzett Anthony lelke legmélyén, hogy egyszerűen érezte, nem fog tovább élni, mint apja élt. Edmund a mindene volt. Mindig vágyott arra, hogy olyan nagyszerű ember legyen, mint apja volt, és bár tudta, hogy ez nem lehetséges, azért próbálkozott. Az, hogy bármiben, bármiféleképpen többet érjen el, mint Edmund, egyenesen lehetetlenségnek tűnt.

Apja egészen egyszerűen a legnagyszerűbb ember volt, akit Anthony valaha ismert, sőt lehet, hogy az egész világon nem volt hozzá hasonló. Végtelen önteltségnek tűnt, hogy bármiben több legyen nála. Valami történt vele apja halálának éjszakáján, amikor ott maradt a testtel a szülői hálószobában, amikor órákig ült mellette, nézte a halottat és kétségbeesetten próbált emlékezni minden együtt töltött pillanatra. Olyan könnyű lenne elfelejteni az apró dolgokat; hogyan szorította meg Edmund Anthony felsőkarját, valahányszor biztatásra volt szüksége. Vagy hogyan tudta emlékezetből idézni Shakespeare Sok hűhó semmiértjéből Baltazár énekét, nem mintha különös jelentőségűnek tartotta volna, hanem mert egyszerűen kedvelte.

És amikor Anthony végre kilépett abból a szobából, a hajnal első sugarai festették rózsaszínre az eget, és valahogy tudta, hogy az ő napjai is meg vannak számlálva, ugyanúgy, ahogy Edmund napjai meg voltak.

– Nyögd ki! – mondta Benedict, újra betörve Anthony gondolataiba. – Egy pennyt sem ajánlok érte, mert tudom, hogy annyit nem ér, de kíváncsi lennék, min gondolkodtál ilyen erősen.

Anthony hirtelen még jobban kihúzta magát, és eltökélte, hogy az aktuális témára koncentrálja gondolatait. Hiszen menyasszonyt kell választania magának, és ez komoly dolog.

– Kit tekintenek a szezon legragyogóbbjának? – kérdezte.

Fivérei egy kicsit elgondolkodtak ezen, aztán Colin adta meg a választ: – Edwina Sheffieldet. Biztosan láttad már. Elég kicsi és törékeny lány, szőke hajú, kék szemű. Általában arról lehet felismerni, hogy egész rajnyi szerelemsóvár udvarló követi.

Anthony nem vette figyelembe öccse gúnyos humorát.

– Van egy kis esze?

Colin pislogott, mintha az eszes nő, mint összetartozó fogalom abszolút újdonság lenne számára.

– Igen, azt hiszem, egyáltalán nem buta. Egyszer hallottam, ahogyan mitológiáról beszélt Middlethorpe herceggel, és úgy találtam, hogy nő létére nagyon meggyőzően érvelt.

– Remek – mondta Anthony, azzal poharát nagy koppanással az asztalra tette. – Akkor őt veszem feleségül.