Ide a pénzt

Negyedik fejezet (TALIBE)

Negyedik fejezet

(TALIBE)– A feleségem vagy, mais…

– Igaz, az vagyok…

– Igaz, a feleségem vagy, de te nem akarsz velem élni. Hiányzol. Te hiányzol. Éjszaka. Mais…

– Talibe, hát nem érted…

– Csak ezt akartam? Gondolod? Hogy ezért vettelek el? Csak ezért?

Talibe (igencsak teátrális) megvetéssel emelte fel a kupac húszdollárost, amelyek mind szépen ki voltak simítva, úgyhogy csak a szakértő pillantás tudta volna megállapítani, hogy korábban megjárták Jindriska fuszeklijét. Aztán hagyta, hogy a bankjegyek, egyik a másik után az asztalra hulljanak, és mindegyikre dühösen ráprüszkölt. Összesen tizenhétszer.

– A férjed vagyok. Én veled akarok élni. Mais te…

Jindriska felsóhajtott. Az alatt a nagyjából egy év alatt, amióta együtt voltak, megértette, hogy Talibével vitatkozni egyszerűen fölösleges. Akkor azt hitte, hogy valami csoda folytán – és éppen a legnagyobb megpróbáltatások közepette – rátalált egy értelmes, halk szavú, kedves fickóra, akivel lehet beszélgetni. Angolul úgy mondják az ilyenekre, hogy agreeable. Kellemes társaság. És Talibe kellemes társaság volt, amíg Jindriska mindenben egyetértett vele. És Jindrának akkor elég sürgős volt az esküvő. Az összeszokást és a szerelmes burukkolást sikerült nem egész tizennégy napra korlátoznia. Az alig két hét elég volt hozzá, hogy a városháza előtti pepita burkolaton elérkezzenek egészen az anyakönyvvezetőig és megpecsételjék a köteléket, ami végső soron leginkább a díszburkolat fekete-fehér köveihez hasonlított. Legalábbis Jindriska úgy érezte. Talibéval erről a témáról nem nagyon beszélgettek. Nem mintha bármi kivetnivalót talált volna Jindriska fehérségében, nem, de annyira fekete országból származott, hogy a színekről nem tudott, és nem is akart tudni semmit. Nem gondolkodott feketén-fehéren, ami a lánynak akkor még tetszett. Bár igaz, hogy rögtön azon a napon, amikor megismerkedtek, megfogta Jindra kezét a bárban a lány screwdriver koktélja és a saját jeges narancsleve fölött (amelyben csak egy szívószál volt, míg Jindriska csavarhúzójában kettő, nehogy Talibe összetévessze; azt akarta, hogy a lány úgy gondolja, vele iszik, de véletlenül sem volt szabad az ő poharába beleinnia, mert nem érhetett sem alkoholhoz, sem dohányhoz, sem nőhöz, bár azért azokkal a nőkkel…) …megragadta Jindra kezét, összefonta ujjaikat, és így szólt: – Gyönyörű, non? – és a lányt abban a pillanatban olyan átható vágyakozás öntötte el, hogy minden szinte összerándult benne a várakozástól… valamire; Talibe akkor a két sárga pohár fölött oly mámorítóan és olyan nagyon édesen egyesült vele, hogy szinte elsötétült előtte a világ, az egybefonódott ujjak sakktáblája összefolyt, s az eredmény meleg, barnásszürke lett, amilyen színűek majd a gyerekeik lesznek… és ettől a leggyönyörűbb (merthogy csak elképzelt) összekapcsolódástól Jindrának néhány hétre teljesen fekete-fehér szeme nőtt, hirtelen azt a fekete-fehér sakktáblát látta mindenben, mindig és mindenütt. A városháza előtti járdán. A zongora billentyűin. A napsütötte járdák mentén álló fák árnyjátékában. A friss hóban, amely a sötét, kopár ágakra hullt. Jidriska két gyapjúsálat kötött télire: egy hófehéret Talibe számára és egy feketét saját magának, aztán meg bántotta, hogy a férfi nem is hordta a magáét, hanem kispárnának használta.

– Én neked férj – kínlódott Talibe inkább szánalmas, mint tört angoltudásával, amelyet az öt itt töltött év után is erősen áthatott a francia nyelvtan, a francia kiejtés, a francia kifejezések és az afrikai gondolkodásmód. – Áj jú habnd, mais…

– A feleség. Kell lakni a férjénél. A feleség. A férj nem kell lakni a feleségénél. Lakhat másik feleségénél. De a feleség…

– És neked hány feleséged van, a rohadt életbe?

– Mais chéri! Tudod, hogy te…

Egyébként Jindriska nem szerette a férjek és feleségek számolgatását. Időnként az volt a benyomása, hogy Talibe eltúlzott, inkább apai, mint nagybácsihoz méltó büszkeséggel mutogatja neki a gyönyörű nővére négy gyerekének fotóit, és hogy túl sok dolcsi tűnik el hónapról hónapra a rokonainál az óceán túlsó partján. Mindamellett Talibe összes honfitársa igazolta neki, hogy Talibe a szülei jó fia és a testvérei áldozatkész fivére. (Csakhogy amikor ezt mondták, néha olyan gyanúsan kacsintottak.)

A kommunikáció Talibe és a felesége között köztudottan már hónapok óta nem működött. Lehet, hogy korábban sem működött, csak nem vették észre. Jindriska akkor költözött el Talibe lakásából, a Száztizenhatodik utca és a Powell Boulevard sarkáról, amikor rájött, hogy feleségként az a kötelessége, hogy otthon üljön, sehová ne mászkáljon (ugyanakkor, ha lehetséges, minél többet keressen, hogy hogyan, az nem volt világos számára), naponta cserélje a lepedőt valami törzsi szellem miatt, aki nem hajlandó összegyűrt ágyban lakni, takarítson, főzzön, gondoskodjon Talibe jólétéről, mindig a rendelkezésére álljon, és tartsa a száját akkor is, ha valami nem tetszik neki.

Igaz, hogy nem sokszor főzött, sok mindent elrontott, és Talibe nemegyszer vetette a szemére – jogosan –, hogy még egy okrát sem tud megsütni. Legfeljebb arra képes, hogy kinyisson egy tonhalkonzervet. Jindra és a férje kulináris nézetei szöges ellentétben álltak egymással. Talibe azt állította, hogy elég egyetlenegy bontatlan tonhalkonzerv a hűtőben ahhoz, hogy megfertőzze és elrontsa az ő összes ételét, Jindriskának viszont állandóan felfordult a gyomra mindentől, amit Talibe kotyvasztott, és amit ő csak afrikai blöfföknek hívott. Egész idő alatt, amíg megpróbáltak együtt lakni, Talibe mogorván kevergette a bűzlő konyhában a maga blöffjeit, miközben Gin, kabátban, sapkában, kesztyűben, beburkolózva gyönyörű fekete sáljába, mert a tél igen kemény volt, a vaskorlátos balkonra száműzve eszegette a tonhalkonzervjeit, salátáit és nyers zöldségét, grapefruitlével öblítette le és teljes kiőrlésű kenyeret falatozott mellé, amivel Talibét az őrületbe kergette.

– Egyáltalán nem a pénzről van szó, chéri…

(Hol volt már az az idő, amikor képes volt beleszeretni Talibébe pusztán a francia nyelv miatt; amikor minden ilyen kis szó, amit belekevert az angol mondatokba, komolyan felizgatta, és a távoli ismeretlen illatát árasztotta! Most már inkább zavarta, hogy Talibe soha az életben nem szólítja őt a nevén. Azt, hogy JINDRISKA, egyszerűen képtelen volt kipréselni a száján, viszont ha GINnek hívná, mint mindenki más, az állítólag túlságosan emlékeztetné az ördög gyűlölt italának nevére.)

Hátravolt még úgy egy évük. Aztán a hatóságok megint meghívják őket a bevándorlásira, ott kihallgatják őket, külön-külön, hogy hol élnek együtt, hogy néz ki a lakás, hányszor szoktak naponta, és milyen fogkrémmel mosnak fogat. Jindra már szinte örült, hogy elmondhatja nekik, mi mindent zabál Talibe. És még hogy fogkrém… haha! Ördögi fogkrém made in the USA, ahhoz Talibe hozzá sem nyúlna. Úgy tisztította a fogát, hogy órákon át rágta valamiféle félelmetes trópusi növény illatos gyökerét.

Ha végre túl lesznek ezen az egészen, akkor… akkor majd… TALÁN! Jindriskának állandó zöldkártyája lesz, állandó munkavállalási engedélye, semmi együttélés, semmi háromszázötven dollár havonta mint a lakbér rá eső része, egy olyan lakásért, amelyben nem is lakik, és minden férj, Talibét is beleértve, ünnepélyesen megcsókolhatja a seggét.

– Velem kellene élned – hangzott fel újra a férje hangja, mint valami elakadt lemez. –Mais te…

– De ha egyszer itt, Harlemben én…

Ez így volt. Míg a férfi feketeségének köszönhetően kellemesen beleolvadt a Nyugati Száztizenhatodik utca közönségébe, Jindriska nem. Ez végül még Talibét is elkezdte zavarni.

– Mondtam már neked. Sokszor. Mais, te nem akarod meghallgatni.

– Talibe, kérlek, ne kezdd megint…

– Amikor taxit vezetsz. Akkor is szükséged van rá. Taxit vezetsz! Ki hallott már ilyet. Női taxisofőr! Én nem hagynám. Szükséged van a varázslatra. Az IGAZI nőknek. Megszünteti… hogy minden hónapban… vérezzenek. Mais, te nem is vagy igazi nő. Benned nem tenne kárt.

– Talibe…

– Az a varázslat működik. Biztosan. Hallottam …

– Lehet, hogy csak Maliban?

– Maliban? Azt hiszed? Maliban az embereknek nincs stukkere, mint itt. Őrültek. Ezek itt! Maliban még a rendőröknek sincs stukkere. Nemhogy az embereknek. Maliban…

– Hát akkor minek nektek a varázslat?

– Maliban mindenre van varázslat. A gyerekekre! A szerelemre! A pénzre! Egy fiatal fa kell. Meghajlítod, és az ágát kötéllel…

– Akkor te, Talibe, miért gürizel itt, mint egy őrült, ha Maliban elég meghajlítani egy fácskát, és…

– Kevés a fa! Azért szegények az emberek. Aztán a kötelet el kell… vágni. A varázslat lehúz a földre. Elpusztít. De amit neked kínálok, a golyók ellen…

– Az nem pusztít el?

– Mais, non! Csak hordanod kell egy amulettet. Mindig hordani. Amikor kimész. Hordani. Otthon is. Hordani. Hallottam, hogy egy nőt az ajtón keresztül lőttek le. Véletlenül. Eltévedt golyó. Ha hordott volna amulettet…

– Akkor a golyó lepattant volna róla, újabb lyukat üt az ajtón, és belefúródik egyenesen a lövöldöző szívébe.

– Igen! Ekkora ereje van! Téged féltelek, chéri, mais, magamat nem kell.

– De hiszen éjszakára te is leveszed.

– Amikor SZERETKEZEK! Ha rajtad van és megérintesz egy nőt, akkor a varázslat…

– Szóval most nem érhetsz hozzám, ugye? Szóval így állunk?

Talibe rémült tekintettel hátrált a fal felé. – Csak úgy hozzáérni, kezet adni, oké. Mais embrasser, faire l’amour, non, non, non! It lose all power. – Bal kezével Jindriskát lökdöste el magától, jobb kezével az amulettjét próbálta letépni a nyakából. Áhítatosan a komódra tette a kopott zsinórt, amelyen három kis bőrgubó volt, bennük idézetek a Koránból meg titokzatos animista feliratok, amelyek értelmét csak a törzsi sámán ismerte. Meggyőződött róla, hogy az amulett nem érintkezik sem fémmel, sem papírral. Aztán rávetette magát Jindriskára.

Az ágyon máig a többé-kevésbé fehér sál szolgált párnaként. A kötött felületre ráragadtak Talibe hajszálai, és finom fekete gyűrűmintával díszítették.

#

Ennek így semmi értelme, állapította meg Jindriska, immáron horizontális testhelyzetben. Nem kellett volna idejönnöm. Legközelebb valahol a sarkon találkozom vele, és csak odaadom neki a pénzt, végül is a fake marriage pénzbe kerül, hát nem? A francba, ez már szinte fáj, jól fölszerelt fickó, de ez azért már túl NAGY! NEKI ez nem fáj? Au! Nem tudna egy kicsit vigyázni? Jindriska mérgesen húzódott el az ágyon férje erőteljes lökései elől, de az kibillenthetetlen ütemben követte őt, míg végül egészen a sarokba szorította, és még akkor is csak nyomult tovább. Hát ez már tényleg el van cseszve, mondta magában Jindra előrebillent fejjel a falnak szorulva, nem volt már hova menekülnie, és a vakolat minden egyenetlensége a tarkójába nyomódott. HE f***s LIKE A STUPID BROKEN DILDO, jutott eszébe, úgy baszik, mint egy elromlott műfasz, és még azt akarja, hogy lakjak vele, hát a francokat, hogy megint a verandára járhassak zabálni, és EZT kelljen elviselnem minden áldott éjszaka, és nem egyszer, hanem akár ÖTSZÖR, hisz ismerem… Ha nem idegesítene olyan KEGYETLENÜL, gondolta, akkor tulajdonképpen JÓ is lehetne, talán éppen ezt a ritmusosságot értékelik egyes lányok… Végül is, legalább kitartás van benne, ezek az afrikaiak nem olyan tehetetlenek az ágyban, tűnődött, és nézte a férfit, egyöntetű tökéletességét, amely olyan erősen, illatosan és ritmusosan szögezte őt oda az ágy sarkába, hogy mozdulni sem tudott; Talibéval szeretkezni olyan volt, mintha egy bársonyosan csupasz fekete párduccal birkózna; Jindriskában már megint összefolyt a fehér a feketével, színek a színekkel, mint amikor felpörgetsz egy búgócsigát. Talibe feketesége behatolt az ő fehérségébe és rózsaszínjébe; a francba, ez egyáltalán nem is rossz; Jindriska beletúrt férje göndör hajába, ujjbegyei, amelyek hirtelen érzékennyé váltak, egyenként kitapogattak minden szálat, minden merev, fekete tincset, minden ébenfekete mágikus spirált… A francba, ez tudja, mi kell nekem, ez ELKÉPESZTŐ, ez hihetetlenül fantasztikus, ilyen szeretőm életemben nem volt, esküszöm, hogy nem! És ez a felismerés úgy robbant be az agyába, mint egy lila villámlás, a világ dallamos lett, és úgy pulzált benne, mint egy titokzatos bolygó, és Jindriska a férje fenekébe markolt és magához vonta, még közelebb, be a teste középpontjába, egészen beszippantotta őt. – Talibe, ez jó! Jesszuskám, ez jó! Talibe, kérlek, csináld ezt még egy kicsit, szeretném, ha legalább még egyszer így EGÉSZEN a magadévá tennél!

#

Amikor elhúzódtak egymástól, Jindriskának, ha senki nem zavarta (és Talibéban az is jó volt, hogy azonnal elaludt, csak göndör feje támaszkodott alulról Jindra bal melléhez, mint egy kefe), kis csápok nőttek a testén, amelyekkel az egész utcát, egész Harlemet, egész New Yorkot és az egész világot magába vonta. Érzékelő hámsejtek nőttek a teste felületén, mint a földigilisztának. Hasából csápok bújtak elő, mintha polip lenne, és a rajtuk lévő gyengéd tapadókorongokkal simogatta a világot. A világ meg visszasimogatta őt.

Ilyenkor úgy érezte, hogy tartozik… valamihez, talán a kék messzeségek titkos testvériségéhez, azoknak a testvériségéhez, akik MERTEK. New York már most is tele volt olyanokkal, akik mertek, de minél többen voltak, minél több olyan emberrel találkozott Jindra az utcán, aki ugyanabban a helyzetben volt, mint ő, annál erősebb és valóságosabb és jobb volt az összetartozásnak ez az érzése. Mert minden bevándorló lelke egybefolyt egyetlen megalélekbe, amely láthatatlan hálóval védelmezte a várost: mint a galambok szárnypihéi.

Jindriska érezte, amint Talibe feje, mint egy cipőkefe, a bal melléhez támaszkodik, és férje hajának mágikus spiráljai elröpítették őt a messzeségbe, az égszínkék OTT-ba, amelyről a hajléktalan Randy szokott beszélni, és darabonként szétdobálták Jindriska agyát a városban, az utcákon és sugárutakon, úgyhogy végül minden szélben himbálódzó közlekedési lámpában ott ült néhány agysejtje, és piros, zöld és narancsszínű impulzusokat küldött feléje. Gondolatainak töredékei ott röpködtek a Nyugati Harmincnegyedik utcán, a Penn Station közelében újságlapok formájában, amelyekre akciós áruk képét nyomtatták, meg híreket, borzalmakat, gyilkosságokat, szörnyűségeket, kurvák és politikusok fényképét, hirdetéseket és hazugságokat és reklámokat és szemtanúk vallomásait, ide-oda billegtek a szélben, bukfencet vetettek, szaltóztak, könnyedén a járdára ereszkedtek, de még mielőtt letelepedtek volna rá, mint a lepényhalak a tengerfenék homokjára, már megint a magasba röppentek kínai sárkányok módjára, táncoltak a légörvényekben, és cafatokra szakadtak bennük… és így állandó mozgás közepette öregedtek és haltak meg, a bennük lévő információk érvényüket vesztették és történelemmé váltak, de még mindig ott köröztek, lebegtette őket a szél és saját lendületük; olyanok voltak, mint a piszkos, megsárgult, vedlett angyalszárnyak. Az olyan pillanatokban, amilyen ez is volt, Jindriska lelke indián mintára beleköltözött a Central Park fáiba, amelyeket állítólag az egykori kertépítő mérnök olyan terv szerint ültettetett el, hogy tavasszal úgy virágozzanak, mint egy szimfónia tételei: mozdul a karmesteri pálca… sárga, újra mozdul a pálca… rózsaszín; aztán hegedűkísérettel taktusra fakadnak a rügyek, fejlődnek a levelek, a zöld és a hangok árnyalata egyre mélyebb, ahogy a tavasz előrehalad, sorra csatlakozik egyik hangszer a másik után, egyik gally a másik után, egyik fa a másik után, és valamikor júniusban a szimfónia egy győzedelmes staccatóban csúcsosodik ki… Azután minden újra elhal, a zenészek elrakják a hangszereiket, kirázzák a nyálat a fúvókákból, tokba teszik a hegedűket, ahol egészen tavaszig pihennek majd, és belvárosi kirándulók százai özönlik el a Sheep Meadow-t, a Birkalegelőt, amelyen állítólag annak a bizonyos kertépítőnek a tervei szerint birkanyájaknak kellett volna legelészniük, mivelhogy bolyhos gyapjuk új hangulattal egészítette volna ki az egész pásztoridillt… Most azonban éppen ősz volt, és Jindriska érzékelősejtjei megültek a levelek nyelén, amelyek már halványultak és színesedtek és lehullani készültek; bőre hámsejtjei felvették a napkorong sárga színét a Manhattan Avenue páfrányfenyőinek levelein; bőre ott ringott a Hudson és a Keleti Folyó hullámain, visszapattant a hordalékokról, és együtt gyulladt ki minden híd fényeivel, amelyen Jindra valaha áthaladt. A hidak kötötték őt össze a realitással, ugyanakkor bizonyították, hogy szigeten lakik. Átnedvesedett csápjai azt a hírt hozták, hogy odakinn futó zápor támadt, és Jindriskát az a körülötte, alatta és fölötte lévő sok víz annyira lenyűgözte, hogy testén csíkos tengerészpóló kötődött. Aztán az jutott eszébe, hogy kint utasok lesznek. Eltolta magától a férje fejét. – Mennem kell – mondta, és lecsúszott az ágyról.

Talibe magához tért, elkapta Jindra lábát, és egy rántással visszadöntötte az ágyra. – Mais… csak… még egyszer legalább! – És a lába közét tapogatta.

– Az autóm itt áll a ház előtt.

– Mais…

– Várj, engedj el! Hagyd abba!

– Mais…

– A taxim itt áll a ház előtt!

– Mais… je t’aime, je t’aime!

A férje bal kézzel szétfeszítette Jindra térdét, és kétes vallomásai szűnni nem akaró áradata összefolyt az esőcseppekkel.

– Mee, mee, mee – mekegte Jindriska dacosan, de nem volt menekvés. Úgyhogy végül még ő maga bontott ki neki egy óvszert, amelyet a drogéria reklámszatyrában közvetlenül az ágy oldalába dugva tartott, biztos, ami biztos.