31. FEJEZETKale
Az elhagyott kápolnában találtam rá. A homályba burkolódzó, csendes helyet csupán néhány gyertya fénye világította meg. Ezek egész éjjel pislákolva küzdöttek a legmélyebb sötétség ellen.
Ott volt az oltár előtt. Térden állva. Lehajtotta a fejét, tűzvörös haja a vállára omlott.
Gyönyörű teste remegett és rázkódott a néma, pusztító zokogás miatt.
Az jutott az eszembe, megtörténhet-e, hogy olyan messzire kerülök tőle, ahonnan már nem hallom meg a sírását.
Azért, mert az elmúlt hat óra során végig ott zokogott az elmémben. Ilyen szörnyen hosszú időbe tellett, mire kiengedtek a kisváros börtönéből. Ejtették az ellenem felhozott vádakat, és az a döntés született, hogy csak egy páciensemet védelmeztem.
Közben végig attól tartottam, hogy mindjárt megőrülök, mert jól hallottam
