Levegő után kapkodtam az emlékek miatt, és megpróbáltam nem összehasonlítani a két esetet. De kurvára nehéz volt. A két gyerek… túlságosan hasonlítottak. Akkor is úgy éreztem, nem számítanak a múlt árnyai, mert ebben a pillanatban csakis arra vágytam, hogy odahajoljak, magamhoz öleljem ezt a nőt, hogy elcsituljon benne a vihar.
– Hope – mormogtam, és hátrébb húzódtam, hogy jobban láthassam, hogy tanúja lehessek az arcából sugárzó, ragyogó szeretetnek.
A szememre igazából nem is lett volna szükségem.
Mert érezni lehetett ezt a szeretetet.
Beragyogta az egész konyhát. Hope bánatosan rám mosolygott.
– Nem fogadtam el, amit mondtak, Kale. Tudtam, hogy az én bébimnek nem lesz semmi baja. Megnő, élni fog és szeretni. Lehet ugyan, hogy a világ más szemmel néz rá, ám a fiam pontosan olyan vol
