Örökre Görögbe

Niki

NIKI– Szerintem van valami a füle mögött. De ez csak az én véleményem.

– Tudod, hogy mindig adtam a véleményedre…

– De?

– De ezt most fejezd be.

– Miért? Szeretném elmondani, mit gondolok. Régen az volt a problémád, hogy nem beszéltem meg veled…

– Azt nem beszélted meg velem, Niki, hogy milyen lépésekre készülsz! Nem a véleményedet… azt nem szoktad magadban tartani. És most, hogy nézlek, arra gyanakszom, a lépéseidet még ma sem iparkodnál előre egyeztetni velem…

Niki nem tudja leolvasni András arcáról, hogy mérges-e vagy csak igyekszik komoly maradni.

– Figyelj, ez nagyon gáz. Ez a Tiszai-dolog.

– Milyen Tiszai-dolog? Én nem tudok semmiféle „dologról”. Egyébként pedig ő a főnököm, tudod.

– Jó, de ez a tegnapi ügy…

– Nem tudom, mit értesz ügy alatt. Egy vacsorát? Niki, egy ügyészről beszélünk, miért is ne hívhatná meg a közeli munkatársait egy étterembe?

– Ugyan már, András. Egy bírónő, a híres férjével? Te, aki a beosztottja vagy? És a kézilabdás csaj azzal a gengszterrel? Ugyan már. Miféle társaság ez?

– Miért lenne gengszter? – csodálkozik a férfi.

– Mert az. Érzem – bök a saját mellére Niki. András odalép hozzá, egészen közel, és átöleli.

– Díjazom a megérzéseidet, de ez a pasi egy osztályt vezet a főkapitányságon – suttogja, majd hozzáteszi: – Nem hinném, hogy okod lenne gengszternek titulálni.

– És hogy kerültek erre a vacsorára?

– Hát hogyhogy hogy? Régi barátok.

– Jézusom. – Niki a homlokát ráncolva bújik ki András karjából. – De ezt a férfit tuti, hogy láttam, az arcát láttam, és olyan környezetben, ami most nem ugrik be… de gengszterek között, érted?

– Niki.

– Igen.

– Fejezd be. – Komoly, és kicsit komor is a hangja. – Ez az ember a rendőrkapitányságon vezet egy osztályt, és ha bűnözők között láttad, akkor biztos régen, valami letartóztatás volt. Ne ezen agyalj. Írj könyvkritikákat.

– Nincs időm olvasni – mosolyodik el, és a gyerekszoba felé int. – Petra már ébredezik.

– Szerencse, hogy jó az alvókája. Hiszen fél nyolc van, és én el fogok késni.

Niki elkíséri a férfit a bejárati ajtóig.

– Nagyon fogok sietni – ígéri András, Niki megforgatja a szemét, de most éppen van miben bíznia, hiszen a férfi előző nap is korán és pontosan érkezett. Most azt fedje jótékony homály, hogy a főnöke vacsorameghívása miatt. – Egyébként észrevetted, hogy amióta nem írsz oknyomozó riportokat, minden második emberben bűnözőt meg csalót látsz? – fordul vissza a férfi, mielőtt a garázs felé venné az irányt.

– Lehet – vonja meg a vállát a nő. – De a megérzéseim még mindig működnek.

Integet András után, aztán, bár hallja, hogy Petra már mondja a magáét a szobájában, még elrohan egy kávéért. Kapucsínós csészével és cumisüveggel felszerelkezve nyit be a kislányhoz. Már mindjárt kétéves, ősszel bölcsibe megy. De a reggeli, cumisüveges tejezésről még nem szokott le – ezt Niki egyáltalán nem bánja. Szeretné a babakort minél tovább megélni a lányával. És szeretne visszamenni, és riportokat írni, és szeretne jó anya lenni, meg jó feleség, meg jó újságíró.

De hát jelenleg egyiknek sem érzi magát.

– Ki kell jönnötök. A gyerekkel együtt. – Ezt már az anyja mondja, mobilon. Facetime-oznak, és Niki látja, hogy az anyja egy positanói nyaraló teraszán napozik.

A lány, amikor előző hétvégén nézegette az anyjáról készült fotókat, amelyeket az olasz férje készített, úgy érzi, a saját anyja feszesebb és fiatalosabb, mint ő maga. Na hiszen, nem csoda. Egy divattervező férj mellett, annak tengerre néző villájában ébred, és idénre kinyitott a fagylaltozójuk, ott lent, a főtéren, amit az anyja felügyel, meg félállásban ő is szolgál fel. Lívia egyébként eredetileg élelmiszervegyész, és amíg nem költözött ki Olaszországba, a világ legjobb állása az övé volt. Minden csokit meg kellett kóstolnia, az állagukat, ízüket vizsgálta, ő volt, aki javaslatot tett a forgalmazási engedélyekre. Szerinte nem is volt jó állás, hiszen „el sem tudod képzelni, mennyi szar terméket kóstoltam”. Mindegy, hogy a fagyi hogy jön a képbe, azt Niki nem igazán tudta összerakni, de csak örülni tud neki, hogy az anyja, miután az apja lelépett a csajjal, akinek az edzője volt, megtalálta a régi szerelmét és a boldogságát.

– Lehet – válaszolja, és a kislányát mutatja a kamerával. De persze belül azt súgja neki egy hang: nem lehet. És nem is azért, mert nem akarja itt hagyni Andrást hetekre, hanem… nyugtalan. Kiéhezett a hírekre, és arra, hogy mi van mögöttük. Veszélyes időszakba került, nyugtázza magában. Másfél évig tulajdonképpen nyugton ült a fenekén. Most viszont… ott mocorog a kisördög.

– Nagyanyád is jöhetne.

– Jézusom, anyu! Nem teheted ezt velem – vág egy grimaszt. – Erre még nem állok készen.

– A nagyanyád idén már nyolcvan elmúlt. Hát igazán megteheted, hogy…

– A nagyi folyamatosan emberek nyomában lohol, intim együttléteket fényképez, lebuktat mindenféle csalókat, és már van egy új biciklije is. Szerintem totál önjáró, nem gondolod? Biztos vagyok benne, hogy el tud menni hozzátok egyedül is. Már ha jól meggondoltad…

– Az új biciklit nem tudtam… Csak arra a piacozósra emlékszem.

– Az egyik ügyfele azzal fizetett neki. Egy hiperül feldekorált női bicikli. Bent tartja az irodában. Gondolhatod… riogatja rajta a belvárosi lakosokat.

– Igazán leparancsolhatnád róla.

– A nagyit? Anyu, te nem ismered őt…? Senki sem tud hatni rá.

Hallgatnak.

– Talán ha meghívnám… esetleg itt megnyugodna. Itt nem lenne mit nyomozni. Csak olvasna, és…

– Aha, persze. Élete a nyomozás. Mióta elhiszi, hogy ő Miss Marple és Lucas Davenport szerelemgyereke – és ne felejtsd el, hogy Davenport nevét te hoztad be annak idején ebbe a sztoriba –, új életet él. Tehát ne álmodj arról, hogy ott ülne a teraszon, nézné a tengert és olvasná az Agatha Christie-könyveket. Csak megjegyzem, ma már sokkal keményebb krimiket olvas.

– Olyan, mint te vagy, Niki.

– Éééééén?

– Igen. Amikor azt mondod, hogy élete a nyomozás. Neked is az, nem?

– Csakhogy engem az igazságérzetem hajt, anyu.

– A nagyanyádat is.

– De hát ő pénzért nyomoz.

– Te is, drágám. Vagy már nem fizetnek az újságíróknak a cikkekért Magyarországon?

– Jézusom, de akkor is. Hogy vehetsz minket egy kalap alá?

Az anyja hallgat, de Niki nem biztos benne, hogy nem kuncogást hall-e a vonal végén. Aztán Lívia megszólal.

– Szeretnélek látni titeket.

– Én is, anyu. Nagyon jó lenne.

Egész nap újra és újra eszébe jut az a vasárnap, amikor az anyjának megváltozott az élete. Ott ült nála, a budakalászi házban, egy kincsesládával a kezében, amit a padláson talált. Éppen az apja nyomait kellett mániákusan eltüntetni a házból, az apjáét, aki nem sokkal korábban költözött el. És ami cuccát nem vitt magával, azzal az anyja – kétségbeesésében, gyászában, dühében – kíméletlen volt. Kidobni mindent, ami csak egy pillanatra is emlékeztetné arra, hogy volt az életében egy pasi. Egy férj. A gyereke apja. Persze Niki apja mindent meg is tett ezért a bánásmódért, de a lány akkor, ott szembesült az egésszel. Anyja még arra sem hagyott neki időt, hogy szomorkodjon. Beleugrasztotta a selejtezésbe, „gyere haza, lányom” – akkor érkezett meg a Karib-térségből, egy igazán jól sikerült útról, ahová a főnöknője küldte, bár Niki egyáltalán nem akarta egy hajón lógatni a lábát, végül mégis igent mondott –, irány a ház, a pince, a padlás, és irtsuk ki apádnak még az emlékét is.

Még most is ingatja a fejét, amikor eszébe jut az a nap.

És hát aznap más is történt. Megtalálta az anyja kincsesládikóját, benne egy fotóval. Anyja régi szerelme. Egy olasz fiú, Nápolyból.

Valami olyasmit javasolt, hogy vegye fel vele a kapcsolatot. Ezzel csak feldühítette az anyját.

Aztán… tessék. Most meg már haza sem akar jönni. Nem mintha Niki bánta volna, ő inkább örült, hogy az anyja újra megtalálta a boldogságát. Talán mégiscsak volt értelme annak az eszetlen pakolásnak.

Végiggondolja, mi lesz a mai program. Biztosan megnézi a híreket. Szeretne elolvasni egy elemző cikket, ami a hazai korrupcióról szól, de esélye sincs rá, hogy a végére érjen, és nem minden esetben Petra az oka: van, hogy egyszerűen belealszik, a mobilját a kezében tartva, a gyerek és a Peppa malac fölött felügyelve a játékot. Aztán kert, kutyázás, de ha már kert, akkor legyen inkább játszótér. Talán találkozik valakivel. Felnőttel. Sose hitte volna, hogy egy anya képes azért kimenni a gyerekkel a játszótérre, hátha találkozik egy másik, viszonylag normális anyával, akinek a gyereke szimpatizál a sajátjával. Mostanában kezd rádöbbenni, ha neked rokonszenves egy anya, akkor a gyerekeitek valószínűleg megölik egymást, vagy rá se hederítenek a másikra.

Telefon.

– Drágám, otthon vagytok?

– Csilla, el sem hiszem… az országban tartózkodsz?

– Hát persze. És ne félj, olyan krémeket meg pletykákat hozok neked délután, hogy csak na.

Arra gondol, milyen jó kis délután lesz ez. Csilla a Mademoiselle című magazinnál a kolléganője, a szépség-, divat-, utazás- és egészségrovatokat vezeti, amelyekből még válság idején is dőlnek a termékek. Csilla a legjobb barátnője, bár ők ketten tűz és víz. Jó nagyokat szoktak vitatkozni, ha sikerül találkozniuk. Az életről mindketten mást gondolnak, mégis megtennének bármit egymásért.