Örökre Görögbe

Laura

LAURA– Nyújt, kitart – mondja Laura, és lassan ő maga is megcsinálja az ászanát. Egészen hihetetlennek tartja még ma is, hogy ez lett belőle, aki néhány évvel ezelőtt még lehajolva a talajt is csak az ujjbegyével tudta megérinteni a lába előtt. De hát fontos a rugalmasság, ezt tanulta már akkor, amikor annak a lánynak, Noéminek meg az anyjának az élete volt a tét. Az volt nekik, kettejüknek, de tulajdonképpen a családjuknak is az utolsó dobás, az utolsó csepp a pohárban. Ott lett vége mindennek, és ott kezdődött minden. Valami új, ami bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint a régi volt, viszont felszabadító, és már-már érzi a szabadság fuvallatát. Nem mindig, de néha, igen, néha érzi.

Végigvezeti az órát. Hat lány, pontosabban hat nő vesz részt rajta. Hat nő, akik fontosak a személyes sorsát illetően is. Nekik mindig külön tartja a foglalkozást. Ingyen, pedig mindannyian tudnának fizetni. De akkor nem gyógyulnak a sebek, ha fizettet velük. Nem a saját sebei. Hanem az övék.

Ott a lány, mert egyikük még tényleg az. Tizennyolc éves, és éppen megküzd azzal, hogy kicsoda ő maga. Nem könnyű most neki. Niki ajánlotta, hogy járjon hozzá.

Ott a nő, akinek a volt férje talán nem is sejti, hogy pont hozzá jár jógázni, de a nő még mindig nem heverte ki azt, ami történt vele.

Ott van a másik fiatal nő, Noémi. Még a húszas éveiben jár, de olyan ijesztő utazásban volt része korábban, amit nemigen lehet elfelejteni. Helyrejött az élete, ám a seb, amit részben Laurának köszönhetően kapott, mindig fel-felszakad.

Ott van Noémi anyja is, ami furcsa, mert ők valahogy inkább váltani szokták egymást az órán. Pedig gyakran mennek együtt ide-oda. Talán éppen csak őelőtte szégyellik, hogy mennyi mindent tud róluk, mégis hozzá járnak, talán érzik, hogy még mindig van feléjük karmikus adóssága.

Ott van az exférje egykori PR-osa. Laura mindig gyanította, hogy volt köztük valami. Aztán tessék, Hanga itt kötött ki, éppen nála.

És ott van egy újságíró, akit szintén Niki ajánlott. Mindannyian ismerik. Egy nagyon menő női újság főszerkesztője, akinek van egy irodalmi szalonja is. Mindent tud mindenkiről, aki fontos, de valószínűleg ő a legdiszkrétebb mindannyiuk közül. Egy éve kezdett velük jógázni, igaz, a csoport is csak bő két éve jött össze – a főszerkesztő mára már elég hajlékony. Fejben mindig az volt, így könnyű, mondogatja neki Laura.

Ez hát a csoport, minden tagjának lelkét valahogy ő gyógyítja a jóga nevű varázslattal, és az ottlétükkel, a bizalmukkal ők szintén gyógyítják Laura lelkét.

Amikor vége, akkor valójában nem fejezik be. Mindannyian egy különös utazásra várnak, amit hétről hétre megkapnak Laurától. Holott Laura ezt az egészet nem tanulta semmilyen nagynevű intézményben, és bölcsész létére sosem gondolta, hogy valaha is ezzel fog foglalkozni. Volt már valami balatoni elegáns és menő helyen, ahová akkoriban a nagymenő nők és a nagymenő férfiak feleségei jártak. Méregteleníteni, főleg az agyat. Laurának ez a hely volt az, ahol elbúcsúzott a férjétől gondolatban, de azt elképzelni sem tudta, hogyan fog tőle elválni. Aztán az élet vagy a sors, de leginkább a karma ezt is megoldotta. Mindenesetre a tisztítókúra meg a masszázs mellett meditációt is gyakorolt, és később, amikor kezdett magára találni újra, elolvasott néhány könyvet a témában. Eljárt később vezetett meditációra is, most pedig belekontárkodik az egészbe, és azt csinálja, ami neki működik.

– Akkor most lefekszünk, behunyjuk a szemünket… Lefekszel, hunyd be a szemed… érezd, ahogy ellazulsz… érzed, ahogy ellazul a fejed… a fejbőröd… bizsereg a fejbőröd, aztán ellazítod a homlokodat… ellazul az arcod, a szemed… – és folytatja, egészen a lábujjig. Ő maga is lehunyja a szemét. Különben elveszne a varázslat.

És elutaztat mindenkit a tenger hullámzására és a szél dallamára egy helyre, egy biztonságos helyre. Mindenkinek megvan a saját biztonságos helye, ahonnan felvérteződve újraindulhat. Bárhová, ahová akar. Neki, Laurának ez a hely egy balatoni lakás, ahol versek születnek. Sosem gondolta volna, hogy valaha egy balatoni kis lakásra fog vágyni, és bár megvehetné, mégsem érzi még úgy, hogy megérdemli. Nem tudja elfogadni abból a pénzből, ami az exférjétől maradt rá. Nem kevés, pedig a nagy részéről nem is tud vagy nem akar tudni. És amit felajánlott… sok-sok helyre. Greenpeace, más, környezetvédelemmel foglalkozó szervezetek, iskolák, konyhák, amelyekben gyerekeknek és hajléktalanoknak főznek… de Laura még mindig vezekel. A bűn ízét érzi a szájában, ha eszik, egy fantomízt, az orrában egy fantomillatot, amitől talán sosem fog szabadulni. Az exférje illatát.

Sok mindent feladott és kidobott pedig, ami őrá emlékeztethetné. És mégis. A köteléket, ami egymáshoz láncolta őket, soha nem akarta és nem is tudná elvágni.

A kötelék: a gyerekeik. A fia arcából a férje szeme néz vissza rá. Imádja ezt a szempárt – a fiáét.

– Anya, már megint ezzel jössz – mondja később szemrehányón Adél. A porcelánbabája, akit mostanában csak a telefonja kijelzőjén meg az iPaden lát. A gyönyörű lány, aki elmenekült egészen a görög fővárosig az apja emléke és a saját gyerekkorának lezárása elől.

Adél most a Görög Nemzeti Opera egyik ösztöndíjas tanulója, és máris kartáncos. Hosszú lesz az útja, és talán göröngyösebb, mint a társnőié, hiszen Adél nem szereti a sima befutót. Nem akart táncos lenni Magyarországon, ahol ismerhetik. Mindennap balettra járt, órákig gyakorolt, mégis teljesített a gimiben – nem akart semmiben sem kitűnni, nem akarta, hogy az apjával azonosítsák. Órákra járt, tanult, de az „eset” után az anyja vezetéknevét használta – és ez fájt igazán Laurának. Adél szerette az apját, és a mai napig nem dolgozta fel, hogy elveszítette őt. Aztán felvették, ráadásul ösztöndíjasként Athénba, az operába, a tánckarba került, és az álmai viszik előre. Laura tudta: Adél arról álmodik, hogy vezető táncos legyen Athénban. Eszébe sem jut a hazai karrier, ezért Laura egyik szeme sír, a másik nevet.

– Mert már ezer éve nem láttalak.

– Tudom, de mit szólnál hozzá, ha te jönnél ide, és nem én haza?

– …

– Figyi, anya, azt le lehet győzni. Bekapsz egy tablettát, és végig olvasol a gépen. Iszol egy pohár pezsgőt, és nem fogsz félni.

– …

– Annyi mindent legyőztél már, de tényleg. Ez most egy új őrület, de hidd el, túl leszel rajta. Egyébként is… képzeld, van egy… barátom.

– Ó. – Hirtelen nem tudja, mit mondjon. Ha arra gondol, hogy mikor hallotta ezt utoljára a lányától… Már azt hitte, nincsenek olyan jó viszonyban, mint régen, amikor itthon lakott. Vagy hogy már pszichológushoz kellene fordulnia, amiért két éve nem is keres kapcsolatot. Persze csak a húszas évei elején jár. Nemrég még tényleg kislány volt. Jó ég, mennyire elrohant az idő. Hirtelen eszébe jut, a semmiből, amikor még András vitte haza őket egyszer-egyszer balettóráról. Mindig úgy köszönt Adélnak, hogy helló, szépségem. Adél pedig kedve szerint vagy bedühödött ezen a szépségezésen, vagy csak elnéző mosollyal fogadta. Babás maradt tinédzser lánynak is. És most is az ő babája.

– Igen. Nagyon bírnád, anya.

– Persze. – Bólint. Mióta a volt férje lelépett, nem azt érezte, hogy rászakadt a gyerekei iránti felelősség, hanem éppen lazább lett velük. Addig hatalmas nyomás volt rajtuk. Megfordult a kocka: az apjuk eltűnése és elvesztése óta a gyerekei akarnak folyton-folyvást bizonyítani, és éppen ő, Laura az, aki sokkal elfogadóbb velük. Talán hiába.

– Úgy hívják, hogy Miran.

Laura hallgat, és közben száguldoznak a kérdések az agyában. Miran, vajon ez egy görög név? Ha igen, akkor örökre Görögbe szegődik a lánya? Vagy… lehet, hogy francia?

– Annyira belevaló, jó fej fiú.

– Igen? – Elvékonyodik a hangja. Titti jut eszébe, egy régi szerelem. – És?

– Ő már vezető táncos. Nézd meg a honlapon! De majd küldök róla képet – csicsereg a lány.

– Várj egy picit… – hangosítja ki a telefont, és vadul keresgélni kezd az opera honlapján. Aztán ott is van. Ott pózol szűk gatyában, kockás hasizommal, félmeztelenül, talán egy szerepben. Olyan szuggesztív a tekintete, hogy majd kigyullad tőle a mobil kijelzője. Rövidre vágott, fekete haj, világos bőr, a szeme fekete szemceruzával vagy tussal kihúzva alul-fölül.

Sóhajt. Jobban örülne, ha nem egy szemfestékes fiúval kezdene a lánya. De az csak színpad, a smink az smink, a tánc pedig kemény műfaj. Különösen a balett.

És amúgy is, ki vagyok én, hogy ebbe beleszólhassak? Tekintettel a saját választásaimra… – ez suhan át az agyán, aztán megszólal:

– Hűha. Meglehetősen jóképű.

– Ugye? – Adél felszabadultan kacag. De jó is hallania ezt a kacagást, neki, az anyjának! – Gondoltam, hogy nem találsz ellenvetést. Mondhattad volna azt is, hogy szívdöglesztő.

– Mondhattam volna – hagyja rá Laura. Hozzá azért a férfiasabb pasik közelebb állnak. Ugyan ennek a Mirkának, vagy hogy is hívják… az összes hasizma látszódik, még olyanok is, amelyekről az átlagembereknek tudomásuk sincs, mégis jobban örülne, ha nem egy macskanadrágos férfi udvarolna a lányának. De persze… minden jobb annál. – Te… – húzza fel a szemöldökét –, itt azt írják az életrajzában, hogy Albániában született.

– Ja, igen. Tiranában. Ott is tanult, tudod.

– Hm. – Fogalma sincs, honnan kellene ezt tudnia, mindenesetre tovább olvassa Mirko vagy ki életrajzát.

– Igen, ott végzett, és táncolt is a balettkarban. Az én Miranom.

– Szuper.

– Hát tudod, anyu, imádni fogod. Ha találkoztok. Le fog venni a lábadról.

– Nagyon örülök. – Igyekszik őszintén mondani, és közben azon gondolkodik: tényleg, miért is nem örül nagyon, hiszen ez volt az utóbbi két év egyik, önmarcangoláshoz remek témája, hogy miért nincs barátja a lányának. Most meg, hogy van, az a baj. Hát mi történt vele, hogy nem tud felhőtlenül örülni a gyereke boldogságának?

– Szeretni fogod. Nagyon családcentrikus. Irántad is többször érdeklődött már.

Laura fejében hangosan és szédítően megszólal egy vészcsengő, és nem hagyja abba még azután sem, hogy leteszik a telefont.