Farkasok gyilkosa

Első fejezet A fákkal sűrűn benőtt hegyoldalt a környéken lakók közül mindenki ismerte, de ritkán merészkedtek oda, nemcsak a megközelíthetetlensége miatt. Legendák keringtek róla, bár azt senki sem tudta, mennyi az igazság belőlük, ezért inkább kerülték a magaslatot. Napsütéses időben ragyogott felette az ég, de borús napokon, mintha a gonosz lelke szállt volna rá. Azon a bizonyos napon is szürke fellegek borították be, melynek takarásában baljós dolgok voltak előkészületben. A környező tájat fehér, sűrű, szinte áthatolhatatlan köd fedte, mintha csak szándékosan el akarta volna takarni a kíváncsi szemek elől a két egymással küzdeni készülő alakot. Egy magas, karcsú lányt, aki mély gesztenyebarna haját szorosan hátra fogta, hogy ne zavarja harc közben. Világos bőre elütött a fekete ruhától, amit viselt, gyönyörű arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, csupán hihetetlenül zöld szemei árultak el némi kíváncsiságot. Ellenfele egy megtermett, szürke árnyalatba átmenő bundájú farkas. Ínyét kissé felhúzta agyaráról, így próbálva megfélemlíteni a másikat, és egyelőre egyhelyben állt, szemeit egy pillanatra sem véve le a szembenállóról. Mindkettő kiváló harcosnak számított a maga nemében, mégis kétségtelen volt a harc kimenetele. A lány fiatalsága meglepő lehetett volna bárki számára, ám elszántsága, és jártassága a harcban hamar meggyőzte a szemlélőt arról, hogy veszélyes dolog alábecsülni őt. Miután rátalált ellenfelére, nem volt irgalom a számára. Tette, amire nevelték, tanították. Egy pillanatra megállt az idő, ahogy mindkét kezében kivont késsel, szembenézett a farkassal. Nem érzett félelmet soha. Ezúttal sem. Sokkal inkább valami mást. Gyűlöletet. Nem az áldozata iránt, hanem akinek eleget tesz azzal, hogy végez vele. Nézte a tiszta szempárt, melyben semmi jele nem volt annak a vérszomjnak, amelyet keresett. Ösztönös viselkedés, élete megóvása, ez volt minden, amit látott benne. Még sem hátrálhatott meg. A hatalmas állat vicsorgó agyarakkal állta a tekintetét, majd hirtelen támadásra készen a levegőbe emelkedett. Tudta, innen csak az egyikük tér haza, és mindent meg is tett azért, hogy ez ő legyen. A másikat nem érte váratlanul a támadás, ahogy az állat elrugaszkodott a talajtól, már ő is lendületben volt. A farkas gyors mozgásának köszönhetően, második alkalommal nem volt ilyen szerencséje, az állat teljes súlyával a földre sodorta. A lendülettől kiesett egyik kezéből a kés, ami nem kerülte el támadója figyelmét. Kihasználva ezt, megragadta a másik kart, erős állkapcsával szinte bilincsbe szorította, és addig rázta, amíg abból is ki nem hullott a penge. Áthatolni képtelen volt rajta a vastag bőrszíj miatt, amit a lány viselt, de így is elérte a célját. A lány, szabadkezével megragadta a felső állát, hátra rántotta, miközben a másikkal próbált kiszabadulni az éles fogak közül. Mikor ez sikerült, oldalra fordult, magával ragadva a farkast is, majd hirtelen engedett a szorításon, így a farkas a lendülettől néhány méterrel odébb landolt a földön, addig a lány megragadta az egyik elejtett pengét. Felállt, és néhány pillanatra farkasszemet nézett egymással a vadász és prédája, majd újra egymásra támadtak. A lány neki futott, elrugaszkodott a földtől, és izmos lábával az állat fejét vette célba. Sikeresen, mivel az, vonyítva hullott a nedves avarra. Minden szinte pillanatok alatt történt. A lány áldozata fölé hajolt, kését egy jól irányzott mozdulttal a farkas nyakába mélyesztette, majd megvárta, amíg teljesen kivérzik, és kialszik szemében az élet fénye. Mindig ezt a módszert alkalmazta, mivel gyors és hatékony, és így nem mocskolódott be sem ő, sem a tetem. Valahogy úgy érezte, ennyi tisztelet jár a vesztesnek is. Ismert olyan vadászokat, akik szó szerint élve kibelezték a prédát, és mosolyogva nézték végig szerencsétlen állat haláltusáját. Ő más volt. Semmi értelmét nem látta a felesleges kínzásnak, ráadásul, a látvány is sokkal esztétikusabb volt, mikor az áldozat a halál beállta után visszaváltozott emberré. Mert mindig ez volt a vége. Most, miután ez megtörtént, megrendülten rogyott mellé. Elképedt fiatalságán, hiszen alig lehetett tizenkilenc, húsz éves. Óvatosan megérintette az élettelen arcot, mintha attól félt volna, amint hozzáér, darabokra hullik, akárcsak a világ körülötte. Ebben a mozdulatban minden benne volt, az összes érzelem, ami kavargott benne. Zavart volt. Soha sem kérdezett, csak tette a dolgát, ám ezúttal ott kiabált egy hang a fejében, ami arra akart választ kapni, hogy: Miért? De hiába, mert senki sem felelt a kérdésére. Nem maradt sok ideje, odébb kellett állnia, hiszen a falka többi tagja hamarosan észreveszi az egyed hiányát, és a keresésére indulnak. Felállt, és nehéz szívvel vetett még egy utolsó pillantást a testre, majd eltűnt az egyre ritkuló ködben. Keslie hosszú ideje hajtott az ismeretlen utakon, fogalma sem volt róla merre járt, de nem is számított. Egyelőre csak a pillanatot akarta kihasználni, addig, amíg újra meg nem teszi, amit annyira gyűlölt. Nehéz volt elhinni, hogy az előző eset alig négy hónappal ezelőtt történt. Úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna. A letekert ablakon beáramló hűvös szél úgy játszott gesztenyeszínű hajával, ahogy neki tetszett, de nem zavarta, sőt, élvezte. A hűvös levegő némileg megnyugtatta háborgó lelkét, viszont ez a nyugalom, csupán átmeneti volt. Túl hamar jött el az új megbízás teljesítése. Megkapta az újabb nevet, a számára soha véget nem érő listáról. Narrot. Egyelőre nem mondott neki semmit ez az egyetlen szó, nem is volt rá szükség, hiszen úgyis idejében megtud majd róla mindent. Sajnos. Bár, eleve erre nevelték, ez volt a kötelessége, mégis elege volt már a gyilkolásból. Büszkének kellett volna lennie, hiszen az egyik legjobb volt a sajátjai közül, még sem érzett így. Mikor, vagy mitől változott meg a szemlélete, fogalma sem volt róla. Egyszer csak tisztelni kezdte az áldozatot, még akkor is, ha az nem volt emberi lény. Vagy legalábbis csak részben. Gyűlölnie kellett volna azt a teremtményt, amelyre vadászott, de már képtelen volt rá. Eleinte még elhitte, hogy ádáz gyilkosok, akiket ki kell irtani, hiszen gyerekként ezt sulykolták bele. Csak miután saját magának volt lehetősége meggyőződni arról, hogy mindez nem igaz, kezdett mélyebben a dolgok mélyére látni. Megfogalmazódott benne egy gondolat, ami befészkelte magát az agyába, a lelkébe, és nem hagyta nyugodni. Ki akart szállni, szeretett volna felhagyni az öldökléssel, de erre nem volt lehetőség. Ha nem vállalja a megbízást, végeznek vele, majd mást küldenek helyette, hogy elvégezze a munkát. Hirtelen fékezett, majd leállította a kocsit. Egy magaslaton állt, ahonnan nem vezetett út tovább. Rövid ideig csak nézett maga elé, végül mégis kiszállt, hogy jobban szemügyre vegye, merre is lehet. A látvány annyira magával ragadta, hogy képtelen volt tőle elszakadni. Az előtte elterülő, végtelennek tűnő, szikláknak csapódó víztömeg mágnesként vonzotta a tekintetét. A horizont végén a nap még ragyogott, bár minden perccel veszített a magasságából, vörös színe mintha lángba borította volna az égalját. Keslie csak nézte a csodát, miközben fogalma sem volt róla, hogy más is van a közelben, ez egyszer az érzékei mintha csődöt mondtak volna. Narrot az árnyékban meghúzódva figyelte a sötét folyón fodrozódó hullámokat, bár szinte minden centijét ismerte a helynek, és a szikláknak, mégis minden alkalommal másnak látta. Szerette ezt a helyet, már csak azért is, mert itt olyan nyugalom vette körül, amit máshol eddig nem érzett. Arra pedig, nagy szüksége volt, hogy a gondolatait összeszedhesse. Hamarosan párt kell választania, hiszen ezt követeli a fajfenntartás ösztöne és törvénye. Hirtelen egy autót hallott közeledni, amely megállt tőle pár méternyire. Néhány pillanatig nem történt semmi, majd végül egy fiatal nő szállt ki belőle. Vagyis csak úgy tippelte. Nem látta őt, csupán érezte a jelentétét. Érezte finom illatát, hallotta szapora lélegzetét, mintha csak futott volna, és ennek csupán egyetlen oka lehetett: készült valamire. Felvonta egyik szemöldökét, kíváncsian várta mi fog történni, de egyelőre semmit sem hallott, csak a némaság ölelte körül. Engedve kíváncsiságának, kissé előrébb hajolt, épp csak annyira, hogy láthassa a személyt, aki megzavarta nyugalmát. Igaza volt, valóban egy nőt látott, bár a korában tévedett, fiatalabb volt, mint vélte. A lány egészen a meredek szélén állt és a mélységet fürkészte. Meglepte őt annak fiatalsága, és az a határozottság, amely áradt belőle. Óvatosan előre lépett, vigyázva, nehogy megijessze őt. - A helyedben nem tenném meg – mondta neki. - Tessék? – nézett rá a lány értetlenül. - Nem ugranék le. - És miért nem? - Mert nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani, vagy ami megérné, hogy bárki is eldobja miatta az életét. - Talán igazad van – vonta meg a vállát Keslie. - Nem talán, biztosan. - Ezek szerint, nem én lennék az első, és valószínűleg az utolsó sem, aki itt vetne véget az életének, igaz? - Valószínűleg nem. Miért mosolyogsz? - Nem tagadom, valóban csábító a mélység, de amíg nem említetted, eszembe sem jutott levetni magam innen. - Igazán? Pedig, nekem nagyon úgy tűnt, mintha erre készültél volna. - Soha ne adj a látszatra, mert az, sokszor megcsalja az embert – komorult el szép arca. - Nos, ebben az egyben legalább egyetértünk. - Mégis rossz következtetést vontál le. - Inkább, mint igazam legyen. Elárulod, mit keresel a szirt szélén? - Nehéz ezt szavakba önteni. Olyan felemelő érzés. Itt igazán szabadnak érzi magát az ember. - Ismerem ezt az érzést – ment hozzá közelebb a férfi. - Gyönyörű, ugye? - Valóban páratlan. - Az általam ismert férfiak gyengeségnek tekintenék, ha valamelyik közülük egy hely szépségéről áradozna – jegyezte meg Keslie. - Akkor azok a férfiak elég frusztráltak lehetnek. - Az élet tette őket ilyenekké – mondta sajnálattal a hangjában, majd hirtelen témát váltott. - Nem ismeretlen számodra ez a hely. Itt laksz a közelben? - Mondhatjuk így is. És te? - Csupán átutazóban vagyok, a munkám miatt. Amint elvégeztem, megyek is tovább. – És ez mennyire igaz is volt. A vadászoknak soha sem volt helyhez kötött otthonuk, állandóan költöztek, mindig oda, ahova épp a megbízást kapták. Néhány pillanatra csend állt be közöttük. Narrot nézte a lány szép, tiszta vonásait. Elgyönyörködött a szépen ívelt száj vonalában, arcának makulátlan szépségében, és szinte itta magába a semmihez sem fogható illatát. Különös keveréke volt ez a kellemes tavaszi szellő és a nyár virágainak. Megragadta a pillanat varázsa. Érzékeit teljesen kitöltötte az ismeretlen lány. Ilyesmire még soha nem volt példa azelőtt. Egy váratlan fuvallat belekapott a sötét tincsekbe, ám csak addig játszadozhatott vele, amíg a lány finom, de határozott mozdulattal a füle mögé nem tette őket, majd ránézett és tekintetük összekapcsolódott. A lány szinte elveszett a férfi szemének kék tisztaságában. Mint egy hatalmas víztömeg, amelyben tükröződik az ég kékje, mégis olyan tiszta, hogy lelátni egészen az aljáig. Úgy érezte, mintha egy örvény húzná le a mélybe, és ő még sem küzdött ellene. Ettől az érzéstől gyorsabban kezdett verni a szíve, és enyhe remegés járta át a testét. Az örökkévalóságnak tűnő pillanatot hirtelen farkasüvöltés törte meg, amire felkapta fejét, elszakítva tekintetét a férfiétól. A hang irányába nézett, bár maga is tisztában volt vele, hogy elég távolról jött a hang, így nem láthatott senkit. Narrot egyelőre nem vett tudomást a távolban felhangzott hívásról, ezért úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Szeretett volna még egy kis ideig a lány közelében maradni. Őt is ugyanúgy megérintette a pillanat, mint Kesliet. A másikhoz való vonzódás, szinte kötelékként kapcsolta őket össze, még így is, hogy semmit sem tudtak egymásról, csak az érzékeikre hallgattak, ami eddig sosem csalta meg egyiküket sem. - Annyira távol esik mindentől ez a hely – jegyezte meg Keslie, hogy másra terelje a szót, mert az érzelmei mintha saját életre keltek volna. - Ezért is szeretem annyira. Itt nyugodtan a gondolataiba mélyedhet az ember, nem zavarja senki. Legalábbis eddig így volt – nézett rá nyíltan a férfi. - Sajnálom, nem állt szándékomban semmit megzavarni, véletlenül keveredtem ide. - Szívesen osztozom rajta veled. - Ez rendkívül nagylelkű ajánlat, de még meg kell tennem valamit – ráncolta össze gondterhelten a homlokát a vadász. - Nem tűnsz tőle túl boldognak. - Valóban nem vagyok az, nem igazán van ínyemre a dolog. - Akkor ne tedd meg. - Bár ilyen egyszerű lenne az egész! Sajnos nincs túl sok választásom. - Mindig van választás. - Ebben az esetben nincs. - Az éremnek mindig két oldala van, akárhonnan is nézed. A döntésed is ilyen, vagy megteszed, vagy nem, rajtad áll. Igaz, nem tudom, miről van szó, de az biztos, a helyes döntést mindig nehezebb meghozni, mint a rosszat, viszont talán ez teszi annyira értékessé. - Érdekes elgondolás. - De igaz. – Ekkor valamivel közelebbről újra felhangzott a hívó szó, amit már nem hagyhatott figyelmen kívül Narrot, ha nem akarta, hogy rátaláljanak. - Elég későre jár, ideje mennem – mondta néhány pillanattal később. - Persze, csak nyugodtan. - Remélem, sikerül meghoznod a döntésed. Bármi legyen is az, biztos, hogy helyes lesz. - Én is remélem. - Akkor hát, viszlát! – köszönt el Narrot, és hátra sem nézve elindult, alakját hamarosan elnyelte a fák sűrűje. A lány pedig, csak nézett utána, amíg el nem tűnt, majd visszafordult a víz felé, és a másik szavain töprengett. A férfi kissé távolabb állt meg az úttól, így autója szinte észrevehetetlen maradt a sűrű fák között. Beszállt és kihajtott az útra. Alig néhány megtett kilométer után egy farkas állta el az útját. Lassított, majd megállt. Az állat közelebb jött, mire ő is kiszállt a kocsiból. - Mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést az állatnak. Az néhány pillanatig csak nézett rá, majd emberi alakot öltve válaszolt neki. - Hívtalak – mondta némi szemrehányással a hangjában a húga. - Tudom, hallottam. - Valóban, akkor miért nem válaszoltál? - Mással voltam elfoglalva. Hogy kerülsz ide? – kérdezte kissé engedékenyebben, bár nem örült neki, hogy itt találták. Azt hitte, rajta kívül senkit nem érdekel ez a hely. - Olyan furcsa vagy mostanában. - Ne haragudj. - Semmi baj, tudom, hogy a párválasztás miatt kicsit feszültebb vagy, de szeretnék segíteni. - Sajnos, ebben nem tudsz. - Van már jelölted? Van, szerette volna mondani és rögtön a lány jutott az eszébe, akitől alig néhány perce vált el. Vele szívesen leélné az életét, de tudta, hogy az lehetetlen, hiszen ő nem tartozik a falkához, ő egy ember és nagyon is megbonyolítaná a dolgokat, ráadásul, ha megtudná róla az igazat, valószínűleg szörnyszülöttnek tartaná. Nagyon is tisztában voltak a róluk elterjedt hiedelmekkel, és az állítólagos, mindenféle borzalommal, amelyet elkövettek, ennek azonban nagyon kevés volt a valóságalapja. Igazság szerint semmi. Valóban rendelkeztek a farkassá válás tudásával, sőt, falkában is éltek, együtt vadásztak, és párt is egy életre választottak maguknak, akár az igazi farkasok. Ezzel ellentétben, nagyon ritkán támadtak emberre, csakis akkor, ha veszélyben érezték magukat, vagy a falkát, kerültek mindenfajta konfliktust, próbáltak teljes rangú egyedei lenni a társadalomnak. A teleholdhoz is annyi közük volt, hogy olyankor időnként a falka összeállt, és együtt járták a fák sűrűjét, mintha táncoltak volna a holdfényben. Ettől eltekintve teljesen hétköznapi életet éltek, bár elég elszigetelten, a legtöbbjük dolgozott is. Egyetlen ősi ellenségük volt, a vámpír. Az idők kezdete óta tartott a viszály közöttük, ők terjesztették a pletykát a vérengzéseikről. A vámpírok próbálták az irányításuk alá vonni őket, ám sikertelenül, ezért kegyetlen hajtóvadászatot indítottak ellenük, ami majdnem a faj kihalásához vezetett. A mai napig próbálnak a nyomukra bukkanni. Tudnak arról is, hogy vadászokat képeznek ki, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül végeznek az egyedeikkel. Ezért is olyan bizalmatlanok az idegenekkel szemben, nem bízhatnak meg senkiben. - Narrot! – szólította meg testvére, még mindig válaszra várva. - Nem, még nincs jelöltem. - Tudod, hogy Alissa odáig van érted. Szerintem, ő megfelelne neked is és az elvárásoknak is. - Lehet. Gyere, szállj be, mielőtt még meglátnak. - Itt a világ végén? – nevetett Nessa. - El sem tudom képzelni, mit szeretsz annyira ezen a helyen. - Mondjuk a szépségét – ült a volán mellé a férfi, majd egy takarót vett elő az ülés mögül, amit a lánynak adott. - Egy romantikus farkas – mosolygott rá a húga. - Így is mondhatjuk – és ezzel le is zárta a témát. Gázt adott és visszatértek a városba, a falkához. Az a kis idő, amit Keslie a férfival töltött, óriási hatással volt rá, pedig, nem beszéltek túl sokat, amiről mégis, az életet meghatározó volt a számukra. Ismeretlenek voltak egymásnak, viszont mindkettejüknek olyan döntést kellett meghozniuk, amely kihatással van a további életükre, és másokéra egyaránt. Ha hitt volna a sorsban, akkor annak tulajdonította volna a találkozásukat, ám ennél sokkal relatívabban gondolkodott, és szilárdan meg volt róla győződve, hogy találkozásuk pusztán a véletlen műve. Ettől függetlenül belátta, hogy mindez segített neki a döntéshozásban. Most már biztosan tudta, hogy nem tesz eleget a megbízásnak. Felrúgva minden szabályt, a saját életét fogja élni, és nem mások parancsira várni. Olyan döntést hozott, amely bizonyára teljesen megváltoztatja majd az életét, ami a mostaninál bizonyára csak jobb lehet. Kezébe vette a mappát, ujjait végig futatta a rajta álló betűkön. Egyetlen szó, egy név, mégis valakinek az élete. Egy halálraítélté. Mennyire kevés választja el a halált és az életet egymástól. Egy pillanat. Egy rossz mozdulat. Vagy ő. A kezében volt a választás, és ő élt vele, most visszaadta az életet a halálraítéltnek. Újra kiszállt és határozott mozdulattal, bele sem tekintve a mappába, a mélybe vetette. Nézte a hullámokat, ahogy egyre nagyobb felületen kebelezik be, majd teljesen elborítják, míg véglegesen el nem tűnt. Ezek után már csak két dolgot kellett tennie. Értesíteni a szüleit és a megbízót a döntéséről. Egyik sem bizonyult túl könnyű feladatnak, de birkózott már meg nehezebbel is. Nem remélte, hogy szülei megértik majd a döntését, viszont képtelen lett volna még egy ártatlan életet kioltani. Persze, a megbízó számára ők nem voltak mások, csak elpusztítandó egyedek, viszont ő mást látott bennük. Évek megfigyelései alapján ítélte meg őket, másként. Utolsó vérig küzdöttek, de becsülettel. Nos, ami a megbízót illeti, túl sokat nem tudott róla, sőt, semmit. A megbízást mindig egy előzőleg megadott helyen és időben kellett átvennie, valamilyen semleges helyen, mint egy vasúti csomagmegőrző, vagy egy postafiók. Csupán egyetlen telefonszám állt a rendelkezésére, arra az esetre, ha valamilyen nem várt probléma adódna. Még soha sem hívta a megadott számot, így nagyon is itt az ideje, hogy végre kapcsolatba lépjen valakivel. Elővette a telefonját, kikereste a számot és megnyomta a hívógombot. Néhányszor kicsörgött, és mikor már azt hitte, senki nem veszi fel, végül mégis megszólalt egy hideg hang a másik oldalról. - Igen? - Keslie vagyok. - Tudom, ki vagy. Hallgatlak! - Visszamondom a megbízást, ki akarok szállni – jelentette ki minden köntörfalazás nélkül. - Jól meggondoltad? - Igen. - Tudnod kell, hogy az ilyesmi következményekkel jár. Súlyos következményekkel – nyomta meg az első szót. - Elegem volt a gyilkolásból. - Ahogy akarod, a te döntésed – válaszolta a hűvös hang, és megszakította a vonalat. - Ez könnyen ment – gondolta magában a lány. Nő volt ugyan és fiatal, de semmi esetre sem naiv. Keringtek mondák a vadászokról, és tetteikről, de olyanról még nem hallott, amit ő is tett. Talán nem maradt, aki elmesélhette volna, egyben biztos volt, nem repestek az örömtől, hogy nem teljesítette a feladatot, és valószínűleg keresni fogják. Legalábbis ilyesmire számított. Fogalma sem volt róla, mivel kell szembenéznie, de fel volt készülve a legrosszabbra, tudott vigyázni magára, hiszen megtanították a túlélésre, erről szólt az eddigi élete. Még csak nem is sejtette, hogy ezzel a hívással olyan lavinát indított el, amelyre még álmában sem gondolt volna, és igen sok embert fog maga alá temetni.